vissza a főoldalra

 2015.09.25. 

Arab szomszédot akarok?

Egy hirtelen ötlettől vezérelve az elmúlt napokban Lengyelországban jártam, Zakopane környékén. Szombaton Krakkóba is ellátogattam, megmártózni kissé a különleges légkörben. A negyvenezer négyzetméteres (mértanilag tökéletesen szabályos, kétszázszor kétszáz méteres) főtéren éppen tüntetés zajlott: néhány száz ember vonult körbe hatalmas csinnadrattával, sípokkal és üstdobokkal. A magasba tartott transzparensek alapján először azt hittem, az illegális bevándorlók ellen tüntetnek. Például egy hatvan év körüli nő tábláján az díszelgett lengyelül: „Arab szomszédot akarok!” Ezt nyilván ő maga sem gondolja komolyan… Szívesen megnézném, mit szólna hozzá őnagysága, ha holnaptól mindkét oldalán egy-egy tízfős iszlám család lakna. Nem sokkal a nő mögött több felirat azt hirdette: „Forrón üdvözlünk, afgán barátaink!” Egy-két percen belül rájöttem, hogy a felvonulók mindezt igenis komolyan gondolják, a fene nagy liberalizmus nevében, bár valószínűleg nincsenek tisztában jelszavaik súlyával. Kiabáltak is, teljes lelkesedéssel, olyasféle rigmusokat, hogy „Színes Európát!” és „Éljen a migráció!” (Utóbbi jelszóról az jutott eszembe, hogy az első világháború kitörésekor Budapesten lelkesítő felvonulást tartottak, és az eszement tömeg azt kiáltozta: „Éljen a háború!”) Miután a migránsok barátai megkerülték a hatalmas teret, a legnagyobb lengyel költő, Adam Mickiewicz középen álló szobrához gyűltek, és következtek az emelkedett szónoklatok.

Valószínűleg azért éppen Mickiewicz bronz alakját választották, mert ez Krakkó legnépszerűbb találkozóhelye, mondhatni a város kezdőpontja. Másrészt ideológiailag abba a ténybe is kapaszkodhattak, hogy a zseniális költő emigránsként Párizsban élt és halt meg, tehát lényegében migráns volt. Valóban politikai okokból kényszerült elhagyni szülőhazáját, ahol sosem élhetett nyugalomban. A sors fintora, hogy a legnagyobb lengyel hazafias költőként egyetlen alkalommal sem jutott el az ország két legfontosabb városába: Krakkóba és Varsóba. Viszont száműzetésben hosszabb időt töltött a Krím félszigeten és Vilniusban, végül francia földön kötött ki, tehát roppant könnyű ráfogni, hogy ő egy valódi európai multikulti. A múlt szombati migránsbarát tüntetők ezt meg is tették.

Ám alig egy órával később újabb tüntetés kezdődött Krakkó főterén, szintén néhány száz fő részvételével: ezúttal az illegális bevándorlást ellenzők gyűltek egybe, és egyik fő jelszavuk úgy hangzott: „Állítsák le Európa iszlamizálását!” Miután körbejárták a teret, szintén Mickiewicz szobrához mentek. Az ő választásuk is kézenfekvő, hiszen a nagy költő egész életét a nemzeti értékek, a hagyományok védelmének szentelte. Jelzem, Mickiewicz gazdag alakjából a hazafiságot kiemelni sokkal indokoltabb, mint a multikulti egybeolvadós migránsról szónokolni… Tehát a népszerű szobornál három órán belül lezajlott egy tüntetés és egy ellentüntetés, méghozzá teljes békességben, bármiféle rendbontás és erőszak nélkül; a kivezényelt rendőrök, körülbelül ötvenen, kettesével-hármasával álldogáltak a háttérben, és sisakkal a kezükben beszélgettek. Ez örvendetes, egyszersmind irigylésre méltó, hiszen nem sok európai országban honol ily nyugalom tüntetők és ellentüntetők között.

