vissza a főoldalra

 2015.10.16. 

Märle Tamás: Fiatalok és a hazaszeretet

A Csorja Gergely által elemzett kötcsei Orbán-beszéd legfőbb mondanivalója az, hogy a migránsválság igen nagy lehetőség arra, hogy visszaállítsuk a társadalom keresztény-nemzeti identitását. Dacára annak, hogy ez milyen fontos feladatot jelent a fiatalok körében, eddig alig tudott ebben bármit lépni a kormány és most is keresik ennek az útjait – vallotta be a miniszterelnök úr. A helyzet valóban kezd égetővé válni – a jelen helyzettől függetlenül is –, de egyáltalán nem reménytelen.

Engedjék meg az olvasók, hogy megosszam javaslataimat a témát illetően, vagyis meglátásom szerint mit tehetne az állam azért, hogy megerősítse a fiatalok nemzeti öntudatát. A kérdést két irányból fogom megközelíteni: mit lehetne tenni a köznevelésben, valamint a huszonévesek körében.

Először is le kell szögeznünk, hogy minden adott ahhoz, hogy Magyarországon egészséges nemzeti öntudattal bíró emberek éljenek. A Kárpát-medencében több mint ezer éve fennálló magyar állam joggal lehet büszke történelmére, gazdag kultúrájára vagy természeti adottságaira. A közoktatás feladata, hogy mindezt bemutassa a diákoknak, hogy azok érettségi után ne azon gondolkodjanak, maradjanak-e itthon vagy külföldre siessenek.

De mit tehetünk mi tanárok az iskolában? Nagyon fontos a szimbólumhasználat, hiszen meghatározza a felnőttek gondolkodását, hogy milyen jelképek között nőttek fel gyermekként (természetesen fontos a mértéktartás). A magyar címer mellett legyen helye más nemzeti szimbólumoknak is az osztálytermek falán, mint a történelmi Magyarország térképe, ami jele a dicső múltnak és felhívja a figyelmet a nemzeti összetartozásra.

Ugyanígy lényeges, hogy milyenek a nemzeti ünnepek egy iskolában. Meg lehet oldani úgy is, hogy a szavalásban, színészetben vagy éneklésben tehetségesekkel adunk elő mindig egy darabot. Azonban sokkal jobb, ha felállítunk egy rendszert, melyben minden osztály sorra kerül, és az osztály tagjai közül mindenki kap feladatot. Lehet az egymondatos mellékszerep vagy a projektor kezelése, de az biztos, hogy a gyerek így már magáénak érzi a darabot és ezáltal az ünnepet is.

A fentiekhez kapcsolódóan nagyon fontos, hogyan tanítjuk múltunkat. Taníthatunk úgy is, hogy a diákok a tananyag végére úgy érezzék, hogy a magyar történelem kudarcok egész sora, mely vereségekről és elbukott szabadságharcokról szól. De kidomboríthatjuk azt is, hogy geopolitikai helyzetünkből fakadóan mindig is két birodalom szorításában éltünk, ehhez képest ma is létezik a független magyar állam. 1526-ig Európa legnagyobb hatalmú uralkodói voltak királyaink, és azóta olyan egyéniségek küzdöttek a hazáért és a szabadságért, mint II. Rákóczi Ferenc vagy Széchenyi István.

Már az általános iskolások meg kell hogy ismerjék történelmi mondáinkat, hiszen melyik gyereknek nem tetszik a bizánci óriást földbe döngölő Botond vagy a német flottát megsemmisítő Búvár Kund? A történelmet pedig egyre inkább élővé tehetjük a modern technológia jóvoltából, a múlt bármely szereplőjéről, eseményéről tudunk képeket vetíteni. Sőt hadtörténészek és informatikusok munkájának köszönhetően egyre több csatáról (pozsonyi csata, nándorfehérvári diadal, pákozdi győzelem stb.) találhatunk rövid animációs filmeket az interneten, melyek nyilván megfogják korunk diákjait.

De nemcsak ezek a látványos videók és a történelemórák, hanem a magyar irodalom is hazaszeretetre nevelhet, hiszen tele vagyunk szebbnél szebb hazafias költeményekkel és történelmi regényekkel. Sokkal fontosabb, hogy megértsék a művekben sugárzott érzéseket a fiatalok, minthogy a versek szerkezetéről és egyéb jellemzőiről tanuljanak hosszas elemzéseket, melyeket általában nem is értenek.

