vissza a főoldalra

 2016.04.22. 

„Az anyatejjel szívtam magamba a népdalok szeretetét!”

Otthonról hozott, kiapadhatatlan népdal és nótakincsét éppen a legjobban egészítette ki középiskolai magyartanárnője ösztökélése. Így lett az 1968-as Ki mit tud? és az 1970-es Röpülj, páva versenyek közönségkedvence. Ezzel el is dőlt az élethivatás kérdése, annak ellenére, hogy az óvónői pálya is rendkívül vonzó volt számára. Az elmúlt közel fél évszázadban nem csupán szívet és lelket melengető énekhangjával, valamint az eredeti hangzásvilágot megidéző székely népmeséivel szolgálta a magyarságot, de zenetanárként, valamint lelkiismeretes és tudatos népdal- és népmesegyűjtőként is gazdagította a nemzeti kultúrkincset. Példaértékű egyedülálló életpályája elismeréseként március 15-én Kossuth-díjat kapott Budai Ilona népdalénekes, zenetanár.

 Szívből gratulálunk a legrangosabb hazai elismeréshez. A Csurka István által létrehozott Bocskai Színpad egykori adventi műsorainak állandó fellépőjeként mindenki előtt ismert Budai Ilona neve. Honnan ered a népdalokhoz fűződő kapcsolata?

 – A szó szoros értelmében születésemtől fogva kapcsolatban vagyok a népdalok, a népzene világával. Az anyatejjel szívtam magamba a népdalok szeretetét, mert mindkét szülőm nagyon szeretett és tudott is énekelni. Édesanyámék elbeszélése szerint már a járókában észrevehető volt, hogy reagálok a dallamokra, az énekszóra. Édesanyámnak vékony, szinte kislányos hangja, édesapámnak pedig gyönyörű baritonja volt. Soha nem szólt a rádió, sokáig tévénk sem volt, ugyanakkor minden ház körüli munka dalolással volt nálunk fűszerezve. A legszűkebb környezet mellett a tágabb is csodálatos volt. Bár egyéves koromig egy tanyán éltünk, és én ott születtem, otthonomnak mégis a kicsiny, akkortájt mindössze 1000 lelkes kis Győr közeli községet, Gyömörét tekintem. Mélyen hívő, katolikus közösségünk volt, amelynek hatása szintén elkísért egész életemben.

 Ebben közegben felnőve hamar dalra fakadt?

 – Igen, van is egy kedves történet körülbelül 5 éves koromból, amikor a szomszédunkban élő Csepi Jóska bácsi – hallva az énekszómat a kertben – átkiabált édesapámnak: Jancsi, ebből a kislányból énekes koldus lesz. Megjósolta a jövőt Jóska bácsi, mert végül tényleg ez lett a hivatásom. Ebben a kulcsszerepet Asbóth Márta játszotta, aki a magyartanárnőm lett a ménfőcsanaki gimnáziumban. Első osztályosok voltunk még, amikor szeretett volna egy rendhagyó Csokonai-órát tartani és megkérdezte, hogy kinek lenne kedve ebben énekelni. Feltettem a kezemet, és amikor körbepillantottam az osztályban, akkor láttam, hogy én jelentkezem egyedül. Addig is ismertem sok-sok népdalt szüleim révén, ám ő teljesen új dimenziókat nyitott számomra, mindenféle értelemben. Egyrészt rengeteg új dalt tanított meg nekem, másrészt pedig egyre-másra nevezett be és vitt el a különböző népdalversenyekre. Számos első hely és elismerő oklevél után ő volt az, aki rábeszélt, hogy induljak el a Ki mit tud?-viadalon 1968-ban. És nem csupán rábeszélt, de fel is készített a versenyre. Azt hiszem, minden életpálya mögött fellelhető egy olyan személy, aki a legtöbbet tette hozzá ahhoz. Nekem ez a személy Márta néni, a középiskolai tanárnőm volt.

 A falusi kislánynak nem okozott lámpalázat, hogy milliók előtt kell énekelnie?

