2016.04.01.

Az egyenes gerincű embereket nem lehetett megtörni

Dr. Brusznyai József nyugdíjas esperes-plébános 1922. november 2-án született Derekegyházon. Mélyen hívő családból származott, és ezt a hitet, övéivel együtt, minden áldozatot és szenvedést vállalva meg is tartotta. Brusznyai Józsefet a Mindszenty mellett a végsőkig kiálló, és a békepapi tevékenységet határozottan megtiltó Dr. Pétery József váci megyéspüspök ellen tervezett koncepciós eljárás során tartóztatták le. Három hónapig volt az Andrássy út 60. magánzárkájában. A politikai helyzet változása miatt a Pétery püspök elleni eljárás tervét végül elvetették; Brusznyai atyát azonban Kistarcsára internálták, ahol több mint két évet töltött. Szabadulása után papként nem dolgozhatott; csekély fizetésért a székesegyház kántora lett, napközben pedig szőlőmunkás a dunakeszi konzervgyárat kiszolgáló sződligeti állami gazdaságban, hogy magát és édesapját valamiből el tudja tartani. Csak 1954-től szolgálhatott újra papként. Nagykökényes, majd Kálló és a környékbeli filiák plébánosa lett; onnét Kiskundorozsmára, majd a Dunakeszi Fő-plébániára került, ahol nyugdíjazásáig szolgált nagy megbecsülésben. Brusznyai atya beszélt a pályaválasztásról, tanulmányairól, letartóztatásáról, Kistarcsára történő internálásáról. Beszámol arról, hogy a beszervezési ajánlatot visszautasította. Mesélt öccséről, Brusznyai Árpádról, az 1956-os forradalomban játszott szerepéről, elítéléséről.

A II. világháború végén már sejtették, hogy a kommunisták által szépnek ígért új világ igazából kegyetlen lesz?

– Azt tudtuk, hogy a kommunisták ígéreteinek nem szabad hinnünk. A kegyetlen világot pedig saját bőrünkön is éreztük. A világégést követően nem foglalkoztam rögtön a közélettel, mert engem 1945-ben szenteltek pappá, Csongrádra kerültem mint hitoktató, és a Síp utcai iskola összes diákja rám volt bízva. Nekem akkor az volt a gondom, hogy a gyerekeknek egyik osztályban sem volt hittankönyvük, ahogyan más tárgyból sem volt tankönyvük. Sőt a legtöbbjüknek füzetjük és ceruzájuk sem volt. Azt mondtam a diákoknak: „most helyezett ide a püspök atya hittanárnak, még kezdő vagyok, kérlek benneteket, álljatok mellém, és együttes erővel meg tudjátok tanulni az anyagot”. A 45 perces órát három részre bontottam. Az első 15 percben elmagyaráztam az aktuális tananyagot, a második 15 percben együtt megtanultuk a kérdésekre a feleleteket, s az óra végén énekeltünk. Így tudtam kezdő hitoktatóként helytállni.

Miért választotta a papi hivatást?

– Árpád öcsémmel Szentesen jártunk gimnáziumba, édesapánk akkor már a csendőrség nyugállományú altisztje volt. Édesanyám szentesi lány volt, s egy kis családi házban laktunk. Édesapámnak az volt az óhaja, hogy mindketten kitüntetéssel érettségizzünk, mert akkor ő el tudja intézni, hogy felvegyenek minket a Ludovika Akadémiára. Azt szerette volna, hogy katonatisztek legyünk, s a háborúban fényes jövő áll előttünk. Mi erre azt feleltük, természetesen tanulunk, de hogy is lehetne háború, hiszen nemrég írták alá a német–szovjet megnemtámadási szerződést. Később rájöttünk, ha két ilyen nagy hazug, mint Sztálin és Hitler szövetséget köt, az annyit jelent, hogy titokban felfegyverkeznek és az adott időben a másik torkának ugranak. Nem akartam katona lenni, mert az azt jelenti, hogy minél több embert kell legyilkolnom, vagy egy életre nyomorékká tenni. Azt feleltem: „katona leszek, de nem Horthy Miklós, hanem Krisztus katonája, mert hittanórán azt tanultuk, győzzétek le a rosszat a jóval.” Árpád öcsém pedig ezt mondta édesapánknak: „én sem akarok katonai pályára menni, de a hittanon azt tanultuk, hogy Jézus rövid földi életében 30 éves koráig ácssegéd volt, tehát becsületes fizikai munkát végzett, utána 3 évig tanította és gyógyította ez embereket. Én nem az orvosi, hanem a tanári pályát akarom választani.” 1940-ben leérettségiztem, és beadtam a jelentkezésemet a váci szemináriumba. A 30 jelentkező közül kettőnket, akik kiváló bizonyítvánnyal jelentkeztek, a püspök atya kiküldött Bécsbe, hogy az ottani tudományegyetem hittudományi karán végezzük el a teológiát. Liptay György kispaptársammal együtt beadtuk az útlevélkérelmünket, de mivel Hitler ugyanúgy üldözte az egyházat, mint Sztálin, nem kaptuk meg az útlevelet. Így a váci szemináriumban kezdtük el az első évet. Azután kaptuk meg az útlevelet, így ősszel Bécsben folytattuk tanulmányainkat a különbözeti vizsga letétele után. A bécsi tanítási módszer eltért a magyartól, ott nem a latin volt a kötelező, hanem a francia és az ógörög közt kellett választani. Én a klasszikus görög nyelvet választottam, mert a Biblia-tudományban a görög szövegnek nagy a tekintélye.

