2015.09.04.
Csorja
Gergely: A magyarság helye a XXI. században (IX. rész)
– Kiútkeresés II/I –
Dolgozatom zárófejezete
szándékoltan nem a magyarság elmúlt években elért eredményeire,
hanem a magyarság helyzetét esetleg javítani képes tennivalókra
koncentrál. A korábbi fejezetekben felvázolt forgatókönyv nem
jóslás vagy jövőbe látás, hanem a minket körülvevő tények
alapján a magyarság XXI. századi életútjának egy – néhány
témában több – lehetséges változata.
A dolgozat feltevése,
hogy az elkövetkező évtizedekben a népek, nemzetek és civilizációk
hatalmas küzdelmében nem azok kerülnek előnybe, akik az
energiahordózók vagy a nyersanyagkészletek felett diszponálnak,
hanem azok, akik a legnagyobb szervezett, munkára és harcra
fogható népességgel rendelkeznek, és akik stabil, évtizedre
tervező centralizált politikai rendszereket tudnak üzemeltetni.
Ebből adódik,
hogy a Nyugat, amennyiben sikeresen akarja felvenni a versenyt a
felemelkedő gigaállamokkal, maga is kénytelen központosítani.
A központosítás
eredményeként a magyar állam, a magyar nép és a magyarság önrendelkezése
az elkövetkező évtizedekben szűkül, és a magyarság mai kultúrája,
identitása, így tulajdonképpen maga a magyarság, azaz a magyar
identitású emberek jelentős, népalkotó tömbje eltűnik, vagy
végérvényesen megváltozik, és az orosz birodalomba integrált
kisnépek százainak sorsára jut. Az indiánok mintájára látszatnéppé
válik, esetleg Európa egyik nyelvileg, kulturálisan és minden
szempontból fogyatkozó kisnépévé zsugorodik.
Ezt a feltevést több
folyamaton keresztül próbáltam igazolni, illetve megpróbáltam
bemutatni a többi lehetséges, bár véleményem szerint kevésbé
valószínű forgatókönyv vázlatát.
A magyarság XXI.
századi lehetőségeinek látszólag pesszimista bemutatása nem
valamiféle nemzethalál vízió. A folyamatok ma egyszerűen ebbe
az irányba mutatnak. Ez az irány megváltozhat, mint ahogy a történelem
folyamán, véletlenek, piszlicsáré momentumok hatására tűntek
el, vagy éppen emelkedtek fel újra a magyarhoz hasonló kis népek.
Az eleddig még soha nem tapasztalt új helyzetet, melynek hatását
kétségtelenül nehéz, szinte lehetetlen pontosan megállapítani,
a népességmutatók adják. A világtörténelem során tudomásunk
szerint még nem fordult elő, hogy milliárdos népek jöjjenek létre.
Nem tudjuk, hogy az emberek ilyen méretű tömege mire képes, képes-e
történelemalkotó erővé válni, vagy egyszerűen saját súlya
alatt összeomlik.
Most úgy tűnik,
hogy a több százmilliós, milliárdos népek, államok közül több
is képes lehet a Nyugat több évszázados hegemóniáját megtörni.
Akárhogy is, küzdelemre számítani kell.
A kérdés, hogy
ebben a helyzetben a magyarság mit tehet, mi az a középtávú
terv, melyet a politikai rendszer, az államberendezkedés, a
szavazók lelkének realitása megenged és a magyarság helyzetét
a XXI. században – legalábbis a tőle telhető mértékben –
javítja.
Mit tehet a honvédelem,
a kultúra, a gazdaság, a társadalmi jövőkép, azaz összességében
a megmaradás terén. Mit tehetünk azért, hogy a magyarság államalkotó,
vagy legalábbis szuverén népként vészelje át a XXI. századot?
A most következő
gondolatok nem kidolgozott megoldások, sokkal inkább felvetések,
melyek célja, hogy azokat továbbgondoljuk és amenynyiben eredményre
vezethetnek, hasznosítsuk.
Ma leginkább a
honvédelem terén vagyunk kiszolgáltatottak. Azaz nincsen érdemi
honvédelmi lehetőségünk, nincsenek eszközeink és nincs
iparunk, mellyel ezeket az eszközöket legyárthatnánk. Ellenben
pénzünk sincs, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű
haditechnikai eszközt vásároljunk. A magyar honvédelem gatyába
rázása és a hadiipar alapszintű megteremtése jó évtizedet
vesz igénybe. A honvédelemre átcsoportosított jelentős összegek,
a hadiipar megteremtéséhez szükséges források előteremtésének
jelentős politikai kockázata van. Ha a költségvetésben
megjelenik egy 1000 milliárdos tétel, melyet innen-onnan kell
elvonni, az bizony könnyen szavazatvesztést eredményez. Persze,
ha ügyesen csinálják, akkor jelentős politikai tőkét is
lehet kovácsolni a felelős honvédelmi koncepcióból, de kétségtelen,
hogy napi politikai szinten kockázatos.