 – Ez ott nem játszott szinte semmi szerepet, mert addigra már számos versenyen indultam, nagyon sokszor énekeltem nagyobb hallgatóság előtt, így volt egyfajta rutinom. És milyen érdekes, hogy akkor és ott igazából fel sem tűnt mindez, hiszen legfeljebb annyi volt a különbség, hogy a közönség mellett néhány kamera is ott van. Csak később, már a verseny után, amikor nagyon sokan gratuláltak a teljesítményemhez, vált világossá számomra is, hogy ezt milyen sokan látták.

 Változott az élete az országos versenyeken elért eredmények, és az ebből fakadó ismertség miatt?

 – Az életem alapjaiban változott meg ekkor, de nem a versenyek vagy az ismertség miatt, hanem mert éppen ekkor végeztem a soproni óvónőképzőben, így 1970 augusztusában elhelyezkedtem a Ferencvárosban, mint végzett óvónő. Ez volt az igazi változás, hiszen hatalmas életmódváltással járt Gyömöréről Budapestre költözni. Az elején nagyon-nagyon magányos voltam, s bár a munkámat nagyon szerettem, a gyermekekkel lenni csodálatos volt, mégis vártam rendre a hétvégéket, amikor egy-másfél napra hazamehettem a szülői házba. Többször is közel álltam ahhoz, hogy feladjam a pesti életet és hazaköltözzek. Ám édesapám szavai mindig felrémlettek ilyenkor. Amikor ugyanis eljöttem a fővárosba dolgozni, édesanyám nagyon féltett, nem akart elengedni, édesapám viszont azt mondta: menjen, hadd próbálja csak ki magát, és majd meglátjuk, hogy milyen lányt neveltünk. Ha megáll a lábán, akkor jól csináltuk a dolgunkat, ha nem, akkor nem. Azt is hozzátette természetesen, hogy a szülői ház ajtaja mindig nyitva áll előttem. Nem akartam csalódást okozni azzal, hogy feladom rögtön az elején. Így végül összeszorított foggal, de kibírtam az első, legnehezebb időszakot. Utána aztán javult a helyzet, jártam a konzervatóriumba, egyre több program volt, elkezdtem járni az elcsatolt területekre gyűjteni, ráadásul 1973-ban megismertem a férjemet, amely aztán véget vetett a magánynak is.

 Mikor volt először gyűjteni, és egyáltalán: gond nélkül kijutott-e az elcsatolt területekre?

 – Azzal, hogy kimenjek, soha nem volt semmi gond. Először 1970 húsvétján jutottam el Erdélybe, közelebbről a Mezőségbe. Széken és Válaszúton is voltam. Ekkor szövődött életre szóló barátságunk Sospál Mártonnal és feleségével, Zsuzsával, akik aztán később nagyon sokat segítettek nekem a gyűjtésben. Ekkor voltam először a Felvidéken is, Ágh Tiborral és Mózer Zoltánnal, egy hetet töltöttünk el a magyarlakta területeken.

 Könnyen megnyíltak az ottani emberek?

 – Csak és kizárólag pozitív élményekről tudok mesélni, mert engem soha nem utasítottak vissza, soha nem kaptam egy rossz szót, vagy tekintetet sem. Persze az is igaz, hogy mindig volt segítségem. Azok a barátaim, akiknél már voltam egyszer, rendszerint beajánlottak máshová is, ahol aztán ennek révén már vártak. Sokat segített például Kallós Zoltán néprajzkutató is, aki ismeretségei révén szintén egyengette az utamat. A helyi lelkészeket igyekezett megkeresni az érdekemben, akik hivatásukból fakadóan tisztában voltak azzal, kikhez érdemes fordulni. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a Magyar Rádióban két műsorom is futott, az Énekeljünk együtt, illetve a Fúvom az énekem. Ezeket a határainkon túl is sokan hallgatták, így amikor kiderült, hogy én vagyok az, akinek a műsorát rendszeresen hallgatják, még lelkesebben segítettek a gyűjtésben. Mindezek nagyon sokat segítettek a kezdeti nehézségek leküzdésében.

 Hogyan zajlott a gyűjtés? Van-e valamilyen sajátos tematika, amit alkalmazott a munka során?