Ami az európai népek és az iszlám világ találkozásait illeti, e téma nem túlságosan vidám. Magyar őseink mesélhetnének erről ezt-azt. Például a mohácsi vész vajmi kevéssé nevezhető multikulturális happeningnek – viszont a csatát megörökítő kortárs és utólagos krónikák remekül szemléltetik a történetírás gyöngeségeit. A tragikus ütközet előzményeinek legendásítására gondolok. E rovat témájából adódóan arról is írhatnék, hogy a magyarok oldalán több mint száz lengyel vitéz harcolt a csatában, méghozzá olyan önfeláldozóan, hogy mind egy szálig odavesztek. Ám ezúttal inkább királyunk, az amúgy félig lengyel II. Lajos kedvenc lovának pusztulására összpontosítok. Tény, hogy a mohácsi mezőre induló király 1526 júliusának végén Budáról először Érdre ment, ahol néhány napig várakozott. Kíséretének tagja, Brodarics István kancellár erről szűkszavúan annyit ír: „Érdről ugyanazzal a kis sereggel, amellyel odaérkezett, továbbment a következő faluig, Ercsiig.” Hanem a mohó utókor nem érte be ennyivel: valami érdekeset akart, egy kis színes pletykát. Hetven év elteltével a padovai egyetemen végzett Istvánffy Miklós megírta a mohácsi csata történetét és előzményeit, enyhén kiszínezve a valóságot. A szemtanú Brodarics kancellárt felülmúlva ő már úgy tudja: „Július 15-én a király körülbelül háromezer emberrel elindult Budáról. Először Sárkány Ambrus közeli falujában, melyet Érdnek neveznek, s Budától egy mérföldnyire van, állapodott meg. Ott nemes paripája, mely tiszta fekete volt (lovai közül ezt szerette legjobban) anélkül, hogy rajta előbb bármi betegséget észrevettek volna, elpusztult. Ezt többen rossz előjelnek értelmezték.” Hát persze, a borzalmas eredményű csata krónikájához utólag találni kell egy baljós előjelet, valamilyen próféciát. Jegyezzük meg: amikor azt olvassuk, hogy Érd Budától „egy mérföldnyire van”, ne az amerikai mérföldre gondoljunk, hiszen a két város mai távolsága is több mint tíz kilométer. A mérföld itt azt jelenti: egynapi járóföldre fekszik.

Három évszázaddal később, az 1800-as évek végén az akkori érdi plébános és a szomszédos pap, a tétényi esperes is megírta a vármegye történetét. A király érdi napjairól ők már azt regélik: „Királyunk útját baljós jelek kísérték. Ercsi mezőváros felett hegyek között vezet a római út. Lajos király lova ez úton, néhány száz lépésnyire a kastélytól élettelenül összerogyott, amiből a körülállók rosszat sejtettek.” Szögezzük le: ez utóbbi mondat bizonyíthatatlan, semmiféle történelmi ténnyel nem támasztható alá. Továbbá a kastély valójában egy közepes méretű udvarház volt, Sárkány Ambrus kúriája. Ám a történelmi képzelgés megállíthatatlan, és egy 20. századi műkedvelő helytörténész Érdről már azt írja: „A sereg elindulásakor, midőn a király felült a lovára, az megbotlott, a király pedig vele együtt az út porába hullott.” Még egyszer rögzítsük: mindez teljesen alaptalan, egy bulvárlap pletykarovatába való. Érthető, hogy egy-egy nemzeti tragédiára utólag megpróbálunk magyarázatot találni – ám azt a valóság talaján állva kellene tennünk, és nem vadromantikus álmodozással, szappanoperákba való klisékkel. Tartozunk annyival hőseinknek, nagyságainknak, hogy megpróbálunk minél hitelesebb képet festeni róluk. Sajnos gyerekkorunk kedves ifjúsági szerzői is sok történelmi tévedéssel tömték a fejünket, és olykor az iskolában tanultakat is felül kell bírálnunk.

Zsille Gábor