|
 2015.10.30.
Erkölcs és tisztán szólás
Juhász György: Mezsgyén
A könyv alcíme,
A határtalan Balkán világosan jelzi, hogy Juhász György
magyarságkutatót évtizedek óta mi foglalkoztatja. A Balkán
természetesen – középpontban a háborúba ájult Jugoszláviával
–, de avval a csöppet sem kényelmes, sőt izgató „megszorítással”
(egyúttal jó ha jelezzük: kiterjesztéssel), ami a szétesés
folytán szaporodó utódállamokban a magyarság sorsát illeti.
Az utóbbi pár évet egybefogó esszék, tanulmányok, vitacikkek
világos gondolkodásmódot tükröznek.
Egy megszenvedett, a külhoni (déli) katedrákon magyar nyelvet
és irodalmat tanító irodalomtörténész, pedagógus – a történelem
népeket, nemzetiségeket sarokba szorító galádságaival
(Trianon) szembemenő szellemi ember – életútjának a
dokumentumai.
Juhász Györgynek,
többek közt, a népi irodalom nagyjai – egy Németh László,
egy Tamási Áron, egy Kovács Imre, egy Szabó Dezső – nyitották
ki a szemét. A későbbiekben ehhez hozzájött Szolzsenyicin
vagy épp a sokszor meggyalázott kis haza, a második otthon
egy-egy jelesének, Szeli István irodalomtörténész
professzornak és Gion Nándor írónak a példája. Szenzációs
iskolák és tanítók – Sövény Aladár a japán és a kínai,
meg ki tudja hány nyelv tudósa, Polányi Imre, az ókorban és a
XX. században éppúgy otthon volt történész, a már említett,
csodált atyai mester, Szeli István, az Újvidéki Egyetem Magyar
Nyelv és Irodalom Tanszékének vezetője – élesítették az
elméjét. Jobbára tiltott (dugáru) könyveket is a kezébe
adva, hogy hű legyen a sok tapasztalás során meglelt, gyakorta
nehézségek árán kiküzdött igazságához.
A fiatal korában
már diákkori pályázatot nyert „kis tudós” – a korán
meglelt igazságokhoz a családi indíttatás is kellett –
bolyongásai során mindent magára szedett. Pécs, a kezdeti kilátó
oly magas volt, a hivatástudat serkentője, hogy róla a
mindenfajta értékre nyitott, minden porcikájában a magyarságkutatás
mint szolgálat, mint életmód boldogságát megélő nyílt szókimondó
hihetetlen távolságokra látott. Mert akarjuk, nem akarjuk, ez
alapozta meg „kamaszkora legszebb nyarát – huszonhat éves
korától a ljubljanai Edward Kardelj Tudományegyetem Bölcsészettudományi
Karának Összehasonlító Nyelvészeti és Orientalisztika Tanszékén
hét évig oktathatta a magyar mint idegen nyelvet –, és ennek
a korai lendületnek köszönhető a későbbi, sokszor zord élmények
szellemi értékként való elraktározása is.
Ha Juhász a Balkán
zűrös ügyein – a szerb–horvát ellentéten, a demográfiai
robbanás révén történő átrendeződésen (az Országok, népek
vagy etnikumok… című eszmefuttatás egyik jellegzetes alcíme
a Nagy-Szerbia helyett Nagy-Albánia?), a partizánok által elkövetett
magyar népirtás indítóokain stb. – eltöprengve a legélesebben
fogalmaz, hogyan is veszítené el dühét a szovjetek által
elrabolt műkincsekről Mavrik László által évtizedekig gyűjtött
lajstromok láttán. Ez utóbbi az állomásokat sűrűn soroló
életrajzi esszé, a Kárpótlás egyik – van-e az igazságtalanságnál
nagyobb igazságtalanság – forró pontja.
Minthogy az erkölcs
aranyfedezete a tisztán szólás, nincs az a nagy „balkáni
csavar” – a végső soron háborúba és népirtásba torkoló
„ki a nagyobb?” verseny –, amely ne méretne meg az esszéista
tollán. Csak egyetlen példát erre az ítélkező, a homályt átvilágító
elemi erejű fölháborodásra! A több részletből álló Quo
vadis, Szerbia? című 2012-es tanulmányban olvasható: „Ha
Szerbia az unióhoz kíván csatlakozni, akkor annak alapértékeit,
erkölcsi normáit, amelyek a görög civilizációban gyökereznek,
is magáévá kell tennie. Szophoklész már a Krisztus előtti V.
században örök érvényűvé tette drámájában, az Antigonéban,
hogy a halottakat el kell temetni. Szinte hozzá kapcsolódik a
kitűnő költő, Nagy Gáspár sora: »a gyilkosokat néven
nevezni!« Mert azért az mégsem járja, hogy a szerb-jugoszláv
partizánok által 1944–45-ben brutális kegyetlenséggel
meggyilkolt ártatlan délvidéki magyarok, a borzalmas-barbár
tettek elkövetése után majdnem hetven évvel még mindig temetőárkokban,
útszéli horgosokban, dögkutakban, betonlapok és buszmegállók
alatt fekszenek. Napjainkban hatvan tömegsír van a Vajdaságban,
amely magyar áldozatokat rejt, és ha a hozzátartozók, leszármazottak
kereszteket vagy síremlékeket állítanak, azt a vandálok
azonnal kidöntik vagy festékkel és bélsárral összekenik.”