Ha már mindennapos hazaszeretetről beszélünk, akkor énekórákon is érdemes a népdalok közös éneklésére helyezni a hangsúlyt. A népi kultúrát és az ősmagyar örökséget pedig a mindennapos testnevelésbe is bele lehet csempészni. A cél úgysem az, hogy hetente öt tornaórája legyen mindenkinek, hanem a mindennapos mozgás, abba pedig beleférne, hogy mindenkinek legyen heti egy néptáncórája. Vagy íjászkodhatnának is a fiatalok testnevelésórán visszacsapós reflexíjjal. Sőt korábban már megfogalmazták kormányzati szinten, hogy egy lovas nemzet gyermekei tanuljanak meg lovagolni iskolai keretek között, amit meg is valósítottak Lakiteleken a népfőiskola és az általános iskola együttműködésével. Ha a nagyobb városokban nehéz is ugyanezt megtenni, rengeteg helyen lehet rá módot találni.

Ha azt akarjuk, hogy minél közelebb kerüljenek a gyerekek gazdag kulturális örökségünkhöz, akkor érdemes lenne megemelni a tanulmányi kirándulások napjainak számát. Ehhez azonban már komoly anyagi támogatásban kell részesíteni a múzeumokat, várakat, ha nem akarjuk, hogy úgy menjenek haza a gyerekek egy-egy kirándulásról, hogy „az osztályfőnöknek az a mániája, hogy romokat nézegessünk”. Magyarázhatjuk mi a fiataljainknak, hogy itt mekkora vár állt és milyen hősiesen védelmezték őseink, a romokra csak legyinteni fognak.

Hála Istennek vannak ezzel egybevágó kormányzati és önkormányzati törekvések, gondoljunk a zempléni sziklákon álló Füzéri Várra, mely évről évre nyeri vissza régi fényét, vagy a Budai Várra, melynek legújabb rekonstrukciós terveit most tették közzé. A Vár Tabán felőli oldalán visszaépül az egykori lovarda istállóival együtt, a főőrségi épület, a Stöckl-lépcső és a lovarda mögötti feljáró is.

Áldozni kell a többi várra és műemlékre is, valamint olyan múzeumokra és tájházakra van szükség, melyek élményt nyújtanak a gyerekeknek. Ne az legyen a tapasztalat, hogy „állandóan ránk szóltak, nehogy hozzáérjünk valamihez”, hanem készüljenek másolatok, melyeket megfoghatnak vagy felpróbálhatnak az odalátogatók. Ezekhez pedig alkalmazni kell múzeumpedagógusokat, akik értenek a gyerekek nyelvén és interaktív foglalkozásokat tudnak tartani.

Az meg már csak rajtunk múlik, hogy vesszük-e a fáradságot, hogy megmutassuk a gyerekeknek, hogy milyenek a Pilis hegyei, a Szalajka-völgy vagy különféle vízpartjaink. Ugyanígy csak rajtunk múlik, hogy élünk-e az állam által biztosított lehetőségekkel, és elvisszük-e a gyerekeket határon túli osztálykirándulásra, hogy megismerjék Szabadkát, Kolozsvárt vagy a Kárpátokat.

A magyar közoktatás alapvetően alkalmas arra, hogy kialakítsa az egészséges hazaszeretetet. Pár változtatással, valamint a műemlékek támogatásával csak növelni lehetne a hatékonyságot. Ennél nehezebb kérdés, hogy miként lehet megfogni a huszonéves korosztályt, miként lehet számukra vonzóvá tenni a hazafiságot.

Orbán Viktor a következőket mondta Kötcsén a kérdésről: „A rossz hírem az, hogy mikor ezt csináljuk, a következő szavakkal kell jellemezni: modern, cool, trendi, szexi, fancy. Ha a mindennapi patriotizmust azon a szinten próbáljuk művelni nyelvileg is, ahogyan mi itt beszélünk egymással, arra, hogy stílszerű legyek, keresztet is vethetünk.”

Minden tiszteletem a miniszterelnök úré, de úgy gondolom alapvetően hibás az elképzelés. Eleve, hogyan akarjuk a mindennapi hazafiságot vonzóvá tenni angol szavakkal? És lesz-e abból valódi hazaszeretet, ha azt mondom, hogy a Szent Korona trendi, a nemzeti lobogó fancy, a gyermekvállalás szexi, a szülőföldön maradás meg cool?

Az Orbán Viktor szájából elhangzott gondolat téves értelmezése a nemrég indult kormánypárti internetes újság, a 888.hu. Sajnos valóban a fenti szavakkal, és az Indexnél is nyeglébb stílussal találkozhatunk, ahol annyi a lényeg, hogy Viktor és a fideszesek a jó csávók, Tarlós István a faszagyerek, a liberálisok meg a hülyék.

