2016.04.08.
Csurka István: Besúgtak bennünket
Amerikában, hogy antiszemiták vagyunk
Mert
mindig az a fontos. Akármilyen is a rendszer, ők legyenek
helyzetben. Az egyik részleg legyen fent és bent, legyen kezében
a pénz és a hatalom, a másik részleg pedig küzdjön ez ellen
a hatalom ellen, játssza el a marginalizálódást, legyen hivatásos
forradalmár, majd éppen az ő harcára, szenvedésére, üldöztetésére
való hivatkozással teremtsen lehetőséget a kahal zöme számára
az új világban való hatalombirtoklásra.
Mi,
magyarok, nem ismerjük a kahal csatornáit és ezért mindig hátrányban
vagyunk. De az egész jobboldalról világszerte elmondható, hogy
a lényeges információk tekintetében hátrányban van a
baloldallal szemben. Nemcsak sajtója nincs, de kémszolgálata is
szegényes. A Magyar Szocialista Munkáspárt és a magyar állam
1985–86-ban már betegesen tájékozatlan és megosztott képződmény
volt. Teljesen alávetve a szovjet titkosszolgálatnak, a lényeget
illetően csak látszathatalmat gyakorolt. Nem volt kémszolgálata
Moszkvában, Románia felől pedig teljesen nyitva volt. A
Szekuritáte mindenről tudott, ami Magyarországon készül és
sok mindent gyakorlatilag is befolyásolni tudott. Románia óriási
félrevezető apparátust működtetett Nyugaton, könyvtárnyi kötetben
népszerűsítette politikáját és Erdélyt természetesen ősi
román földként írta le. Kémei a legbizalmasabb értesülésekhez
fértek hozzá, a magyar kormányoknak viszont onnan sem jött számottevő
híranyag és államilag nem védekezett a román propaganda
ellen. A kettősség, liberálisok és vaskalaposok között látszólag
a román pártban is megvolt, de a magyar kérdésben teljes volt
az egység. Itt pedig azok, akik New Yorkban és Nyugaton hozzájutottak
valami érdemihez, azok azt nem tették közhasznúvá, csak
klikkjük számára hasznosították. Emellett egyik oldal sem
beszélhetett nyíltan és nem fejezhette ki még az érzelmeit
sem. A keményvonalasok csak rejtve, az ügy érdekében haragudva
támadhatták a reformszárnyat, a New Yorkba járók meg azt nem
árulhatták el, hogy ők már bizony nem hithű kommunisták,
esetleg sohasem is voltak azok és minden pártértekezleten le
kellett tenniük a nagy kommunista esküt nekik is és a munkásőr-gyakorlatokon
együtt kellett énekelni a hülyéknek tartott keményvonalasokkal
a Munkásőrindulót.
Fekete
János, Aczél, Paul Lendvai Bécsből, aki egyre gyakoribb vendég
lett Budapesten, aztán az Akadémia Kádárt istenítő elnöke,
Berend T. Iván, aki rövidesen amerikai katedrát kap és esetleg
Kis János és Konrád György különböző mértékben valószínűleg
be volt ebbe avatva. Másként nem képzelhető el, hogy például
Konrád György fel merje vetni Németország egyesítésének
gondolatát. Márpedig ez megtörtént és mindenki csak tátotta
a száját. Konrád akkor egy nyugat-berlini ösztöndíjat élvezett,
kétlaki életet élt és kivívta a németek hatalmas elismerését
is.
Ugyanez
a feslett mimikri megvolt az ellenzékben is. Van egy jelentés
1985-ből, amelyet teljes terjedelmében és itt most mondatonként
idézve is közlök, mert gyöngyszem. (15/3. sz. dok.) Tulajdonképpen
az ilyen jelentések miatt éri meg átrágnia magát az embernek
a sok mély butaságról és tudatlanságról tanúskodó szövegen.
1985.
július 4-i dátum van a napi operatív jelentésen. Három héttel
vagyunk a monorierdei értekezlet után. „Kobra továbbra is sérelmezi”
– írja a jelentés valakiről a demokratikus ellenzékben,
akinek ez a megfigyelési fedőneve – „amiért nem kapott meghívást
a monori találkozóra, amelyet »Nemzeti Frontnak« neveznek. A
kihagyásért részben »Molnár«-t, részben »Csókás«-t és
körét okolja.” „Molnár”-ról sem tudom, hogy kit takar.
„Csókás” viszont az akkor már hosszú idő óta megfigyelt
Csoóri Sándort jelenti.
