|
 2015.09.11.
Értékességünk alapja
A remény kis embereinek története alapján
Immár 9
esztendeje, hogy foglalkozhatunk a Kárpát-medencében élő árva
és mélyszegénységben élő fiatalokkal, a remény kis
embereivel. Sokszor hangzik el a szó feléjük: Te szegény!
Milyen rossz neked! Igazán sajnállak!
Aki hallott már
felé irányuló ilyen és ehhez hasonló szavakat, pontosan
tudja, hogy habár a jó szándék szól belőle, mennyire idegesítő,
lenéző, lekicsinylő mondatok ezek. Ugyanakkor pedig a
gyerekeket egy olyan kategóriába sorolja, melyben benne van: jó,
hogy engem sajnálnak, majd csak el is tartanak valahogy,
gondoskodnak rólam. A kiszolgáltatottságot, az elesettséget erősítik
bennük ezek a szavak.
Ezzel a hozzáállással
akartunk gyökeresen szakítani, amikor meghirdettük 2012-ben az
első Remény kis emberei fesztivált, ahol azt kértük a Kárpát-medencei
gyermekotthonból, illetve mélyszegénységből érkező
gyerekektől, hogy mutassák be képességeiket, és azt a sok-sok
értéket, amit magukban hordoznak.
Az első fesztivál
hatalmas érdeklődést és sikert hozott, de 2013-ban, a másodikon
már lehetett látni, hogy nem tudják a gyerekek felülmúlni előző
évi produkcióikat. Ezért határoztuk el, hogy mielőtt a
fesztivál ellaposodik, összekapaszkodunk, és közösen alkotunk
valamit, ami túlmutat önmagunkon. Ekkor döntöttünk úgy, hogy
először Budapesten, majd a Kárpát-medence legkülönfélébb tájain,
ahonnan a gyerekek származnak, előadjuk közösen az István, a
király című rockoperát.
Először az egymás
közti falakat, illetve a bennük lévő falakat kellett ledönteni.
Hiszem azt, hogy a közös munka ennek a legjobb eszköze. Amikor
összekapaszkodva, egymást segítve, egymást tanítva, egymásnak
drukkolva ismerik meg egymást a fiatalok, ezáltal rögtön közösséggé
is kovácsolódnak.
Amikor ez a fal
leomlott a próbák alatt, akkor kezdett a csapat kifele is sugározni.
Az egyik Told faluból származó 11 éves kislány mondta nekem
az idei előadás éjszakáján Csantavéren: „Tudja mennyire jó
volt látni azt a sok-sok mosolygós embert, aki nekünk örült.
Ezért megérte előadni ezt a darabot!”
Hiszem, hogy a
gyerekek túl tudtak lépni önmagukon, és ezt kifelé is nagyon
hitelesen tudták sugározni. Ennek a sugárzásnak pedig meg lett
a nagyon kézzelfogható eredménye. Nemcsak az, hogy vendégeink
mosolygó arccal mentek haza, és még sokáig emlegetik ezt az
estét, hanem az is, hogy Csantavér falu is túlnőtt önmagán,
és nemcsak a legpozitívabb oldalát tudta megmutatni felénk,
hanem megerősödtek az ottani kapcsolatok, összekapaszkodtak a
helybeli segíteni szándékozó emberek, és remélem, hogy ez a
megújult, megerősödött kapcsolat megerősíti őket, és
megmarad azután is, miután mi eljöttünk a Vajdaságból.
Ezeket tartom a
legnagyobb értékeknek az előadás kapcsán: a gyerekek között
leomlottak az előítélet falai, kifelé hitelesen és nagy-nagy
erővel tudták sugározni szeretetüket, értékességüket és
ez megérintette az ottani embereket is, annyira, hogy belőlük
is a legjobbat hozta ki.
Ez a mi alapvető
küldetésünk: Első lépésként lássuk meg a magunk értékességét!
Ne csak a korlátainkat, a szenvedéseinket, a keresztjeinket vegyük
észre, hanem azt a sok értéket is, ami néha észrevétlenül
is bennünk lakozik. Merjük ezt önzetlenül sugározni másokra,
és ha magunkról megfeledkezve tudjuk ezt a hivatásunkat
gyakorolni, akkor a környezetünket is nap mint nap megerősítjük
az értékességünk útján.
Olyan könnyen süllyedünk
az önsajnálatba, olyan könnyen mondunk le mindenről, amit értékként
tudnánk megvalósítani, és ezáltal magunk sem értjük, hogy
miért, de letörtek, depressziósak vagyunk, és nem látjuk azt
a kiutat, ami innen kivezetne bennünket.
Pedig semmi mást
nem kell tennünk, csak magunkba nézni, észrevenni azt a jót,
ami bennünk van, és nem sajnálva az erőfeszítést, ezt mások
felé sugározni az önzetlenség és az áldozatvállalás útján.
Ne várjunk másokra,
merjük mi megtenni az első lépést, és így váljunk mi is a
remény embereivé!
Szűcs Balázs
|