1948-ban miként sikerült a bécsi Pázmáneumban doktorátust szereznie?

– Liptay Györggyel nem csak az esedékes félévi vizsgákat tettük le, hanem mind a négy teológiai szigorlatot is. Itthon pedig gyűjtöttük az anyagot a doktori disszertációhoz. A doktori disszertációt kétszer kellett megírnom. Először írtam arról a témáról, amit az ottani professzor adott nekem: a középkori dogmatikusok közül, Meister Eckhart tanítványa, Heinrich Seuse tanítása a tökéletességről. A disszertációt 1946 nyarán vittem ki Bécsbe. Ez a kivitel annyit jelentett, hogy Liptayval át kellett szöknünk a határon. Akkor még nem volt vaskerítés, de a kiirtott erdősávon kerékpárral közlekedtek a határőrök. S meg kellett várni a kukoricásban, míg elhalad a járőr, és utána sétáltunk át a határon. Ezt a disszertációt az új professzor nem fogadta el, mert az elődje adta a témát. Így kénytelen voltam újat írni. Megvolt nekem Pázmány Péter grazi, latin nyelvű előadásainak a teljes szövege, és abból írtam a második disszertációimat Pázmány Péter tanítása a valóságos jelenlétről címmel. Ezzel is át kellett szöknöm a határon. Ezt az osztrákok elfogadták, de a doktorrá avatáson személyesen nem tudtam részt venni, mert addigra már kiépült a vasfüggöny.

Az a tény, hogy édesapja csendőr altiszt volt, gondolom nem volt 1945 után jó „ajánlólevél” fiai számára.

– Biztos, hogy nem. Édesapám érdekes módon került a csendőrséghez. Ő felvidéki, velkei származású. Tizenegyen voltak testvérek, és amikor a katonai szolgálatát letöltötte édesapa, hogy a többi testvérnek ne menjen szét annyi részre a föld, azt mondta, hogy ő megmarad mint a fegyveres testület tagja, és a csendőrséghez került. Lent az Alföldön teljesített szolgálatot, de 1934-ben, mikor már kezdődtek ezek a nyilas szervezkedések és mozgalmak, akkor azt mondta, hogy ő ezt nem csinálja, és egész fiatalon nyugdíjba ment. Úgyhogy bizony nem is olyan sok nyugdíjat kapott. Mikor édesapánk Szentesen egyedül maradt, hogy mégis legyen gondviselője, egy vasutas családot odavett maga mellé, akik vállalták az eltartását és a gondozását. Na most ezek ravaszul meg akarták szerezni az egész házat és a következőképpen jártak el. Édesapával esténként szoktak beszélgetni és ezek a saját lakrészükbe elbújtattak egy ávóst, és beszélgetés közben édesapának adták a szájára a kérdéseket. Akkor volt a földosztás és hát édesapa azt mondta, hogy ne nagyon örüljenek ennek a földosztásnak, mert amit most adnak, azt úgyis el fogják venni tőlük. Mindszenty bíboros úrról is ezek adták a szót édesapának és édesapa azt mondta, igen, helyesen jár el, igenis nagyon helyesen jár el, amikor védelmezi az egyháznak a szabadságát. Ezt azután az ávós mind tanúsította és ennek alapján izgatás címen elítélték édesapát három évre, amit a szegedi csillagbörtönben töltött le.

