vissza a főoldalra

 2015.09.04. 

70 éves a világ egykori legjobb vízilabdakapusa

Molnár Endre olimpiai bajnok vízilabdázó, edző

Sosem lesz belőle úszó – mondta róla már az első edzések egyikén az Építők úszóedzője, és igaza lett. Vízilabdakapusként viszont korának egyik legjobbja lett. Négy olimpián szerepelt a magyar válogatottal, Montrealban a csúcsra is felért, majd a medence szélén is sikert sikerre halmozott. A civil életbe történő visszavonulását egyszer még megszakította, hogy Gergely Istvánnak segítsen az olimpiai felkészülésben. Sportrovatunk vendége a nemrégiben 70. születésnapját ünneplő olimpiai-, világ- és Európa-bajnok pólókapus, Molnár Endre.

 Olvasóink és szerkesztőségünk nevében szívből köszöntöm Önt 70. születésnapja alkalmából! Pályafutása hogyan vette kezdetét?

 – Számos sportágat űztem párhuzamosan, mint a fiatalok többsége az 1950-es években. Magánál a vízilabdánál csak viszonylag későn, 14-15 éves koromban kötöttem ki. A medencében valamivel hamarabb, ugyanis az Építőknél jelentkeztem úszóedzésre. Túl sokáig nem marasztaltak, mert a kitűnő úszó és úszóedző, Mészárovits Jani bácsi csakhamar kijelentette rólam, hogy belőlem nagy úszó egészen biztosan nem lesz. Ettől függetlenül viszont a medence légköre nagyon magával ragadott. Így aztán vízilabdázni kezdtem. Nem is annyira a sportág szépsége fogott meg, hanem a közeg, a társaság, amelyet nagyon megszerettem. Meg persze az is, hogy eléggé hamar átéltem az első sikereket, ami további munkára sarkallt.

 A gyors sikerekről jut eszembe: igaz, hogy már 1964-ben ott volt a tokiói olimpiára készülő válogatott keretösszetartásán?

 – Igen, igaz, de most azért nehogy arra gondoljon, hogy én voltam a második vagy a harmadik legjobb kapus, mert nem így volt. Arról volt szó, hogy rendszeresen az uszodában lebzseltem, ugyanis akkor már – 19 évesen – életem meghatározó része volt a játék, ifjúsági válogatott is voltam és néhányszor már a labda is elakadt bennem. Mondanom sem kell, szerettem volna minél többet ellesni a legjobbaktól, és hol máshol nyílott volna erre lehetőség, mint a válogatott edzésein. Így aztán az edző, Laky Karcsi bácsi, aki persze az ifi válogatottból ismert, olykor-olykor rám szólt, hogy szálljak medencébe és védjek egy kicsit. De arról még nem volt szó, hogy engem is kivigyen a csapattal. Később ez is megadatott, hiszen négy olimpián is védte a magyar válogatott kapuját.

 Melyikről milyen emlékeket őriz?

 – Az olimpiák sajátos hangulatú rendezvények, mindegyik emlékezetes maradt valamiről. Számomra például arról is, hogy mindegyiken érmet nyertünk a válogatottal, meg arról is, hogy a magyar póló számos nagy legendájával egy csapatban szerepelhettem.

 Gondolom, Montreal a csúcs az aranyérem miatt.

 – Az eredmények tekintetében mindenképpen. Olimpiát nyerni egyértelműen a legnagyobb siker egy sportoló életében, és ez még akkor is igaz, ha nekünk annyira jó csapatunk volt az 1970-es években, hogy világbajnokok voltunk, kétszer EB-t is nyertünk, így tulajdonképpen nem is számított olyan nagy meglepetésnek, hogy megnyertük az olimpiát is. Különben is, nálunk úgy van, ahogyan azt Rajki Béla bácsi mondta a müncheni olimpia után: a magyar póló esetében már az ezüstérem is kudarcnak számít.

 Egyszer egy interjúban azt nyilatkozta, hogy akár három-négyszeres olimpiai bajnoki is lehetne.

 – A vízilabda szinte semmit sem változott a korábbi önmagához képest. Már az én játékoskoromban is nagyon szoros meccseket vívtak egymással a legjobbak, az élmezőny csapatai között kiegyenlítettek voltak az erőviszonyok. Egy-egy meccs végkimenetelét illetően sokat számított a szerencse, sőt a bírói működés is. Ami a konkrét okokat illeti, Mexikóvárosban eltaktikáztuk a dolgot, Münchenben jórészt a bírók részrehajlása fosztott meg bennünket a végső sikertől, Moszkvában pedig egyetlen kihagyott négyméteresen múlott az újabb diadal. Vagyis látható, hogy ugyanúgy apróságokon, nüánszokon múlott a győzelem mindegyik olimpián, mint ahogyan azt manapság is láthatjuk a világversenyeken.

 A magyar válogatottal mindent elért, amit csak lehetett, ugyanakkor klubszinten mindvégig kitartott a Bp. Spartacus mellett, amely nem számított sosem élcsapatnak a magyar bajnokságban.

