vissza a főoldalra

 2016.04.01. 

Utazószínház színvonalas darabokkal

A mesejátékok szórakoztatva nevelnek

Bor Viktor színész 1966-ban született Szegeden. 1989-ben végzett a Gór-Nagy Mária Színitanodában. 1999-ben a JPTE-n művelődésszervező szakon szerzett diplomát. 1989–1993-ig a Honvéd Művészegyüttesben, 1993–1995-ig a Kecskeméti Katona József Színházban, 1995–1996-ig a Rock Színházban, 1996–1998-ig a Budapesti Operettszínházban volt színész. 1998–2001-ig az Újpalotai Szabadidő Központ művelődésszervezője. 2000-ben megalapította a Szabad Ötletek Színházát. 2009–2013-ig az Óbudai Kulturális Központ, 2013–2014-ig a Gózon Gyula Kamaraszínház s a Budaörsi Latinovits Színház szervezője. 15 éves utazószínházi pályafutása alatt számos mesemusicalt mutatott be, melynek zeneszerzője, létrehozója, színésze volt. Ezek mellett irodalmi műsorokat, kabarékat, operett-, musical-előadásokat is színre vitt. Színészként megfordult – kőszínházi múltján, valamint saját színházán túl – a Fogi Színházban, a Turay Ida Színtársulatban, valamint az Evangéliumi Színházban is. Közművelődési szakemberként részt vett kistermi, nagy és szabadtéri rendezvények szervezésében. Ezek mellett új programokat hozott létre, amelyek ma is futnak. Szerepei: Kocsák-Miklós: Légy jó mindhalálig – Török János, Nagy úr; A. L. Webber: Evita – Manager; Loewe: My fair Lady – Freddy; Fenyő–Novai: Hotel Menthol – Teddy; Moliere: Tartuffe – Damis; Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő – Erick, konferanszié; Maugham: Imádok férjhez menni – Taylor; Maugham: Csodás vagy Júlia – Roger; Dario Fo: Nem fizetünk, nem fizetünk – Luighi; Herczeg Ferenc: Híd / Egon gróf; Németh László: Galilei – Rodolpho.

 Bor József rendező fiaként, Vaszy Viktor karmester unokájaként nem is választhatott mást, mint a színi mesterséget?

 – Választhattam volna a sportot is, mert Szolnokon vízilabdáztam. Tehát erre is lehetett volna építeni életemet. Hiszen a magyar vízlabda akkor is világhírnévnek örvendett. 17 éves koromban viszont tudatosult bennem, hogy színi pályára szeretnék lépni. Nagyapámon, édesapámon, édesanyámon keresztül nagymértékben hatott rám a zene és a színház világa. Soha nem felejtem el, mikor édesapám Szolnokon rendezte az Imádok férjez menni vígjátékot, amelyben Egri Kati játszotta Viktória szerepét, Nagy Sándor Tamás Freddyt, Nagy Gábor pedig Billt alakította. Mucsi Zoli volt a Taylor nevű inas, és akkor úgy éreztem, ezt a szerepet nekem egyszer el kell játszanom. Azután döntöttem el, hogy színész leszek. Rendszeresen jártunk a Szegedi Nemzeti Színházba, számos operaelőadást néztünk meg. A mai napig Puccini-rajongó vagyok, s a romantikus zeneműveket is nagyon szeretem.

 16 éves kora előtt nem is vetődött fel önben, hogy színész legyen?

 – Harmadikos szakközépiskolás korom előtt a színészi pálya iránti vonzalmam még nem tudatosult bennem. 16 évesen kezdtem el prózamondó versenyekre járni.

 Mindezt egy Vízügyi Szakközépiskolában. Ami igen fura…

 – Nagyon egyszerű oka volt, hogy miért éppen ott tanultam. Későn érő alkat voltam, és általános iskolában nem tartoztam a jó tanulók körébe. Vízilabdás ismerőseim főleg a Vízügyi Szakközépiskolába jelentkeztek. Édesanyám, aki a színi pályát a tanári hivatásra cserélte fel, azt mondta, hogy ez jó döntés, mert legalább kitanulok egy szakmát.