Kár ezért a minősíthetetlen színvonalért, mert tényleg szükség van egy fiataloknak szóló, könnyed, de mégis nemzeti értékeket sugárzó internetes újságra. Téved, aki azt gondolja, hogy a fiatalos hangvétel egyenlő az alacsony színvonallal. Amint felveszi ezt a nyegle stílust egy tanár, egy politikus, vagy akár egy internetes újság, elveszíti tekintélyét és a fiatalok hülyére veszik. Hiszen nem igaz, hogy a magas értelmiségi beszéd és a tizenévesek szlengje között nincs átmenet. Létezik az a nyelv, ami értelmes, de megértik a fiatalabbak is, és fejlődnek is általa. (Egy házaspár se gügyöghet örökké a kisbabájának, mert akkor az nem tanul meg beszélni.) A fiatalok pedig ezt várják el attól, akit komolyan vesznek, nem azt, hogy hülyét csináljon magából.

Az sem igaz, hogy mindenki a gagyira meg a trendire vágyik, és a fiatalokat nem érdeklik az örök értékek. Hétről hétre telnek meg Budapest legnagyobb előadó termei Bíró László püspök atya és Pál Feri atya hittanóráin, utóbbinak tömegek olvassák a könyveit. Vagy vegyük a pár hete lapunkba is író Szűcs Balázs atyát, akinek Kárpát-medencei árva gyerekekkel folytatott munkáját évente sok száz egyetemista és gimnazista segíti. Ne higgye senki, hogy ezekben a közösségekben csupa mélyen vallásos fiatalt találni. Sőt!

De példálózhatunk magunkkal is, pár hónapja indult Facebook oldalunknak már közel 9000 követője van (többen olvasnak minket az interneten, mint a Demokratát vagy a Magyar Időket!) és olvasóink 40%-a 40 év alatti, pedig nálunk aztán nem a cukiság dívik.

Az interneten kívül a televízióban is el lehet jutni a huszonéves korosztályhoz. Sajnálatos, hogy a nemzeti kormányzás öt éve alatt csupán a hatrészes Kossuthkifli elkészítése kapott anyagi hátteret. Pedig a migránsválság igazán ösztökélhetné Andy Vajnát egy törökverő Hunyadi Jánosról szóló tévésorozat finanszírozására. Vagy ha a spártai 300 történetét már többször feldolgozták világszerte, akkor nekünk miért nincsen még mozifilmünk a magyar Leonidaszról, Zrínyi Miklósról és hős katonáiról? Semmivel sem volt kisebb az ő tettük. De folytathatom a sort a Közép-Európát meghódoltató Nagy Lajossal vagy Hunyadi Mátyással, és számtalan olyan történelmi alakkal, akikre mindannyian büszkék lehetünk.

Ugyanígy növelhetné önbecsülésünket a rádió is. A fiataloknak szóló és egyébként igen népszerű Petőfi rádió csak 50%-ban játszik magyar zenét, ráadásul abban benne van számos olyan hazai zenekar, amely angol nyelven szólal meg. Miért nem játszik többségében magyar nyelvű zenét a fiatalok közszolgálati rádiója? Van hozzá elég népszerű zenekar, csak ki kell bővíteni a műfaji kereteket. Nem kell ragaszkodni az alternatív műfaj képviselőihez, igazán helyet kaphatna az igényes nemzeti rockot játszó Ismerős Arcok is, ha már mindennapos hazaszeretetről beszélünk.

A népszerű hazai zenekarokon át pedig eljutunk a nemzeti ünnepek alkalmával rendezett állami rendezvények műsoraihoz. Ha azt akarjuk, hogy a fiatalok elmenjenek egy-egy ilyen eseményre, akkor a naphoz kötődő (és mindenképpen színvonalas) produkciók végére tessék meghívni a Tankcsapdát, a Quimbyt vagy a Kiscsillagot. Nem kell rájuk erőltetni semmilyen műsort, már az jelzésértékű a fiataloknak, ha kedvenceik fellépnek egy ilyen alkalommal és kitűzik a kokárdát. Vagy azt is meg lehetne szervezni, hogy 7-8 ilyen zenekar dolgozzon fel a saját stílusában két-két huszárnótát, és adja elő. (Ehhez hasonló egyébként az eddig kétszer megrendezett és népszerűségnek örvendő Pilvaker, ahol rapperek „szavalnak” 48-as verseket). Június 4-én meg igazán stílszerű lenne, ha nagyszabású állami rendezvényt tartanának, ahol zárásul a délvidéki Rúzsa Magdi ad koncertet. A sort itt is lehetne folytatni, biztos vagyok benne, hogy sokan még az enyéimnél is ötletesebb javaslatokkal állnának elő.

Összegezve a témát, úgy látom, mindenünk megvan ahhoz, hogy mindennapi hazaszeretetre neveljük a fiatalságot. Csak az akarat és az anyagi ráfordítás hiányozhat. Az előbbi, úgy látszik, megvan a kormány részéről, utóbbit pedig nem sajnálhatja, ha komolyan veszi magát.