vissza a főoldalra

 2016.04.15. 

Csorja Gergely: Márpedig Sárkányok kellenek
avagy miért nem számolunk le a terrorizmussal

Hogyan képzelhető el, hogy a világ legfejletlenebb, legszegényebb régióiból az egész világot fenyegető terrorszervezetek jönnek létre újra és újra? Miért impotensek a titkosszolgálatok és a rendvédelmi szervek? A fenti kérdésekre sokféle válasz adható. Azonban ha ezeket a válaszokat tovább boncolgatjuk, újabb és újabb kérdéseket teszünk fel, akkor végeredményben egy végső válaszhoz jutunk. Ez pedig a következő: Mert valójában senkinek sem érdeke, hogy megszűnjön a terrorizmus.

A terrorizmus virágzása, hogy a terrort, mint eszközt és célt megfogalmazó csoport önálló államot képes fenntartani az emberiség működésének fundamentális hibája miatt lehetséges. Ez a rendszerhiba olyan mélységű és annyi elágazása, következménye van, hogy nemhogy kijavítani nem tudjuk, de valójában szembe se merünk nézni vele.

A rendszerhiba alapja, hogy az emberiség nagy szerveződései nem a szerveződést létrehozó cél érdekében tevékenykednek, hanem önmagában a szerveződés fenntartásáért. Azaz az eszköz lett a cél.

Ha a világ legnagyobb, legátfogóbb szerveződését, az Egyesült Nemzetek Szervezetét nézzük, akkor talán egyértelművé válik a fenti kijelentés. Az ENSZ alapokmánya a következőkkel kezdődik:

MI, AZ EGYESÜLT NEMZETEK NÉPEI, elhatározván azt,

hogy megmentjük a jövő nemzedékét a háború borzalmaitól, amelyek életünk folyamán kétszer zúdítottak kimondhatatlan szenvedést az emberiségre,

hogy újból hitet teszünk az alapvető emberi jogok, az emberi személyiség méltósága és értéke, a férfiak és nők, valamint a nagy és kis nemzetek egyenjogúsága mellett,

hogy megteremtjük azokat a feltételeket, amelyek mellett az igazságosság és a nemzetközi szerződésekből, valamint a nemzetközi jog egyéb forrásaiból eredő kötelezettségek iránti tisztelet fenntartható,

hogy előmozdítjuk a szociális haladást és a nagyobb szabadság mellett az életfeltételek javítását, és

hogy ebből a célból türelmet gyakorolunk és egymással jó szomszédként békességben élünk együtt,

hogy egyesítjük erőinket a nemzetközi béke és biztonság fenntartására,

hogy alapelvekben való megegyezés, valamint eljárási módszerek létesítése útján biztosítjuk azt, hogy fegyveres erő alkalmazására, ha csak közérdek nem kívánja, sor többé ne kerüljön, és

hogy nemzetközi szervezet segítségével előmozdítjuk valamennyi nép gazdasági és szociális előrehaladását,

hogy megállapodunk abban, hogy e célok megvalósítására erőfeszítéseinket egyesítjük.

Ennek folytán Kormányaink San Francisco városában összegyűlt, jó és kellő alakban talált meghatalmazással ellátott képviselőik útján elfogadták az Egyesült Nemzetek jelen Alapokmányát és ezáltal nemzetközi szervezetet létesítenek, amelynek Egyesült Nemzetek lesz a neve.

Ez a szervezet több mint fél évszázada létezik, a világ szinte valamennyi országa a tagja és szinte valamennyi ország, állam magára nézve kötelezőnek fogadja el, törvényrendszerébe beemelte a fenti célokat. És akkor miért nem valósul meg belőle semmi?

Mert az ENSZ mint szervezet egyáltalán nem úgy működik, hogy ezeket a célokat elérje. A mindennapi munka elsősorban nem arra irányul, hogy a célok teljesüljenek, hanem hogy a szervezet fennmaradjon.