1950-ben milyen váddal tartóztatták le?

– Vácott oktattam a kispapokat, s akkor két társammal együtt elvittek az ávósok. 1948-ban elítélték Mindszenty Józsefet, és akartak egy ugyanolyan koncepciós pert kreálni a váci püspök ellen, aki mindig is kiállt a hercegprímás mellett. Pétery püspök úr ellen akartak adatokat kiszedni belőlünk. Semmi terhelőt nem tudtunk mondani az ávósoknak az Andrássy út 60-ban. Felvették a jegyzőkönyvet. Az enyém így kezdődött: kulák családból származom. Tiltakoztam ez ellen. Elmondtam: „édesapám a csendőrségnél szolgált, de egy hold földje sem volt.” A válasz: „csak legyen nyugodt, az is benne van, de jobb lesz, ha aláírja a jegyzőkönyvet, különben rábeszéljük.” Nos, én nem akartam, hogy „rábeszéljenek”. Közben Czapik Gyula érsek vezetésével a püspöki kar aláírta az állammal a megállapodást, tehát behódoltak a kommunista rendszernek. Így akkor már nem volt szükség koncepciós perre. Az Andrássy útról rögtön Kistarcsára internáltak bennünket – ítélet nélkül. Ott három évet és két hónapot raboskodtam, de dolgoznunk nem kellett. Magánzárkában voltunk 1950. augusztus végétől november végéig. Senkihez sem szólhattunk. A folyóson ávós megbízottként, egy internált teljesített szolgálatot – mint a náci táborokban a kápók. Három hónap magánzárka után az ávós azt mondta: nyomás! Átvittek bennünket egy nagy épületbe, amit ezrednek hívtak, s bevittek minket az úgynevezett papi szobába, ami 20 személyre volt kialakítva. Volt benne öt darab négyszemélyes priccs. Ám amikor odaértünk, már 54 személy tartózkodott a papi szobában. Mint a konzervdobozban a heringek, úgy voltunk összepréselve.

Voltak a rabok között ügynökök?

– Voltak. Ha gyengélkedőre jelentkeztünk, akkor két csoportba osztottak be minket. Az egyik csoportot a földszinti rendelőbe vitték, a másik csoport az emeletre ment kihallgatásra. Később tudtuk meg, hogy akiket beszerveztek az ávósok, azok az emeleten jelentettek. Internálásom utolsó évében nagy Sztálin-ünnepséget rendeztek a vörös birodalom minden országában. Eldöntötték, hogy a papi szobából 10 személyt kiengednek. Az én nevem is rajta volt a listán. Az ávós kezembe nyomott egy papírt, és egy ceruzát, majd így szólt: „ ön szabad, de ne gondolja, hogy jóvátette már a társadalmi rend elleni vétkeit. Mi lehetőséget adunk önnek, hogy bizonyítson. Odakint majd időről időre felkeresi egy munkatársunk, s azzal beszélgessen el. S erre a papírra írja fel, hogy idebent kik és milyen rendszerellenes kijelentést tettek.” Azt írtam a papírra: „senki nem tett a papi szobában rendszerellenes kijelentést”. Mikor az ávós ezt elolvasta, hatalmasat káromkodott, majd elvezetett. Ez pontosan 1952. december 24-én történt. Magánzárkába kerültem, és az ávós csak azokat engedte ki, akik a papíron jelentettek. Ebből is tudom, hogy a papi szoba lakói között is voltak, akik ügynökök lettek. Az egyenes gerincű embereket nem lehetett megtörni. Később megtudtam, hogy a kilenc szabadított közül három rövidesen öngyilkos lett. 1953-ban szabadultam, de nem engedték meg a püspök atyának, hogy mint papot alkalmazzon, így a székesegyház kántora lettem. Igen ám, de 1950-ben szabadult édesapámról is nekem kellett gondoskodnom, s a kántori fizetés csak 300 forint volt. Ezért arra kértem a püspököt, hogy a kántori szolgálat mellett választhassak civil munkahelyet. Így lettem a sződligeti állami gazdaság szőlős brigádjának a tagja. Ebben a brigádban dolgozott egy fiatalasszony, akinek a férjét összeesküvés vádjával letartóztatták. Azt mondta nekem az asszony: „ a párt azt kéri tőlem, adjam be a válópert a férjem mint államellenes bűnöző ellen. Mit tanácsol?” Azt feleltem: „a maga helyében nem válnék el a férjétől, akinek hűséget fogadott. A férjének erőt ad a börtönben, ha tudja, hogy a felesége hűségesen kitart mellette.” Az asszony nem vált el. 1954-ben lehettem újra pap, s mikor Kállón voltam plébános akkor kaptam Nyugatról egy képeslapot, amire azt írták: „Köszönjük! Erzsike és Kálmán.”