Itthon vagyunk,
megérkeztünk. „Kobra” a jelentés szerint is beletartozik a
demokratikus ellenzék legfelsőbb körébe, hiszen a következő
mondatban arról tájékoztat bennünket, hogy ő tagja a „Tízek
Tanácsának”, ami valami legfelsőbb szerve lehet az ellenállásnak,
és mégsem hívták meg, holott mást, másokat, akik ennek nem
tagjai, meghívtak. De a haragja mégis elsősorban „Csókás”
és köre ellen irányul. Az írók, a népiek rekesztették ki őt
– véli és utálkozik. A jelentés pontosan feltárja ezt:
„Kormos”, „Csapongó” és „Kobra” beszélgetéseik során
„Csókás”-t és körét antidemokratikusnak minősítik, akik
csak „úr–szolga” viszonylatban tudnak gondolkodni, csak
„ezek a férgek” megjelöléssel beszélnek róluk.
Ez természetesen
nem igaz. Beletartoztam „Csókás” körébe, „Zsoké”-ként,
ekkortájt lett ez a megfigyelési fedőnevem, de bízvást
mondhatom, hogy noha jó szavaink és baráti gondolataink nemigen
voltak akkor róluk, férgeknek soha nem neveztük őket és nem
neveztünk senkit így. (Ha a máról és a mai szóhasználatról
szólna ez a jelentés, természetesen nem állíthatnám
ugyanezt, de azóta eltelt húsz év, bőséges féreg-tapasztalásokkal.)
Másról árulkodik „Kobra” kitörése. A már akkor jelenlévő
mély ellenszenvről, magyargyűlöletről és a magyar nép
megvetéséről, ami az egész demokratikus ellenzéket áthatotta.
Sértettek és dühösek voltak, amiért együtt kellett működniük
velünk, mivel az értelmiség szélesebb és meghatározó, sőt
nélkülözhetetlen köreiben voltunk elismertebbek, mint ők,
akik nem tudták elfeledtetni marxista–lukácsista múltjukat.
Ők gyűlöltek bennünket. Legszívesebben ránk is kiterjesztették
volna aknamunkájukat, lelepleztek volna bennünket, mint gőgös
magyar urakat vagy rideg parasztokat, akikben egy-egy Verhovai,
vagy Istóczy Győző lappang. Elnyomott vérvád tört föl belőlük.
S mintha valaki kényszerítette volna őket a velünk való együttműködésre.
Ahogy a Politikai Bizottságon belül a sztalinistáknak el
kellett viselniük a reformereket és a liberálisokat. Természetesen
a legfőbb kényszerítő erő a társadalom halk megbecsülése,
a munkával szerzett tekintély és a nemzetbe tartozásunk kétségtelensége
volt. ők viszont nem tartoztak a nemzetbe. Egyesek közülük nem
is akartak és nem akarnak ma sem.
A
jelentés így folytatódik: „Értékelésükben ismételten
elmarasztalják »Csókás«-t, amiért »jónak tartja a kolhozt«
(ez persze hazugság – Cs. I.), vagy amiért barátja, Sára Sándor
Burgert Róbertről olyan filmet készített, amely legitimálja a
Burgert-jelenséget, ami megítélésük szerint tragédia.”
Fura ez a jelentés,
de még furcsábbak és még érthetetlenebbek „Kobrá”-ék.
Miért haragusznak Sára Sándorra? Egyáltalán: mi közük van
hozzá? Csak azért, mert „Csókás” barátja és mi közük
van Burgerthez, aki akkor a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinát
vezérigazgatója, a Központi Bizottság tagja és már megcsinálta
az „iparszerű kukoricatermesztést” és annyi baromfihúst
termel, igaz, állandó állami támogatásokkal, amennyit ma már
az egész országban sem termelnek. Persze, Burgert nagy úr volt,
hatalom és noha én akkoriban nehezteltem rá, mert a lótenyésztésben
nem hallgatott a jó tenyésztőkre és abban kárt is okozott,
nem értem, hogy három demokrata miért ócsárolja Sárát, aki
akkor a Burgert-film mellett, Csoórival együtt már készül a
doni tragédia dokumentumfilmjére, és jóvoltából majd láthatja
a nagyközönség a Horthy-bevonulás erdélyi és felvidéki képeit,
hallhatja a még élő doni magyar katonák elbeszéléseit. Sára
a legégetőbb magyar sorskérdéseket szólaltatja meg ezekben a
filmekben, s ilyen filmet addigra már, méghozzá gyönyörűt, készített
is: Földobott kő. Mi bajuk van Sárával, aki alkotó ember és
akinek a Nyugat nem küld egy fillért sem, hogy megcsinálja
magyar földön korszakalkotó filmjeit. Végtelen, sóvár irigységről
tanúskodik ez a jelentés, de az a
liberálbolsi dölyfösség, ami a
mai Szekereseket
és Leisztingereket, avagy a filmszakmánál maradva: a Sára-elleneseket
jellemzi, még nincs benne.
„Véleményük
szerint – végződik a jelentés – ahhoz, hogy valami történjen,
»Csókás«-t és körét mindig »lökdösni, provokálni kell,
vagy a nevükben kell csinálni valamit.«” – Ez már a hivatásos
forradalmár öntudata és kíméletlensége.