 – 1966-ban, 21 évesen lettem a Szpari játékosa, és onnan is vonultam vissza, és bár a klubsikerek kétségkívül elkerültek, összességében mégis jól éreztem magam a Margit-szigeten. Jó társaság volt nálunk. Annak pedig, hogy sosem váltottam klubot, több oka is volt. Egyrészt a mi időnkben még semmilyen sportágban sem volt szokás, hogy valaki egy-két évente átigazoljon egyik klubból a másikba. A klubhoz való kötődésnek nagyobb jelentősége volt, mint napjainkban. Ettől függetlenül persze többször is kaptam ajánlatokat az élcsapatoktól, ám nem lett volna egyszerű klubot váltani. Az akkori átigazolási szabályok sokkal szigorúbbak voltak, mint ma. Ha egy játékos a klub akarata ellenére távozni akart, megtehette ugyan, ám ki kellett hagynia egy évet. Márpedig a Szparinál hallani sem akartak arról, hogy elengedjenek. Az 1970-es években, amikor már a legjobb magyar kapusok egyike voltam, a válogatottban való szereplésem forgott volna kockán, ha kihagyok egy évet. Az edzés ugyanis soha nem tud úgy felkészíteni, mint ha játszik is az ember. Így aztán maradtam, és végül is a pályafutásom szempontjából ez nem okozott semmilyen hátrányt számomra, hiszen folyamatosan tagja lehettem a válogatottnak, ráadásul az 1970-es évek második felében több ízben kiérdemeltem az „Év vízilabdázója” címet, ami az akkori mezőny erősségét nézve nagy egyéni sikernek tekinthető.  

Miután visszavonult, edzőként folytatta. Mitől tudott edzőként is eredményes lenni?

 – Úgy csöppentem ebbe az egész edzősködésbe, mint Pilátus a Credóba. Az történt, hogy miután visszavonultam az aktív játéktól, egykori klubom, a Spartacus vezetése felkért, hogy vegyem át a csapatot. Hosszas töprengés után Konrád Ferivel és Györe Lajossal belevágtam a munkába. Egy év után korábbi mesterem, Gyarmati Dezső keresett meg, hogy nincs-e kedvem átmenni a BVSC-hez, ahol akkor ő dolgozott. Ha volt ember a magyar pólóban, akitől lehetett tanulni, akkor az Gyarmati Dezső volt, így természetesen azonnal igent mondtam. Bajnoki címeket nyertünk, és a KEK-ben is döntőt játszottunk. Az 1980-as évek végén három évig Kuvaitban dolgoztam, majd a Tungsram edzője lettem. Itt is bajnoki címet nyertem. Az edzői pálya egy érzelmi alapú tevékenység. Roppant fontos, hogy a hangot sikerüljön megtalálni a játékosokkal. Ez viszont csak akkor sikerülhet, ha elfogadod a játékosaidat, és soha nem kérkedsz azzal, hogy te mit értél el játékosként, mert arra hamar rá lehet unni, ha az edző folyton saját magát helyezi előtérbe.

 1992-ben ismét bajnok lett a csapata, mégis felhagyott a szakmai munkával.

 – Nem nagyon volt meg a közös hang a Tungsram vezetésével, közös megegyezéssel váltunk el egymástól. Ettől persze máshol még vállalhattam volna később munkát. Ám ahogy már mondtam, istenigazából soha nem akartam edző lenni. Annak ellenére, hogy sikeres voltam, soha nem éreztem azt, hogy márpedig nekem mindenképpen a medenceparton a helyem. Más területeken is próbálkoztam, ahogy mondani szokás, a civil életben is megtaláltam a helyem, később pedig már nem is éreztem késztetést, hogy újra edző legyek. Egyszer tettem csak kivételt, akkor sem hosszú időre.  

Ezzel az egyszeri visszatéréssel elmondhatja magáról, hogy a pekingi olimpia magyar pólóaranyérmében ön is benne van...

 – Csak nagyon kis részben. Jó fél évvel a pekingi olimpia előtt Gergely Pista, a kapus kért fel, hogy segítsek neki felkészülni, tartsak egyéni foglalkozásokat a számára. Főleg mentálisan volt mélyponton, veszélyben érezte az olimpiai szereplését. Azt feleltem neki, hogy rendben van, szívesen segítek, de azt nem ígérhetem meg, hogy benne lesz az utazó keretben. Pista így is akarta a közös munkát, így közel fél évig segítettem neki. Az igazat megvallva nem könnyen adtam be a derekamat, de végül nekem is jó volt újra egy kis medenceparti levegőt szívni. Emellett persze nemcsak nagyon boldog, de büszke is voltam, amikor a magyar válogatott – Gergely Pistával a soraiban – megnyerte az olimpiát.

Manapság mivel tölti a szabadidejét?

 – A magyar vízilabda egyik kiemelkedő személyisége, Markovits Kálmán mondta egyszer, hogy mindig napi hősök vannak. Azt hiszem, talán ez a válasz a felvetésére. Minden kornak megvannak a maga aktuális hősei, és ez alapvetően jól is van így. Valahol roppant szomorú volna, ha 70 évesen még mindig én volnék napi szinten érdekes. Egyébként sem keresem mindenáron a megszólalási lehetőséget, megvagyok már ezek nélkül, már csak azért is, mert nagypapai teendőim eléggé lekötik az időmet. Hála Istennek, teszem hozzá rögtön! Van három gyönyörű unokánk. Rendszeresen hordom őket edzésre, vagy éppen megyek értük az iskolába. Ma már főállású nagypapa vagyok, és ez nagyon boldoggá tesz. A pólót is követem, de már jórészt csak a televízión keresztül.  

Unokái továbbviszik a Molnár-család, ön által megteremtett pólós hagyományait?

 – Ki tudja azt megmondani? Az biztos, hogy részemről semmiféle kényszer nincs és nem is lesz rajtuk, hogy márpedig pólózniuk kell. Engem sem erőltettek soha a szüleim semmire, egyedül ahhoz ragaszkodtak, hogy tanuljak meg úszni, illetve a fölös energiáim hatékony levezetése érdekében sportoljak. Ebből lett aztán az, ami lett. Én sem erőltetem az unokáimat, bár persze titkon azért reménykedem, hogy valamelyikükből remek pólós lesz.

Kovács Attila