 Jól mentek a reál tárgyak?

 – A „jól” hatalmas túlzás. Nagyon szenvedtem a reál tárgyaktól. Szennyvíz-technikusi szakmát szereztem. S erről van is egy érdekes történetem. 17 éves lehettem, amikor Győrbe mentünk osztálykirándulásra. Apám volt akkor a győri színház igazgatója, s arra gondoltam, hogy az osztály nézzen meg egy előadást. Illetve nézzék meg az akkori viszonyok között nagyon modernnek számító színházépületet a maga kiugró sáncos tetejével. Azt mondta ott osztályfőnököm apámnak: jó is, hogy ez a gyerek színésznek készül, mert különben városokat mérgezne meg. Tehát ennyi volt az én vízügyi karrierem.

Vaszy Viktor – szigorú karmester és kedves nagypapa

 Látott nagyapja által vezényelt előadásokat?

 – Néhány előadásra emlékszem. Anyám mindig azt mondta, hogy nagyapámban hihetetlen szenvedély, temperamentum uralkodott. A legtöbben azt mesélik róla, hogy a zene világában nem ismert tréfát. S aki hibázott, azt kegyetlenül leszidta.

 Vaszy Viktorról hajdan a szegedi énekesek – így Gregor József is – szuperlatívuszokban beszéltek.

 – Éppen Gregor mondta nekem, hogy imádtam a nagypapádat, de nagyon goromba ember volt. Maximalizmus jellemezte, és arra törekedett, hogy a lehető legjobb produkciókat hozza létre. Nagyapám szigorúságát magam is megtapasztaltam. Egy ideig csellóztam, s nagyapámmal készültem a vizsgadarabra. Ő kísért zongorán. Tíz éves voltam, és nem nézte koromat, hanem keményen megdorgált, ha hibáztam.  

S milyen volt, mint nagyszülő?

 – Nagyon szeretett. Néha meglátogatott minket Szolnokon, és akkor a lakásban focizott velem, hiába ellenezte édesanyám. Lelke mélyén megmaradt gyereknek. Ezt bizonyítja, hogy volt neki egy legendás szenvedélye: a kisvasút. Ez volt a hobbija. Minden barátja, kollégája, aki külföldön járt s örömet akart neki szerezni, hozott egy darabot ebbe a gyűjteménybe. Azt mondta, ha felnövök, én öröklöm. Erről a kisvasútról őrzök fotókat, és nagyon régi filmeket is. Mint egy gyerek, úgy tudott örülni annak, ha felállíthatta a terepasztalt és játszhatott a kisvasútjával.

 Szolnokon éltek?

 – Szegeden születtem, s egy éves voltam, amikor szüleim Szolnokra szerződtek le. Majd később 10 éves koromban 1 évet Szegeden jártam iskolába, és folytattam megkezdett csellótanulmányaimat is. Ebben az időben voltam nagyapámmal szorosabb kapcsolatban.

 Ő akkor zeneigazgató volt?

 – Ekkor már nem. Nagyapám többször is betöltötte Szegeden az igazgatói posztot. 1945-től a Szegedi Nemzeti Színház karmestere, 1948-tól zeneigazgatója, 1955–1957-ig a Zeneakadémia tanára, 1957–1969 között a Szegedi Nemzeti Színház igazgatója, 1969–1975-ben újra zeneigazgatója volt. Kezdeményezésére szerveződött önálló városi intézménnyé 1969-ben a Szegedi Szimfonikus Zenekar, melynek 1975-ig igazgató karmestere volt.

 Szegeden erős társulatot hozott létre.

 – Hogyne. Ott énekelt például Simándy József, Gregor – vele játszottam is a Sevillai borbélyban (1993 nyarán Szentendrén) –, Moldován Stefánia, Szabadi József, Réti József, Réti Csaba, Szabó Miklós. Nagyapám Szegedről nem szívesen engedte el operaénekeseit, de azért néhányan mégis vendégszerepeltek az Operaházban.  

Apropó társulat. Nem sajnálja, hogy ma már alig van olyan színház, ahol működik a társulati forma?  

