|
 2016.04.22.
A musicaltől az operáig
Az éneklés valódi küldetés
Jenei Gábor színész,
operett- és musicalénekes tanulmányait a Shakespeare Színművészeti
Akadémia, musical-operett szakán végezte. Évek óta játszik
musicalekben, és láthattuk több operett főszerepében is. A
Madách Színház Macskák musicaljében és a Pesti Magyar Színházban
műsorra tűzött PS-produkció által fémjelzett Vámpírok bálja
című előadásban is szerepet kapott. A Spinto Operatársulat, a
Magyarnótaszerzők és Énekesek Miskolci Egyesületének,
valamint a Miskolci Operabarátok Egyesületének tagja. Olyan
rangos, szakmai díjakat tudhat magáénak, mint a Scherzo Musical
Színpadok Országos Fesztiválján a legjobb férfi
karakterszereplő, valamint a legjobb férfi epizódszereplő díja,
és neki ítélték a Ki a dalnok a gáton? elnevezésű
dalversenyen a legjobb fiatal operaénekes díját is. Fontosabb
szerepei: Michael Kunze–Jim Steinmann: Vámpírok bálja –
Herbert von Krolock; Rice–Webber: Jézus Krisztus Szupersztár
– András; Rice–Andersson–Ulvaeus: Sakk – Leonyid Viigand;
T. S. Eliot–A. L. Webber: Macskák – Munkustrapp.
A Pesti Vigadóban beszélgetünk, egy produkció
előtt. Mit adtok elő?
– A Sakk című musicalt, melynek szövegét Tim Rice írta,
zenéjét a két volt ABBA-tag, Björn Ulvaeus és Benny Andersson
szerezte. Ennek a koncertváltozatát adjuk elő a Pesti Vigadóban.
Ebben a műben Leonyid Viigand szerepét játszom, s mellette a
musicalkarban éneklek. Leonyid Viigand szerepe nem túlsúlyos a
darabban, ő annak az orosz sakkozónak, Molokovnak az ellenfele,
aki végül megbukik a darabban.
Érdekes, hogy egy musicalben mélyebb hangokkal is találkozhatunk.
– Molokov kifejezetten basszus. A musicalegyüttes pedig
basszustól koloratúrszopránig terjed. Talán azért basszus
Molokov, mert kifejezetten gonosz karakter. Az operák többségében
is mély szólamokra írták az intrikus szereplőket. Esetünkben
a tenor a szerelmes, és a szoprán a kedves, üde.
Mennyi próba előzi meg ezeket az előadásokat?
– Ha egy már bemutatott produkcióról van szó, akkor
azt általában egy hetes felújító próba előzi meg. Három éve
játsszuk ezt a darabot, s előtte körülbelül egy hónapig
tartott a próbaidőszak. A próbák többsége a Pesti Magyar Színházban
zajlott, s a premierre a Margitszigeten került sor. Majd a Pesti
Magyar Színházban futott tovább a darab.
Szerephűségpárti vagyok
Hogyan készülsz föl egy új szerepre?
– Lehet, hogy furcsán hangzik, de színészileg külön
nem készülök föl a szerepekre. A szerző megírta az adott
darabban, hogy a figurának miként kell viselkednie. Nagyon ritka
az olyan mű, amelyben nincs benne a szerepív. S én ezt követem.
Szerephűségpárti vagyok. Emellett énektanárhoz,
korrepetitorhoz járok, s velük kigyakoroljuk az énekszólamot.
Így ül bele a torkomba a melódia.
A szerepformálást teljesen rábízod a rendezőre?
– Általában úgy kéne működnie a próbáknak, hogy a
rendező és a színész közösen dolgozza ki a szerep alakítását.
Sajnos ma már nagyon kevés rendező tevékenykedik a zenés színházi
szakmában, aki pontos instrukciókat adna a színészeknek. Többen
csak színpadra állítják a darabot, és műhelymunkáról alig
beszélhetünk. Műhelymunkára nincs idő, a színházak sajnos
szórakoztatóipari gyárrá változtak. Amikor a Shakespeare Színművészeti
Akadémián tanultam, még voltak ilyen műhelymunkák, és ott
Silló Sándor volt az egyik nagyszerű tanárom, akinek nagyon
sokat köszönhetek. Abban az egy évben, amikor tanított,
szakmailag rengeteget fejlődtem. Később igen sok mindent a kollégáktól
lestem el.
