|
 2015.10.09.
Kéj, szerelem,
kivégzés
Puccini: Tosca – Miskolci Nemzeti Színház
Napjainkban általánossá
vált az operák eredeti nyelven történő színrevitele – jobb
is, hiszen az énekelt szöveg sok esetben még anyanyelven sem érthető
– úgy, hogy a kivetítőn követhető a magyar fordítás.
Miskolcon – a Cosi fan tutte kivételével – minden külföldi
szerző művét nagyon sokáig magyarul adták elő. Most végre
megtörtént az, amire sokan vágytak: a Toscát olaszul mutatták
be.
Amikor
Tosca csodálattal felkiált: „Ecco un artista!” („Íme egy
művész!), és Cavaradossi holtan esik össze, a zeneszerző
igazi verista csúcspontot ért el. A templomban azonban, a
szerelmesek jelenetében még a Bohémélet világában vagyunk.
Scarpia az, a maga három kegyetlen, előrehaladó akkordjával,
aki ezt az illúziót szétrombolja. Lelke egy szadista zsarnoké:
credója – amelyet a Te Deum alatt énekel – azt a hatalmat
dicsőíti, amelyben együtt van a kivégzés és a nemi kielégülés.
Bár mindig élnek közöttünk Scarpiák, a Toscát valaha elítélték,
mint a bujaság és a bűn hosszan tartó orgiáját, mint hitvány
kis rémregényt. A teátrális csillogás mögött azonban a közönség
értékeli az emberi igazságot Toscának Scarpiával való összeütközésében.
És Puccini sikerének titka – líraisága – itt a
leggazdagabb. A Recondita armonia (képária), a Vissi d’arte
(ima) és az E lucevan le stelle (levélária) szép dallamaikkal
és meleg hangszerelésükkel drámailag hitelesek, és a cselekménytől
függetlenül is emlékezetesek. Érdekesek a kapcsolatok is: a
Sekrestyés Verdi Melitónéjának (A végzet hatalma) groteszk
rokona; a harmadik felvonást nyitó pásztordal hagyomány,
melyet már Wagner is felhasznált a Trisztán és Izoldában és
Berlioz A trójaiakban; Cavaradossi politikai álláspontjának
kinyilvánítása inkább a politikus, mintsem a kizárólag
szerelmes tenorok sorába állítja a festőt, mint amilyen
Florestan (Beethoven: Fidelio) vagy Macduff (Verdi: Macbeth). Bár
a választás, amely előtt Tosca áll, már Händel Rodelindájában
megjelenik, s a XIX. század sok brutális baritont produkált
Scarpia előtt, ez a két főszerep valóban egyedülálló; kivételesen
magasrendű énekes-színészeket igényel.
 A
Miskolci Nemzeti Színházban szeptember 25-én mutatták be a
Toscát Keselyák Gergely rendezésében. A Liszt-díjas, és Érdemes
Művész címmel kitüntetett karmesternek, aki már több darabot
is színpadra állított, legnagyobb érdeme, hogy úgy rendez
„modernül”, hogy közben nem tesz erőszakot a zenén. Aki látta
Miskolcon vagy az Erkel Színházban a Keselyák által rendezett
Nabuccót, ezt a kijelentést megerősítheti. Nagyon sok érdekes
ötlete van, a színpad teli van statisztával, akiket úgy mozgat
a rendező, hogy a melódiák is érvényesüljenek. Nem állítom
azt, hogy Keselyák koncepciójának összes elemével egyetértek,
de azt igen, hogy jelenleg világviszonylatban a legjobb rendezők
közt a helye. Vegyük most először sorra azokat a Toscával
kapcsolatban, amiket nem igazán tartottam jó megoldásnak. Az
első felvonás helyszíne a Sant’Andrea della Valle –templom.
A rendező bizonyára azért, mert tudja, hogy a templomokat úgy
építették meg, hogy azokban az elhangzott szó visszhangozzék,
ezért a színpad különböző pontjaira mikroportokat helyezett
el. Ezen technikai eszközökkel oldotta meg a visszhanghatást.
Ezzel sajnos elérte azt, hogy az első felvonásban az énekszólamokat
változó hangerővel hallhatta a publikum, és a zenekart sokszor
elnyomta az énekelt melódia. Az pedig már lerágott csont, hogy
a cselekmény idejét 1800-ból áttolják a Mussolini -érába.