– Abban az értelemben igen, hogy egy kezdő színész, énekes egy társulaton belül sokkal jobban tudott tanulni az idősebbektől. A rendszerváltás után viszont problémát jelentett, hogy mesterségesen fenntartották a régebbi társulati rendszert, és nem váltottak a piacgazdaság felé. Az EU-ban a teátrumok a nemzeti színház, az állami balett az állami opera kivételével piaci alapon működnek. Ehhez a modernizációhoz hozzá kell szoknunk, akkor is, ha eleinte sok kellemetlenséggel jár. Visszatérve a társulaton belüli tanuláshoz: nekem óriási szerencsém volt, mert színpadon láthattam igazi nagy színészeket. A Gór-Nagy Mária Színitanodában tanított Mensáros László, Sulyok Mária. Soha nem felejtem el, amikor 19 évesen bekerültem a színitanodába, és mondtam az Erőltetett menetet teljesen kezdőként, s kissé mérges voltam Sulyok Máriára – ma teljesen igazat adok neki –, mert szinte szavanként leállított. Tudta, hogy ez a gyerek, nem tudja még értelmezni a verset. Van egy Radnóti-műsorom a saját kis színházamban – ahol elhangzik az Erőltetett menet is –, s miközben mondom a verset, eszembe jut, amit Sulyok Mária mondott nekem akkor, és ma már tudom, hogy mennyire igaza volt mindenben.

 Ma már nincsenek Sinkovits Imrék

 Azt mondta: látta a nagyokat. Most is vannak nagyok, akikre egy fiatal színész felnézhet? Vagy nem tudunk róluk?

 – Persze, hogy vannak nagy művészek, csak idővel megváltozott a színház világában az értékrendszer. Ma már nincsenek Sinkovits Imrék; nagyszerű színészeink vannak, de mások… Annak idején minden színész egyéniség volt, és hatalmas orgánummal rendelkezett. Páger Antalnak nem volt igazán erős hangja, de olyat tudott, amit senki más. Ezért rajongtak érte. Verebes István mondta egyszer: Págert sosem láttam rossznak. Nagyon sok Páger-filmet láttam, s mindegyikben kiváló volt.

 Azt veszem észre, hogy a színház világában egyre több az ügyes mesterember. Mindent tudnak, de valahogy mégsem érik el azt, hogy azt mondjam magamban: na, erre a színészre kíváncsi vagyok, s legközelebb is megnézem. Persze, tisztelet a kivételnek.

 – Ebben nem értünk egyet. Nagyon jó színészeink vannak, akik miatt megnézünk egy előadást. Ha például egy darabban Eperjes Károly, Gáspár Sándor, Bánsági Ildikó játszik, arra kíváncsi vagyok. A fiatalok között is több remek színészt ismerek, így Nagy Ervint, László Zsoltot. Azt is tudni kell, hogy a régebben, Sinkovitsék, Pécsi Sándorék korában a Színművészeti Főiskoláról sokkal kevesebben kerültek ki. Ma viszont van két színművészeti, és rengeteg színitanoda, s ezek ontják a színészeket úgy, hogy kevés a játszóhely.

 No de ön is színitanodában végzett.

 – Igen, csak én 1989-ben. Abban az időben egy színművészeti volt, egy „Nemzeti Stúdió” és egy GNM. Pontosan betöltötte azt a hiányt, amit kellett. A mai tanodákból kikerülők is lehetnek tehetségesek. Tehát nem feltétlenül csak minőségi gondok vannak, hanem kenyérharcbeliek. A sok színész miatt a különböző kisebb társulatok szinte küzdenek egymással azért, hogy szerződést kössenek egy művelődési központtal, mint játszóhellyel. Az utóbbi évek „eredménye”, hogy a fölbomlott, viszonylagos biztonságot nyújtó kőszínházi struktúra felbomlásával sok színész maradt munka nélkül s ezek többsége próbál boldogulni újonnan létrehozott vagy már meglévő utazó színházi társulatokban. Ugyanakkor a másik oldalon az utóbbi 5-6 évben rengeteg könyvtár, művelődési ház szűnt meg és rengeteg intézményt vontak össze. Elmondható, hogy a munkavállaló (színész) oldalról egy bővülő piaci igény jelentkezik, míg a munkaadó oldalról (könyvtár, művelődési ház) valójában egy szűkülő piac jött létre.