Tehát ’54-től papként szolgálhatott, s rá két évre kitört a magyar forradalom. Igaz, hogy öccse a Veszprém Megyei Forradalmi Tanács elnökeként fiatal tanítványait forradalmi csoportba szervezte?

– Szó sincs róla. Sőt amikor az egyetemista diákok fegyvert kértek tőle, akkor Árpád azt mondta nekik: „fiúk, nem! A ti dolgotok az lesz, hogy amikor a forradalom elül, s visszatér a rend, akkor a boldog Magyarországon megfelelő tudással álljatok helyt az életben.” Árpád öcsém meg is fogalmazta kiáltványában, hogy semmilyen személyi bosszúra, üldözésre nem kerülhet sor. „Aki vétett is a múltban, de most szívvel-lélekkel a nemzet mellett áll, annak köztünk a helye. Csak azokat szabad eltávolítani, akik durván visszaéltek a kezükben volt hatalommal. Ezek ellen sem szabad azonban fellépni. Távolítsák el, fegyverezzék le őket. De egyébként semmi bántódásuk nem lehet.” Papp János, a párttitkár is felkereste öcsémet, és védelemért könyörgött. Attól félt, hogy őt és ávós társait meglincselik. Árpád azt mondta: „nem fogja önöket jogtalan bántalom érni. Menjenek vissza az ávós laktanyába, zárják be az ajtót. S oda csak az mehet be, akinek én arra írásbeli engedélyt adok. Azt viszont tudják meg, hogy a forradalom győzelme után annak, aki a törvény ellen vétett, bűnhődnie kell, de nem a bosszú, hanem az igazságszolgáltatás vezérel bennünket”. Az utóbbi mondatát Papp János nem tudta megbocsátani öcsémnek. Ezért, mikor Árpádot a forradalom leverése után a bíróság életfogytiglanra ítélte – az öt bíró közül három börtönbüntetést szabott, kettő felmentést –, akkor Papp János fölment a pesti pártközponthoz, és azt mondta: „tiltakozom a magyar nép nevében, hogy egy háborús bűnöst ilyen enyhe ítélettel sújtanak. Kérjük a magyar nép nevében a legszigorúbb ítéletet.” Ezután döntött a bíróság a halálos ítéletről.

Mikor értesült öccse kivégzéséről?

– A végső ítélet tárgyalásának kitűzéséről megkaptam az értesítést, és a folyóson izgultam öcsémért. Amikor Árpádot kivezették a teremből, nyakára mutatva jelezte, hogy halálos ítéletet kapott, de szólni nem tudtunk egymáshoz. Majd az ügyvéd közölte a családdal a hivatalos jelentést: Brusznyai Árpádon az ítéletet végrehajtották. Azt megtudtam, hogy mikor öcsémet a zárkából vezették a bitófához, a Himnuszt énekelte fennhangon, és a Kisfogház rabjai verték a vasajtón a ritmust. Ilyen volt öcsém utolsó, magasztos Himnuszának kísérőzenéje.

Azt szokták mondani a keresztényeknek kötelességük megbocsátaniuk az ellenük vétkezőknek. De a megbocsátást nem kéne a bocsánatkérésnek megelőznie?

– A keresztény személyeknél természetes, hogy bocsánatot kérnek a vétkeikért. Nem haragszom senkire, mindenkinek megbocsátottam. Tudom, hogy egyszer mindenkinek a földi igazságszolgáltatásnál magasabb bíró előtt kell számot adnia az életéről.

Medveczky Attila