Innen aztán mehetünk lejjebb, megvizsgálhatjuk az államokat, a pénzügyi rendszer nagy szervezeteit, a bankokat, a gazdasági szereplőket, a gazdasági szereplők által véghezvitt fejlesztések céljait és sorolhatnánk. Mindnél ugyanezt látjuk, hogy egyik sem a létrejöttét indokoló célok végrehajtására törekszik, hanem a fennmaradásra.

Az állam a legritkább esetben képviseli állampolgárai érdekeit, a pénzügyi rendszer nem tölti be elsődleges funkcióját, hogy a megtakarításokat visszavezesse a gazdaságba, a gazdaság nem a társadalom jólétét szolgálja, az igazságszolgáltatásban nem szempont az igazság és így tovább.

Ma már ott tartunk, hogy ezeket a problémákat komolyan fel sem lehet vetni, mert tulajdonképpen axiómának tekintjük, sőt közhelynek, hogy a szervezetek nem elvi céljaik megvalósítására, hanem a fennmaradásra törekszenek.

Így tesznek különböző országok kormányzati szervei, külügyi stratégiát kidolgozó csoportjai és a titkosszolgálatok is. Ezért képzelhető el, hogy Szaúd-Arábia Izraellel titkos szövetségre lép. Így képzelhető el, hogy Bulgáriától hatalmas fegyverkészleteket vásárolnak fel, melyet átadnak a Szíriai „ellenzéknek” azaz a dzsihadistáknak. Azoknak a dzsihadistáknak, akik amúgy terroristaként vannak számon tartva.

Így képzelhető el, hogy az Egyesült Államok hivatalosan mindezt jóváhagyólag tudomásul veszi. A valóságban ráadásul még támogatja is.

Bizonyára léteznek „szakmai” indokok, kényszerpályák és bonyolult helyzetek, melyek miatt olyan csoportokat kell felfegyverezni, akik néhány hónap, év, vagy évtized múlva európai fővárosokban lövöldöznek és robbantanak.

Bizonyára alaposan megindokolták, hogy az oroszok ellen fellépő hős mudzsahedin harcosokból – akikről regényeket írtak és filmeket készítettek – hogyan lettek két évtized alatt alávaló terroristák. Bizonyára ma is könnyedén találnak szakmai indokokat, hogy miért nem lehet megállítani az Európába beáramló tömeget, hogy miért nem lehet ellenőrizni a titkos ügyleteket, hogy milyen okokból katalizálják a titkosszolgálatok a terrorizmust.

Ezek az indokok valójában aljas hazugságok, mely hazugságok eredményeként emberek halnak meg, háborúk törnek ki és a világunk szép lassan élhetetlen katlanná változik.

A hazugságok mögött persze ott húzódik az elitek cinkos összemosolygása, hogy nem is akkora baj, hogy ezek a konfliktusok egy kicsit megregulázzák az embereket. Kellenek ezek a sárkányok, a félelem sárkányai, melyek betöltik mindennapjainkat és miattuk nem feszegetjük, esetleg elfeledjük azokat az égető kérdéseket, melyek őszinte megválaszolása újabb fontos kérdést vet fel: ha a világ gazdasági és politikai elitjeitől csak ennyi telik, akkor miért nem zavarjuk el őket a hatalomból?

Ezt az alapvető kérdést jótékonyan elfedi az Iszlám Állam elmebaja, a brüsszeli robbantás, a párizsi mészárlás és a többi. Elfedi, hogy akár olyan világban is élhetnénk, ahol a hatalmas technikai fejlődés a többség számára boldogító, ahol a munka és a tőkejövedelem arányos lehet, ahol valamiféle együtt- és nem egymás ellen működő társadalmak alakulnak ki.

Akár olyan világban is élhetnénk, ahol az emberi szerveződések az elméletben megfogalmazott céljaik elérése érdekében dolgoznak és nem a szervezet fennmaradásáért vagy homályos és végeredményben káros szakmai, politikai esetleg tudományos elméletek mentén teszik a világot pokollá.