Utána szoktál olvasni az adott darab születése körülményeinek?
– Ha operáról vagy operettről van szó, akkor mindenképpen.
Elolvasom a mű keletkezési körülményeit, történetét, majd
a szövegkönyvét. A musicalekről – s nem a nagy klasszikusokról
beszélek – viszont általában csak az interneten tudok utánanézni.
Főleg operetteket, musicaleket énekelsz. Ezeket a műfajokat
„illik” egy rétegnek lenéznie. Mi lehet e mögött?
– Elárulok egy titkot: sokszor, és hála az égnek egyre
többször énekelek operákat is. Ezt az oldalam a szakmában nem
sokan ismerik. Ám jelenleg még valóban az operett és a musical
a fő profilom. A „lenézettség”, a musicalek esetében abból
fakadhat, hogy új keletű műfajról van szó. Ráadásul nem is
a könnyű műfajon nevelkedett hajdan a műveltebb réteg.
Eleinte az operán, hangversenyeken, majd megjelent a populáris
zene. A musical pedig a komoly és a populáris zene ötvözete,
amit főleg a fiatalabb korosztály tagjai fogadnak be. Azt pedig
nem értem, hogy miért nézik le az operettet az emberek. Holott
egy operettet nem könnyű eljátszani, mert az énekszámok közt
prózai jelenetek vannak, s ráadásul táncolni is kell. Főleg
nekem, hiszen táncos-komikus vagyok. De ahogyan mondani szokták:
az operett könnyű műfaj. Könnyű nézni. Az operák többségében
nincs próza, viszont két-három órán keresztül, viszonylag
folyamatosan kell énekelni. Az a gond, hogy ma sokszor bugyutára
veszik az operettekben a figurákat. Honthy Hannáék, Németh
Marikáék idejében, szépen, meseszerűen állították színre
az operetteket. Hiszen az operett egy felnőtteknek szóló,
romantikus mese. Most is meg lehetne ezt tenni, de közben a közönség
igénye megváltozott. A színházak többsége pedig a publikum
igényeit akarja kielégíteni – vélhetően a bevétel miatt.
Könnyű műfajt említettél. Ez bizonyára csak a művek
befogadására érthető.
– Persze, hiszen egy operettet sokkal könnyebb a nézőnek
befogadnia, mint mondjuk egy Wagner-operát. Az operettet valóban
könnyű nézni, hallgatni, de aki fenn van a színpadon, az
ismeri a műfaj nehézségeit. A maga nemében mind az operettet,
mind a musicalt, mind az operát nagyon nehéz tisztességesen, jól
előadni. Kevés művészről tudok, aki mind a három műfajban
egyformán tündökölne. Nem is gond, ha valaki nem ért
mindegyik műfajhoz. Az a jó, ha az operának, az operettnek és
a musicalnek is kialakul a saját remek gárdája. A klasszikus
hangokat nem is igazán fogadja be a musicalszínjátszás. Ott
nincs bel canto-éneklés, populárisabban kell énekelni.
Ugyanúgy készülsz föl a Torreádor-dalra, mint az
Apacslegényre?
– Az utóbbira, ami egy szubrett-, táncos-komikus
operettszám, nekem sokkal többet kell készülnöm. Szerepileg,
hangilag egyaránt, s mellette táncolni is kell. A torreádorbelépőre
soha nem kellett sokat készülnöm, mert az belőlem jött. Soha
nem néztem meg azt, hogy a világhírű baritonok miként éneklik,
alakítják ezt a szerepet. Megvolt a saját elképzelésem, és
énektanárnőm segítségével megszületett belőlem a torreádor
figurája. Ugyanolyan közel áll hozzám az opera és az operett.
Sokan mondják, a kettőt egyszerre nem lehet, bár ezt sokan megcáfolták
már.
Többször, pénzhiány miatt, zenei alapra kell énekelni.
Ez nem zavar?
– Nem szeretek alapra énekelni. Önmagam zenekaros vagy
zongora melletti énekes típusnak tartom. Nem kedvelem, ha a
zenei alap miatt behatárolják, hogy meddig tartsam a hangot, és
elég zavaró, ha nem tudunk időben belépni. Azt szeretem, ha előttem
áll a karmester, s ő látja, érzi, hogy meddig tartom a hangot,
s tudja, hogy művészként a lelkemet is beleadom a produkcióba.
Akkor, ott, együtt érzünk, együtt lélegzünk.