Azt hiszem, ha észrevettük
volna, ha egyáltalán feltételezni mertük volna, hogy voltaképpen
bolsevikokkal és bolsevik lelkületű emberekkel állunk szemben,
ha észrevettük volna, hogy őket már egy egészen más központból
irányítják, még akkor is, ha közülük sokan erről mit sem
tudnak, nem mentünk volna el velük Monorra. De hát valójában
nem volt ismeretünk a világot akkor már átölelő
kahal-szerveződésről, a Moszad Moszkva feletti hatalmának
terjedéséről és arról, hogy mit terveznek a pénz urai a világgal,
miután megsemmisítették azt, amit maguk hoztak létre. Mi
megrettentünk akkor, amikor Kis János egy évvel később a „Társadalmi
Szerződés”-ben kimondta: „Kádárnak mennie kell”, mert féltettük
azokat a barátainkat, akiket akkorra már magunk mellé gyűjtöttünk
és akiket, ha mi ezzel a mondattal azonosítjuk magunkat, komoly
baj érhet. Elveszthetik az állásukat, kiszorulnak és nem
tudnak tovább alkotni, dolgozni.
Igen, Pozsgay Imrét
is védtük, különösen Bíró Zoltán, aki közvetlen munkatársa
volt és Csoóri, aki közeli barátja. Függetlenül a későbbi
vereségektől és az egymástól való eltávolodástól,
86–87-ben, nem is látva, nem is tudva a szovjet bukást és a
rendszer közeli végét, csak remélve mindezt, a józan ész is
azt diktálta, hogy legyen nekünk is egy támaszunk a rendszer
felső vezetésében, mint ahogy az ellenzéknek van Aczél személyében,
aki bennünket gyűlölt. Ugyanúgy mint ők, akikkel együtt táboroztunk.
Ezt a barátságot
később a szemünkre hányták azok, akiknek megrendezték a
Dunagate-ügyet, akik számára a pártja kiejtette kegyeiből
Pozsgayt, Bírót kizárta, akiket már akkor is és később még
inkább egész Amerika támogatott, akiknek szabad bejárásuk
volt az amerikai követségre, akkor súgtak be bennünket, hogy
antiszemiták vagyunk, amikor akartak és akiknek ott hitelt
adtak, kedvencek voltak és akik most második kormányciklusban
kormányoznak együtt az utódpárt korrupt embereivel, sztalinistáival
és liberálisaival. Nem a bátorsága volt nagyobb a Kis János körének
a mienknél, hanem a tájékozottsága sokkal elevenebb. Amikor ők
kimondták, hogy „Kádárnak mennie kell!”, már tudták azt
is, hogy nekünk, magyaroknak is.
Mi valóban csak
reformokat akartunk, mert a központi hatalom meggyengülésével,
a világ technikai fejlődéséből, anyagi fejlődéséből következően
erre volt reális lehetőség. Ehhez pedig támaszték kellett.
Azt már láttuk, tudtuk, hogy nekünk nincs meg az a védelmünk,
mint ami a Kis János-tábornak és a Demszky-csapatnak megvan.
„Kobrá”-ék abból az alapállásból támadtak bennünket,
„Csókás”-t és Sára Sándort, hogy mi nem marginalizálódtunk,
mint ők, akik a szamizdatért és az állandó aláírásosdiért
ezt is vállalták. De közelebb kerülve hozzájuk, azt láttuk,
hogy a vezetők eme marginalizálódás ellenére hatalmas lakásokban
laknak, és semmiben nem szenvednek hiányt, majdnem egy olyan létbiztonság
veszi körül őket, mint mondjuk Déry Tibort a harmincas években
a családi apanázsból – a Deutsch családéból –
Dubrovnikban – akkor Raguzában – írhatta a Befejezetlen
mondatot, amit nem adtak ki. Méltatlan dolog lett volna, úriemberhez
méltatlan, akkor ebbe a kérdésbe egyáltalán belekezdeni, tény
azonban, hogy a demokratikus ellenzék marginalizálódott része,
állásából elküldött része, vezetése soha nem nélkülözött
és csak ma látszik, hogy valójában mit takart a követelésük,
hogy mi is legyünk bátrabbak, marginalizálódjunk, és ne csináljunk
filmeket, sem a doni tragédiáról, sem másról. Adjuk át a
helyünket.
Mert mindig az a
fontos. Akármilyen is a rendszer, ők legyenek helyzetben. Az
egyik részleg legyen fent és bent, legyen kezében a pénz és a
hatalom, a másik részleg pedig küzdjön ez ellen a hatalom
ellen, játssza el a marginalizálódást, legyen hivatásos
forradalmár, majd éppen az ő harcára, szenvedésére, üldöztetésére
való hivatkozással teremtsen lehetőséget a kahal zöme számára
az új világban való hatalombirtoklásra.
|