 A kívülállók szemében a színház csupa derűnek, és csillogásnak tűnik. Mit érzett akkor, amikor először megszólalt a színpadon?

 – Hihetetlenül lámpalázas voltam. Azt is meg kellett szoknom, hogy úgy kell megszólalnom, hogy közben a reflektorok világítanak a szemembe. Utólag tudtam meg egyik rokonomtól, hogy édesapám mennyire félt, mikor először kiálltam a színpadra. Persze én is rettegtem akkor, különösen azért, mert ő is ott ült a nézőtéren, s arra gondolt, hogy fia meg tud-e szólalni. Diákként szerettem szerepelni, én voltam az osztály mókamestere, s úgy gondoltam, hogy ha felmegyek a színpadra, rajtam nevet mindenki. Rájöttem ez nem így van. De hajtott a szereplési vágy.

 Amíg ki nem lép a színpadra, még most is él önben egy drukk?

 –Persze. Inkább azt mondanám, hogy a drukknak különböző fokozatait élem meg. Mivel utazó színházban játszom, azt vezetem, ez az izgulás másként él bennem. Sokszor azt veszem észre, hogy annyi izgulni valóm van: a technika, a beugró, körülmények, hogy minden klappoljon, helyén legyen, hogy magamról mint színészről teljesen elfeledkezem. Az utazószínház teljesen más forma, mint a kőszínház. Másként kell felkészülni az előadásokra, és a technikai körülmények is rosszabbak, eltérőek. Az egyik színpad lejt, a másik nem annyira mély. Ezekre mind fel kell készülnünk. Ha sokáig nem játszunk egy darabot, és be kell ugrani egy szerepbe, akkor izgulok, ahogy minden premieren. A március 15-ei műsorunkban én alakítom Petőfit, és hihetetlen nagy felelősség a költőóriás ismert verseit elszavalni. A szövegtudás még önmagában nem elég; ha nincs benne az izomzatomban minden szó, akkor nem tudom átadni a régies nyelvezetet. Ez a műsor évente egyszer megy, készülök, gyakorlok rá, de mégis „halálugrást” jelent számomra.

 Így lettem színházalapító

 Próbálkozott bekerülni a Színművészetire is?

