2016.04.01.

Egy kiállítás szálai

A naptár idén úgy adta, hogy csak most, kilenc nap elteltével tekinthetem át nemzeti ünnepünk magyarországi eseményeit. Március 15. budapesti „lengyeles” történései közül kétségtelenül az volt a leglátványosabb, hogy több ezer felvonuló érkezett Lengyelországból. Nagy lelkesedéssel nyilvánították ki a magyarok és Orbán Viktor iránti rokonszenvüket, kiemelve azt, hogy miniszterelnökünk nagyszerűen kezeli a migránsválságot. Az ünnepnapon a Margit híd budai lábánál álló Bem-szobornál, illetve a Batthyány téren is ünnepséget tartottak, és a Kossuth téren is tiszteletüket tették.

A hazai balliberális média, a világhálós közösségi oldalak persze úgy tálalták az ügyet, hogy bérlengyelek érkeztek hozzánk, Orbán talpnyalói, fizetett tapsemberei és így tovább. E becsmérlő jelzőket akár idézőjelbe is tehetném, hiszen a napi három műszakban mocskolódó kommentelők gyártották őket. A valóság ezzel szemben az, hogy a lengyel magánszemélyek utazását nem politikai pártok szervezték, pláne nem a magyar kormány, hanem a Gazeta Polska című lengyel lap klubhálózata. Úgynevezett civil kezdeményezésről van szó. És minden lengyel a saját pénzén érkezett, merő lelkesedésből. Így volt ez két, három és négy évvel ezelőtt is.

A különvonattal, illetve autóbuszokkal érkezett lengyelek két nap elteltével távoztak, és helyettük három napra megérkezett a lengyel köztársasági elnök, Andrzej Duda. Államfőnk, Áder János meghívásának tett eleget. Látogatásának apropója a magyar–lengyel barátság napja, amelyet hivatalosan március 23-án ünnepelünk. Ennek örömére kicsit előrehozva, múlt szombaton a két államfő részt vett egy ünnepségen a budapesti Vigadóban, és mindketten beszédet is mondtak. Áder János leszögezte: „A lengyelek és a magyarok hisznek az erős Európában, abban, hogy Európa erejét az olyan szabadságszerető nemzetek adják, amilyen a lengyel és magyar.” Majd azt fejtegette, hogy a lengyelek és a magyarok 1956-ban egyértelműen megmutatták a világnak, pontosan mi a sztalinista diktatúra egyik fő gyengesége. Az, hogy nem értette meg az együttérzés, a szolidaritás erejét. Ez a nemzeteinktől idegen ideológia nem vette figyelembe azt, hogy a szolidaritás teszi valódi közösséggé a nemzetet, és egy nép így válhat erősebbé minden diktatúránál, minden megszállónál. Válaszában Andrzej Duda úgy fogalmazott, hogy a mai Európai Unióban kétségkívül értékválság dúl, és éppen azok az értékek vannak válságban, amelyekre földrészünk kultúrája épült. Magyarország és Lengyelország fontos küldetése megőrizni ezeket az értékeket, mi több, kötelességünk visszajuttatni ezeket Nyugat-Európába, illetve minden támadás közepette védelmezni őket.

A lengyel elnök felesége, Agata Kornhauser-Duda oldalán múlt csütörtökön érkezett fővárosunkba. Áder Jánossal pénteken folytatott zártkörű megbeszélést. Szombaton a két államfő ünnepi szentmisén vett részt a Szent István-bazilikában, majd megkoszorúzták a Hősök emlékkövét. Magyarországi látogatása befejező napján Andrzej Duda találkozott az Országgyűlés elnökével, Kövér Lászlóval is. Ahogy azt néhány sorral följebb leszögeztem, az egész programsorozat március 23., a lengyel–magyar barátság napja alkalmából történt. E napot 2007-ben nyilvánította ünneppé előbb a lengyel, majd a magyar parlament. Azóta minden évben megünneplik, felváltva a két országban – páratlan években egy-egy lengyel, páros években pedig magyar városban. Tavaly Katowice volt a helyszín, ahol Áder János és felesége, Herczegh Anita március 20-án és 21-én Bronislaw Komorowski lengyel államfő és neje társaságában vett részt a rendezvényeken. Akkor a magyar és a lengyel elnök ünnepélyesen felavatta Henryk Slawik és idősebb Antall József, a második világháború idején Magyarországon több ezer embert megmentő lengyel és magyar politikus közös emlékművét. Államfőnk a Katowice mellett Murckiban megkoszorúzta huszonkilenc magyar katona síremlékét, akiket a második világháború végén azon a környéken szovjet katonák végeztek ki.

Duda elnök pesti programjából érdemes kiemelnünk egy múlt pénteki eseményt: a két elnök részt vett a Közös úton – Buda-Pest és Krakkó című kiállítás megnyitóján a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában. Ezt az időszaki tárlatot július 24-ig lehet megtekinteni, utána átszállítják Krakkóba. Több mint 450 műtárgyat állítottak ki, részletesen bemutatva Krakkó és Budapest párhuzamos fejlődését a kora újkorban. A gyűjtemény a Budapesti Történeti Múzeum és a Muzeum Historyczne Miasta Krakowa (Krakkói Várostörténeti Múzeum) együttműködésének eredményeként jött létre. Ez a 2016–2017-ben Krakkóban tartandó magyar kulturális évad beharangozó eseménye. A kiállítás nagyszerűen bemutatja Krakkó és Budapest középkori hasonlóságait, közös történelmi folyamatait és eseményeit, valamint azokat a személyiségeket, akik mindkét település történetében fontos szerepet játszottak. A kiállított tárgyak túlnyomó része a városlakók hétköznapjaiba nyújt betekintést, de az ünnepi alkalmak és a királyi udvar emlékei is elénk kerülnek. Kiemelkednek a Jagelló-dinasztia tagjairól készült családi portrék, valamint II. Zsigmond Ágost lengyel király gyermekpáncélja, amelyet sokáig II. Lajos tulajdonának véltek, és a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzik. Időben a IX-X. századi kezdetektől egészen a XVII. század elejéig kalandozhatunk – azért nem tovább az időben, mert Krakkó az 1600-as évek derekán elveszítette főváros jellegét, a királyi székhely átkerült Varsóba.

A tárlat megnyitóján a két köztársasági elnök mellett Tarlós István főpolgármester is beszédet mondott, és hivatalosan bejelentette: Budapest és Krakkó még ebben az évben testvérvárosi kapcsolatra lép. Kétségtelen, hogy e két város évszázadokon keresztül meghatározó szerepet töltött be Közép-Európában. Kapcsolataikat kezdetben a kereskedelem ösztönözte, majd a híres krakkói intézmény, a Jagelló Egyetem jelentett komoly vonzerőt. A reneszánsz időkben volt olyan tanév, amikor az egyetem diákjainak negyede magyar volt – túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a középkor magyar műveltségének egyik bölcsője Krakkóban ringott. A lengyel város polgármestere, Jacek Majchrowski arról beszélt, hogy az elmúlt ezer év európai történelme tele van háborúkkal, kivéve a lengyel és a magyar nemzet kapcsolatát. A kiállítást megtekintve könnyen érthetővé válik ez a mély barátság, amely 1848-ban, a második világháborúban vagy 1956-ban egyaránt megmutatkozott. Nem mellékes, hogy a Krakkói Városi Múzeum és a Budapesti Történeti Múzeum több mint három évtizede szorosan együttműködik egymással, és ez a mostani tárlat is ennek köszönhető.

Zsille Gábor