Nemzetpolitikai
szinten azonban nélkülözhetetlen. Ha az elkövetkező években
nem tudunk legalább a térségben számottevő katonai erőt és
hadiipari kapacitást kiépíteni, akkor bármilyen politikai,
gazdasági vagy kulturális teljesítmény mellett is csak a lét
és nemlét határán egyensúlyozunk.
Fegyvergyárakat,
lőszergyárakat, haditechnikai üzemeket, kutatóhelyeket kell létrehozni,
a honvédséget pedig gőzerővel kell fejleszteni.
A magyarság
helyzetének stabilizálásában a honvédelem mellett a gazdasági
teljesítőképességünknek van kiemelt szerepe. A magyar gazdaság
teljesítményében ma a nagy nyugati multik és néhány nem
nyugati nagyvállalat meghatározó. A magyar tulajdonú gazdaság,
ahogy azt korábban említettük, nem tudott még felállni.
Jelentős magyar tőkésrétegről nem beszélhetünk.
Az elriasztó méretű
és minőségű bürokrácia, a tőkehiány, illetve az uniós pénzek
hibás szabályozók szerinti elosztása – mely hibák egy része
uniós és nem magyar probléma – nagyban megnehezíti a valódi,
termelő, értéket teremtő, tartósan működőképes vállalkozások
helyzetét. Ezek nélkül viszont a GDP meghatározói a multik
maradnak, ezért a fejlesztési és egyéb pénzek hozzájuk vándorolnak,
aminek következtében a számsorokban egyre nagyobb jelentőséggel
bírnak és így még inkább ők kerülnek kedvezményezett
helyzetbe. Ezt a rossz kört tulajdonképpen a De Gaulle-i értelemben
vett nemzeti nagyság politikája, a „politique de grandeur” végrehajtásával
lehetne megtörni. Azonban ahhoz egyrészt a költségvetésből
élő milliós tömeg egy jelentős részét utcára kéne tenni,
ezzel a teljesen tehetetlen gigantikus államapparátust megtisztítani,
másrészt a felszabaduló pénzeket mindenféle uniós direktívával
szemben kellene szétosztani, gyakorlatilag számolatlanul. Ahogy
a korábbi fejezetben megmutattam, mindkettő óriási, szinte vállalhatatlan
politikai kockázatot hordoz.
De még ha sikerülne
is a magyar termelő és szolgáltató vállalkozásokat feltőkésíteni
és megszabadítani a bürokratikus terhektől, akkor is piacokat
kell szerezni. Ehhez viszont rendkívül agresszív gazdaságpolitikát
és gazdaságdiplomáciát kell folytatni, feltehetőleg a
harvardi közgazdász, Clayton Christensen által „disruptive
innovationnek” nevezett fejlesztések alapján. Itt lényegében
arról van szó, hogy olyan termékeket kell előállítani és értékesíteni,
melyek tömegek számára tesznek elérhetővé valamit, amit korábban
nem tudtak elérni, mert túl drága, túl egyedi volt. Ilyen volt
a Ford T-modell, mellyel az autózás vált elérhetővé milliók
számára, ilyen a személyi számítógép vagy a mobiltelefon.
Ahhoz azonban, hogy a magyar gazdaság nemzetközileg értékelhető
diszruptív fejlesztésekkel álljon elő és azokkal be is tudjon
törni a piacokra, a magyar állam teljes erejével oda kell álljon
a magyar vállalkozások mögé. Ezt a támogatást az unió és
az egyes államok feltehetőleg meglehetős ellenszenvvel fogadják.
Azaz újabb konfliktusvállalást igényel a kormányzattól, újabb
politikai kockázattal.
A magyar gazdaság
amúgy jó alapokkal indulhat, mert sokrétű, több lábon állhatna,
nem kell egy lapra feltenni mindent. Jelentős mezőgazdaságunk,
turizmusunk és szolgáltató szektorunk van, és ipari kapacitásaink
is lehetnek.
A korábban tárgyalt
társadalmi szakadás összevarrására ugyan nem látszik megoldás,
de az elosztórendszer jelentős átalakításával talán elérhetnénk
valamit. Ehhez persze először az adórendszer gyökeres átalakítására
van szükség, például a forgalmi adó terén, csakhogy ez
megint csak uniós szabályozásokba ütközhet.
(Folytatjuk)
|