A színpadon
semmi sem fáj
Mennyiben befolyásolja a produkciót az aznapi lelki állapotod?
– Előfordul, hogy befolyásol, de a színpadon semmi sem
fáj. Sem a testünk, sem a lelkünk. A hangomat viszont nagyban
befolyásolja, hogy mi történt velem az adott nap. Ha valamin
felidegesítem magam, már szorul a torkom, nem érzem magam
komfortosan. Nem tudom így teljesen kívül hagyni a nagyvilágot,
ami nem feltétlenül baj, mert a művész is ember. Szerintem a néző
is megérzi, hogy a művész éppen milyen lelki állapotban van
egy adott produkció alatt.
Mi történik akkor, ha olyan kollégával kell együtt
énekelned, akit annyira nem kedvelsz?
– Ez a színpadon egyáltalán nem érdekel. Az ellentéteket
kívül kell hagyni a színpadon. Ha a személyes ellentét befolyásolná
a munkánkat, az nagyfokú amatörizmust jelentene. Ezt nem
engedhetem meg magamnak. Az éneklés pedig valódi küldetés számomra.
Az operettjátszásnak vannak hagyományai, s mostanra néhány
karmester, igazgató azt vallja, hogy csak a kotta számít, és
dobjuk el a tradíciókat.
– Az operánál nagyon lényeges a kottahűség, ahogyan a
zenei üzenet pontos interpretációja is alapkövetelmény. Az
operetteknél pedig a rendezőn, a karmesteren múlik, hogy
mennyire ragaszkodjunk a hagyományokhoz.
Élhet egy művész megalkuvások nélkül?
– Az elvtelen megalkuvásoknak nem vagyok a híve, viszont
a művészvilág megköveteli a kompromisszumkészséget.
Mennyire nehéz úgy megnevettetni a publikumot, hogy ne
menjünk le gagyiba?
– A musicaleknél ez nem probléma, mert azokban nincs sok
kifejezetten humoros rész. Az operettek szövegkönyveibe viszont
olyan poénok vannak beírva, amit ha olyan mond el, aki kevés
komikus vénával rendelkezik, az is viccesnek hat. Amikor vidéken
lépek föl, akkor pedig a közönség reakcióját kell
figyelnem, hogy milyen poént mondjak el. Ha meg egy poén gagyi,
vagy egyeseknek az a véleményük róla, arról a szövegíró
tehet.
Az operett, vagy a musical műfajában vannak példaképeid?
– A musical területén nincsenek példaképeim. Nem is
hallgatok sok musicalt, inkább klasszikus zenét és operetteket.
Az operák terén nagy kedvencem például a fiatal korosztályból
Diana Damrau és Jonas Kaufmann, az idősebb korosztályból szintén
rajongtam Franco Corelliért, Domingóért. Azt szeretem, ha egy
énekes hangjának van magva, ereje, s a hang teljes testből szól.
Hangfajod magas bariton, s az operettekben a szólóknál
csak violinkulccsal találkozhatunk. Transzponálsz ilyenkor?
– Nem transzponálok, olyan szerepeket el sem vállalok,
amiről úgy érzem, hogy számomra magas. Nem kockáztatom azt,
hogy gikszert énekeljek – annál nincs is kínosabb, ám volt már
rá példa. Hála Istennek, remek énektanár – Simonné Balogh
Emese – foglalkozik velem, s lassan elhagyom a bariton hangfajt,
s a tenor felé közelítek. Nagy örömömre már sikerült is elénekelnem
a Toscából a levéláriát. Cavaradossi ugyanis a nagy szerepálmom.
Egy hónapja viszont a Spinto Operatársulat koncertjén
Escamillo belépőjét énekelte, ami viszont basszbariton szólam.
– Felkértek, s elénekeltem a Torreádor-dalt, s mikor a
színpadon álltam, éreztem, hogy a torkomnak ez már kényelmetlen.
Vissza is hallgattam magam, s beigazolódott a sejtésem: ezt az
áriát nem kellett volna elénekelni, főleg az alsó hangok
miatt.
Inkább drámai tenor szeretne lenni?
– Sánta Jolán művésznő Miskolcon tartott
mesterkurzust, amin részt vettem. Elénekeltem neki Leporello áriáját
a Don Giovanniból, ami szintén basszbariton szerep, és Figaro
belépőjét a Sevillai borbélyból. Meghallgatott, skáláztatott,
s közölte: akinek így nyílik a magassága, nem biztos, hogy
bariton. Felmentünk a magas c-ig. A művésznő szerint belőlem
vagy drámai vagy Wagner-tenor lehet, persze ez is tanulás függvénye.