 – Hatszor próbálkoztam. Kitettek a harmadik rostán mind a musical, mind a prózai felvételin. Én azt gondolom, hogy ezeken a felvételiken alulteljesítettem. Apám pedig keményen közölte velem, hogy senkinek sem szól, hogy vegyenek föl a főiskolára. Az is nyomasztott, hogy apám nem örült annak, hogy színész szeretnék lenni. Kissé önbizalom-hiányosan mentem mindig a felvételi vizsgákra, mert egyrészt tudtam, kik a felmenőim, s meg kell felelni a nevüknek, másrészt tudtam, ők nem segítenek. Amikor elsőre nem vettek föl, akkor jelentkeztem a színitanodába. Közben behívtak katonának. Gór-Nagy Mária elintézte, hogy ne vonuljak be, de apám addig kardoskodott, míg Győrbe kerültem katonának. Azt intézte el, hogy a győri laktanyába kerüljek, közel hozzá. Másfél év alatt nyertem Ki mit tud?-ot, úszóversenyeket – többet voltam otthon, mint a laktanyában. Ezután kerültem vissza a tanodába. Gór-Nagy Mária úgy kezelt, mint egy kész tanodást, és beajánlott a Honvéd Művészegyüttesbe. A kis társulatban nagyon odafigyeltek rám a kollégák, mikor megkaptam első főszerepemet. Vándorfi László volt az első rendezőm, aki egy nagyon érdekes iskolát mutatott be nekem. Az összes mozdulat koreografált volt, s ebből sok mindent lehetett tanulni. Majd a Játékszínbe kerültem, ezután Verebes meghívott Kecskemétre egy szerepre, s Illés István az akkori igazgató szerződtetett s a kecskeméti színház tagja lettem két évre. Rögtön bekerültem a Tartuffe-be. Mondhatom, elkényeztettek. Ezt követte a Rock Színház, amit már színész korom előtt is nagyon szerettem. Apám is tanácsadója volt ennek a teátrumnak. Nagy álmom valósult meg azáltal, hogy a Rock Színház tagja lehettem. Sajnos éppen a színház utolsó éveiben… Az Operettszínházban viszont idegennek éreztem magam, mert hiányzott a próza. Közben elvégeztem levelezőn a művelődésszervező szakot, s elhelyezkedtem az Újpalotai Szabadidő Központban, ahol elindítottam a Szabad Ötletek Színházát. Az egész projekt úgy indult, hogy Lénárt László színművésszel azon tanakodtunk, csinálunk egy darabot. Karinthy-rajongó vagyok, így az ő műveiből állítottunk össze egy műsort. A siker a folytatásra biztatott. Majd zenéket kezdtem írni. Már kamasz koromban elhatároztam, hogy musicalt írok, később erről letettem. Majd Kecskeméten írtam egy dalt, amit meghangszereltek. Ezután kezdtem el zenéket írni. Amikor a Fogi Színházban dolgoztam, azt mondtam Fogarasi Andrásnak, hogy csináljunk a tévés mesefilmekből zenés előadásokat. Első a Frakk volt, megszereztük a jogokat, és zenét írtam hozzá. A Foginál tanultam meg az utazószínházi „műfajt”, de inkább létformának mondanám, ami nemcsak az előadások létrehozásából állt, hanem a díszlet bepakolásától kezdve, a produkció tárgyi, személyi feltételeinek megvalósításából és komoly szervezői munkából, hiszen az előadást el is kell adni. Fogarasinak hálás vagyok a mai napig, mert sokat tanultam nála. Akkor vitával váltunk el, amikor úgy döntöttem, a saját utamat járom, és felépítem a saját „mesebirodalmamat.” Ez akkor természetesen nem tetszett neki. Mára már elástuk a csatabárdot és őszintén mondhatom, hogy jó a viszonyunk.

 Édesapjával többször együtt is dolgozott. Ön írta a darab zenéjét, apja pedig megrendezte a produkciót.

 – Apám ötlete volt, hogy vigyük színre az Aladdint. Megrendezte nekünk az Aladdin és a csodalámpát, ami életem egyik legizgalmasabb része volt. Én voltam a darab producere is. Apám megszokta a nagy kőszínházi létet, és fura volt neki egy kis térben rendezni, ahol kevesebb színpadtechnikai megoldással lehet élni. Ezért néha vitatkoztunk is, de hálás voltam neki, mert nagyon sokat tanultam tőle. Azért is volt jó vele dolgozni, mert szüleim elváltak, így ritkán találkoztam vele. Érdekes volt, hogy apa–fiú kapcsolatunk igazán az alkotói munkánkban teljesedett ki. Négy darabomat rendezte meg.

 Nehéz gyerekeknek úgy játszani, hogy ne menjünk le gagyiba, gügyögősbe, de megmaradjon a mese varázsa?

 – Ugyanolyan komolyan, felelősségteljesen, őszintén kell játszani a gyerekeknek, mint a felnőtteknek. Ha autentikusan adunk elő egy darabot, akkor az már fél siker. A legtöbb utazószínháznak az a nagy veszélye, hogy sok színész rendezőnek is hiszi magát. Azért kell, hogy egy produkciónak „gazdája” (rendezője) legyen, mert egy ízlésvilágot szabad csak közvetíteni. Amikor 5 színész elkezd rendezni heterogén ízlések, stílusok jelennek meg. Ez pedig káoszhoz vezet. Az is kihívást jelent, hogy a mesejátékokat óvodások és kisiskolások is megtekintik. Nagyon nehéz azt elérni, hogy mindkét korosztály élvezze az előadást. Jövőre a Vitéz szabólegényeket szeretnénk bemutatni. Emellett azon is gondolkodom, hogy interaktív mesejátékokat mutatunk be, ahol a gyerekek döntik el, hogyan is alakuljon a cselekmény menete. Azok a mesék, melyeket játszunk, a barátságról, a szeretetről, az igaz szerelemről, tehát az élet szépségeiről és értékeiről szólnak, amellett, hogy szórakoztatnak is.