A Hol sírjaink homorulnak… szintén ebben a témakörben
kutakodik, visszamenvén „Mindszenty bíboros (1947-es) és Gion
Nándor (1971-es) sikolyáig”.
Európán kívül,
Európán belül, az unión kívül, az unión belül? Politikai
sakkjátszmák szerveződnek és dőlnek meg naponta. Juhász
politikai éleslátását – nincs az a tanulmány, amelyben nem
olvashatnók szinte axiómaszerű megállapításokat –
statisztikák, számadatok támasztják alá. „Ha
Bosznia-Hercegovina etnikailag újra »megmozdul«, az rávilágít
majd a szerbiai muzulmánok megoldatlan helyzetére” – így a
Mit üzen a Balkán? alcímű tanulmány, az Országok, népek
vagy etnikumok…
A horvátországi
magyarság sorsát tárgyaló Célfotó pedig nem másról regél,
mint egy furcsa ellentmondásról: „a magyarság fogy, viszont
érdekvédői szaporodnak”(két mini szervezet verseng egymással).
„Mire a véres szerb katonai agresszió véget ér (1998. jan.
15.), Drávaszög újra »visszakapcsolódik« Horvátországhoz,
s a menekültek nagyobb része lassan visszatér a fölégetett,
lepusztított, kirabolt, szellemileg és fizikailag megbecstelenített
területekre. Ismét aktuálissá válik a népszámlálás, amely
26%-os, drámai magyar népességfogyást, 16 595 főt mutat,
2001-ben.”
A friss, nem lélekvidító
népszámlálási adatok és megannyi (kettő) autonómia kísérlet
közt tallózva nem véletlenül kérdeztetik meg: „Nem inkább
egy olyan etnikai-területi-gazdasági autonómia lenne a magyar
megmaradás záloga, amely ott – Adán, Csókán, Kishegyesen,
Magyarkanizsán, Zentán, Szabadkán, Óbecsén, Törökkanizsán
– jönne létre, ahol még magyar többség és jelentős
kisebbség van a Ferenc csatornáig?” Ebből a mondatból mi más
volna a „meghosszabbított” kulcsszó, mint „a magyar
megmaradás záloga”! Aligha tévedünk, ha úgy véljük, hogy
ez a törvényerejű óhaj az egész életműre kivetíthető.
Juhász pontosan
értelmez, bravúrosan elemez, s ha szükséges, kegyetlen is. Így
kerül – megvesszőzés során – górcső alá a külföldi ünnepeink
körüli megannyi zavar (Ünnepeink rendjéről, március 15-én),
hivatalosaink és a Balassi Intézet nem egészen céltudatos tevékenysége
(Magyarság? Tudomány? Magyarságtudomány?), s nem utolsósorban
Gerold László idézetek garmadájára épülő Gion Nándor-monográfiája
(Hol jár most a virágos katona?).
Magyarság- és népességtudományi,
politikai s helytörténeti tanulmányait-esszéit logikus okfejtés,
néha lírába is átmenő hang (ez utóbbit főképp a családi
és a mestereire való emlékezésben érezni) tartja mederben.
Irodalmi jellegű portréiban – A Tanár Úr, aki túlélte
Jugoszláviát; Egy életre szóló találkozás (Szeli István),
Börtönálmok (Gion Nándor), A szerkesztőfejedelem nélkül (Hornyik
Miklós) – tudás, érzelem, értéktudat, az egyetemes magyar
irodalomba való betagozódás megannyi ismérve ötvöződik.
Magam is érzem
– sok évtizedes vita – Újvidék kiemelését Szabadka rovására,
s azt is látom, hogy az Új Symposion alkotói miképp feleltek
meg a „jugoszláv elvárásoknak”. Azonban az avantgárd (Új
Symposion) nem minden gesztusa elítélendő. Ebben vitám van a kötet
szerzőjével. Domonkos István 1971-es poémája, a Kormányeltörésben
például remekmű. A „nemzetköziség”, főképp, ha a
politika adja a ragasztóanyagot, divatosan kemény keksz, még
aki nem akarja, az is sokáig fogja rágni.
Ám minket jobban
érdekel a magyarság helyzete (a megmaradás záloga) és jövőképe.
Juhász ebben a nem is annyira egyszerű nemzetvédő harcban méltó
partner. Amit megannyi cselekedete mellett Mezsgyén című tanulmány-
és esszékötete is bizonyít.
(Keskenyúton Délvidéki
Tragédiánk 1944–45 Alapítvány, 2013)
Szakolczay Lajos
|