Szerepálmaim a Tosca Cavaradossiján kívül, Bánk bán és
Wagner Siegfriedje is. Amikor majd az elvárásaimnak megfelelő
biztos hangi tudással rendelkezem, eldöntöm, hogy maradok-e az
operettnél, vagy átlépek az opera műfajába úgy, hogy közben
néha bonviván szerepeket is elvállalok.
Szabadúszó vagy. Mi ennek a „sehova sem tartozás”-nak
az előnye és hátránya?
– Előnye, hogy saját magam osztom be az időmet. Ott játszhatok
Magyarországon és külföldön, ahol szeretnék, ahová hívnak.
A többi már a művészeti titkárságon múlik. A hátrány: a
szabadúszó művészeknek nincs fix keresetük. Ismerek olyan
nagyszerű szabadúszó énekeseket, művészeket, akik kenyérgondokkal
küzdenek.
Ugyanúgy kell játszani 6000, mint 30 ember előtt
Mennyire befolyásol, ha kevesen ülnek a nézőtéren?
– Pályám kezdetén, 10 éve azt hittem, azért nem jöttek
el a nézők, mert nem ismernek, talán nem is kedvelnek. Rá
kellett jönnöm, hogy szó sincs erről, a nézőszámot sok
minden befolyásolja, így a szervezés, az időjárás. Ugyanúgy
kell játszani 6000, mint 30 ember előtt.
Melyik zenés darab volt az, amelynek hatására az énekesi
pálya mellett döntöttél?
– Miskolci kötődésű vagyok, s már gyermekkoromban is
nagyon sokat jártam színházba. 2005-ben láttam a Miskolci
Nemzeti Színházban a Csárdáskirálynőt. Ez az élmény azóta
elevenen él bennem. Eperjesi Erika játszotta Sylviát, Seres
Ildikó Cecíliát, akikkel mára már baráti a viszonyunk, amiért
nagyon hálás vagyok. Akkor döntöttem el, hogy minden áron színművész
leszek.
Részt vettél gimnáziumi énekversenyeken?
– Nem is egyszer. Általános iskolában reálosztályba jártam,
de utána már a miskolci Zrínyi Ilona Gimnázium dráma tagozatán
tanultam. Ott mindig rendeztek német–angol-, illetve
francia–olasz nyelvű ének- és sanzonversenyt. Az utóbbin
indultam el kétszer is. Ez alapozta meg azt, hogy idegen nyelven
énekeljek. Érettségi után kerültem föl Pestre a Shakespeare
Színművészeti Akadémiára.
A Színművészeti Egyetemmel nem is próbálkoztál?
– Nem, mert kevés önbizalommal, és az eleve esélytelenek
nyugalmával mentem volna felvételizni, aminek meg nincs semmi értelme.
Visszatekintve: egyáltalán nem bántam meg, hogy nem mentem a Színművészeti
Egyetemre. A Shakespeare Színművészeti Akadémián olyan kiváló
művészek voltak a mestereim, mint Lojkó Lakatos József – az
igazgató –, Tímár Éva, Igó Éva, Gombár Judit, Pálos
Zsuzsa, Medgyesi Mária, Papp Csaba, Telihay Péter, Quintus Konrád,
Silló Sándor, Komarniczki Zita, Decsi Ágnes. Három év alatt
annyit tanultam tőlük, hogy bátran ráléphettem a színészi
hivatás útjára. Számomra az jelenti a boldogságot, hogy kint
állhatok a színpadon, énekelhetek és beszélhetek.
Tehát nem bánod, hogy színművész lettél?
– Egy percig sem. Viszont, ha újra kezdhetném, sokkal
okosabban csinálnék sok mindent. Nem lennék annyira érzékeny,
következetesebb lennék és gátlástalanabb. Utóbbi alatt azt
értem, hogy jobban tudnám magamat menedzselni. Alapvetően
optimista vagyok, de a pályámat tekintve nem mindig. Ilyenkor a
kollégák, barátok és családtagjaim lelket öntenek belém. Ezért
is szeretem őket olyan nagyon, és mindezért hálával tartozom
nekik.
Medveczky Attila
|