 Mindig ugyanazokat a színészeket kéri föl a produkciókra?

 – Létezik egy „kemény magunk.” Az alapító tagok közül többen elhagytak minket, s újak jöttek helyettük. Amikor egy nap három településen is játszottunk, akkor vendégeket kértem fel. Sajnos a jelenlegi gazdasági helyzetben nem tudunk próbapénzt fizetni, s ha egy évig nem megy egy előadás, de mégis azt kérik egy művelődési házban, akkor bizony valahogy próbálnunk kell tudva azt, hogy ha valaki ebben az időben pénzt keres máshol azt illik elengednem. Gyakran előfordul ezért, hogy az adott helyszínen is próbálunk, a produkció előtt.

 Más nehézségekkel is meg kell küzdenie egy utazószínháznak?

 – A pénzhiánnyal, ami ugye már közhely, de mégis mindennek ez a gyökere. A társasági adóról és az osztalékadóról szóló (tao) törvény és a különböző pályázatok vonatkoznak az utazószínházakra is. Úgy gondolom, ha lehet pályáznunk, akkor azt is el kell érni, hogy az utazószínházak megfelelő színvonalon dolgozzanak, a tagok tisztességesen készüljenek föl az előadásokra. Tehát jelenjen meg, látszódjon a produkcióban a társulatba fektetett pénz. Ugyanakkor a tao mintájára megrendelő oldalról is biztosítani kellene plusz jövedelemforrást, hogy ezek az utazószínházak finanszírozhatók legyenek. Természetesen ne úgy, hogy a színházak produkciói után bejövő jegybevételeket fordítsák a művelődési házak támogatására, mert akkor egymás zsebéből vesszük ki a pénzt!

 Az utazótársulatok is minőségi műsort játsszanak

 Ez mind szép, de ezt ki kontrollálja?

 – Nemrég Kovács Éva Rebeccával, a Színházi Dolgozók Szakszervezetének elnökségi tagjával, a Szabadfoglalkozású Színészek Szakszervezetének titkárával pont ezekről a kérdésekről beszélgettünk, s arról, hogy miként lehet a minőséget meghatározni. Úgy gondolom, ha elnyerek egy pályázatot, akkor nekem kötelességem, hogy javarészt képzett, tanult színészekkel adjam elő az előadást és minden egyes forintot a produkcióra fordítsak. Ezt ellenőrizhetővé és átláthatóvá lehet és kell tenni, de nyilván ki kell dolgozni…

 Felnőtteknek nem is játszanak?

 – Tervbe vettem a felnőtteknek szóló előadások kiállítását is, mert már kellő tapasztalattal és kapcsolati tőkével rendelkezem hozzá. Bevallom, hogy magánéleti problémák miatt az elmúlt években kissé elengedtem a gyeplőt. Rengeteg pénztől estem el, mert nem taóztam, holott meg lett volna rá a lehetőségem. Most „építem föl” újból a színházamat. Arra biztatom a művelődési házakat, hogy csomagban vegyenek meg két produkciót, ami nekik is megéri. Egy nap lejátsszuk a mesejátékot és a felnőttelőadást is, ami a megrendelő számára jóval olcsóbb.

 Irodalmi esteket is előadnak. Van arra közönség?

 – Tény, hogy a művelődési házak színházterme egy ilyen estre nem telik meg. Viszont a könyvtárak vevők az ilyen produkciókra. Reklámoztam az irodalmi esteket, és meglett az eredménye; tavaly hét Karinthy-előadást sikerült eladnom. Az idei költészet napjára pedig 7-8 előadást kértek tőlem a könyvtárak. Ennek végtelenül örülök, mert irodalommal kezdtük, és most újra tudjuk ebben a műfajban képviselni magunkat. Most azt fontolgatjuk, hogy a gyerekek számára kötelező olvasmányokat dramatizáljuk, s előadjuk azokat. Ez egy óriási kihívás, de remélem, siker koronázza próbálkozásunkat.