Legyen szó bármilyen diktatúráról, egy templomba, főleg Itáliában,
nem mehetnek be fegyveresek. Az pedig abszurdum, hogy egy több mázsás
Madonna-szoborral „táncolnak” az ellenség felett aratott győzelem
hírére. Az is érthetetlen, hogy a második felvonásban, a rendőrfőnök
szobájában miért gyertyával világítanak, ha egyszer a rendező
szerint az 1940-es években vagyunk… Térjünk rá a pozitívumokra.
A díszletek nem stilizáltak, hanem szépen felépítettek, de
csak annyira, hogy a játékról ne tereljék el a figyelmet.
Remek ötlet, hogy a második felvonásban egy trégerről lelógatott
tükörből láthatjuk, hogyan mulatozik a nép, míg a
Farnese-palotában kínozzák Cavaradossit. Ismert a „csehovi
puska” elve, mely szerint, ha az első felvonásban megjelenik
egy puska, akár csak egy pillanatra is, akkor annak a darab végéig
el kell sülnie; ellenkező esetben a puskának nincs helye a dráma
szövetében. Scarpia a dolgozószobájában a monológja közben
dühödten belevágja kését az asztalba. Ez lesz a veszte; mert
a felvonás végén ezt észreveszi Tosca, és azzal döfi le. A
harmadik felvonás helyszíne az Angyalvár; katonák hozzák az
erőd bástyájához Cavaradossit, a halálba. A felvonás elején
a trégerről leeresztik Róma makettjét, színpompásan, megvilágítva.
Később ez a makett fekete-fehérré változik, jelezve a világ
romlottságát. Toscát pedig ez a világ fedi el, és készteti
öngyilkosságra.
Az
előadás csúcspontja és remekbe szabott megformálása
Herczenik Anna Toscájához köthető. Hihetetlen vivőerejű
hangja megtöltötte a miskolci teátrum nézőterét, gyönyörű
fényes magasságai, visszafogott, lágy vibrátója és az igazi
verista csúcsok lenyűgöztek mindenkit. Imája egyszerre volt döbbenetesen
expresszív és fájdalmas. Remekül változott át az első
felvonás doromboló kiscicájából szerelméért mindenre képes
oroszlánná. Xavier Rivadeneira lírai tenor, és bizony
Cavaradossi szólama hőstenorért kiált. Sokszor spórolt a
hangjával az áriák és duettek előtt. Színpadi megjelenése
és játéka viszont hiteles Cavaradossivá tette. Cseh Antal
Scarpiája az első felvonásban kevésbé volt jó, igazán a másodikban
tündökölt; megtelt élettel és izzott a szenvedélytől.
Mindent egybe vetve Cseh jó Scarpia már most is, és biztos
vagyok benne, hogy a későbbi előadáson még jelentősen érni
fog. Bár azt szokták mondani, nincs kis és nagy szerep, ennek
ellenére szólni kell Gárday Gábor Sekrestyéséről és Böjte
Sándor Spolettájáról. Gárday hol a volteriánusokra –
„akik a szent egyházat ellenségnek nézik” – mérges, hol
a kedvesen bohókás Sekrestyést játssza és énekli igen jól,
a kollégáinál gyakran tapasztalt ripacskodás nélkül. Böjte
hangja most is remekül szólt, okvetlenül generációja egyik
legértékesebb matériájának birtokosa. Úgy alakította és énekelte
a rendőrkopót, mintha Puccini direkt a számára írta volna a
szerepet. Cser Ádám a produkciót a magától értődő
karmesteri kommunikáció természetes mozdulataival irányította,
vezénylése nyomán a Tosca melódiája igényes kidolgozásban,
tartalmas tuttikkal és többnyire artisztikusan csiszolt áriákkal
és jelenetekkel hangzott fel. Az énekkar kivételesen jól énekelt,
mind a formálást, mind a dinamikai megoldásokat tekintve. Több
esztéta azzal magyarázza Puccini operájának népszerűségét
– a két közismert és bravúrária, a Vissi d’arte és az E
lucevan le stelle mellett –, hogy a cselekmény remek lehetőségeket
kínál minden szereplőnek, hogy színészként is tündökölhessenek.
Miskolcon pedig érezhettük a karakterek, jelenetek kidolgozottságát
az adott szituációkban.
Medveczky Attila
|