 – Ami a dolog technikai részét illeti, semmi különlegesre nem kell gondolni, egy magnó volt az útitársam és a segédeszközöm. Egész egyszerűen bekapcsoltam a magnót, ami rögzítette az elhangzott dalokat. A tematika kérdése pedig egyszerűen adta magát: végigmentünk az emberi életszakaszokon. Általában felvetettem, hogy próbáljanak visszaemlékezni, mit énekeltek, mit játszottak gyermekkorukban? Némi gondolkodás után valakinek eszébe jutott egy gyermekdal, gyermekkori ének, majd másoknak is egy-két másfajta. Aztán jött a nagylány korszak, amikor először szerelmesek lettek és így tovább, egészen az elmúláshoz köthető dalokig. A férfiaknál is hasonló a helyzet. Érdekes, de ők elsőként mindig a katonadalokat idézték meg. Gyakran előjöttek a pásztordalok is, és persze a hangulat és a jókedv fokozódásával a pajzánabb dalok is. Ily módon nem is volt szükség arra, hogy én találjak ki bármifajta tematikát, mert a dolgok mentek a maguk rendjében.

 Népmeséket is gyűjt. Ez hogyan kezdődött?

 – Úgy, hogy egyszer nem kapcsoltam ki a magnót. A dolog viccnek tűnhet, pedig igaz. Az első mesét ugyanis Magyarózdon, Magyari Pistáéknál egy olyan este vége felé hallottam, amikor kifogytunk a dalokból. Már ki is kapcsoltam a magnót, amikor elhangzott a mese. Kérdeztem Magyari Pistát, hogy vannak-e még mesék? Mondta, hogy vannak, menjek el legközelebb, és akkor majd mesél. Harminc mesét gyűjtöttem össze tőle, miként szintén nagyon sok mesét sikerült gyűjtenem Csíkszentmihályon Székely Feri bácsitól is. Mintegy száz mesét gyűjtöttem eddig összesen.

 Hogyan viszonyult a kádári kultúrpolitika az ön tevékenységéhez?

 –Egyetlen érdekes eset volt csupán, amit sem akkor, sem azóta nem tudok igazán hová tenni. Az 1970-es években összeállítottam egy önálló műsort Magyarország, édes hazám címmel. Jártam vele az országot, nagyon sok helyen felléptem. Elmondtam benne például, hogy mit tett velünk Trianon, és elmondtam azt is, hogy a határainkon túl is magyarok élnek, akik a véreink és akikért felelősséggel tartozunk. Mindezt persze szeretettel, mindenféle gyűlölködés, ellenségeskedés nélkül. Egy szentendrei előadásom végén odajött hozzám egy idősebb úr, aki azt mondta, hogy nagyon érdekes dolgokról beszélek, de nem ártana óvatosabbnak lennem, mert ez sokaknak nem fog tetszeni. Erre azt feleltem neki, hogy az előadásomat egyszer megtekintette Pozsgay Imre is, aki akkor a kultuszminiszter volt, és semmi kivetnivalót nem talált abban. Őszintén szólva máig nem tudom, hogy jóindulattal figyelmeztetni akart csupán, netán egy burkolt fenyegetés volt, amit az úr mondott. Mindenesetre hála Istennek sem akkor, sem később nem ért semmilyen retorzió.

 Miként látja a népdal mint műfaj helyzetét? Milyen a jelenlegi megítélése, illetve van-e jövője ennek a műfajnak?

 – Egy kicsit felemás a kép, mert nem nevezhető jónak a műfaj helyzete, ha például azt nézzük, hogy milyen keveset szerepel a médiában, vagy milyen szolid visszhangja van egy-egy eseménynek. Amit nem ismerünk, nem látunk, az nincs, illetve nincs esélye arra, hogy megismerjék és megszeressék. Ez tehát nagy hátrány, amit érdemes volna orvosolni, hiszen igaz az, amit Kallós Zoltán mondott egyszer: addig maradunk meg magyarnak, amíg magyarul énekelünk, táncolunk és zenélünk. Ám az érmének itt is két oldala van, és a másik, a pozitív oldal nagyszerű dolgokat tartalmaz, ezért összességében mégsem kell elkeserednünk. Mintegy 250 000 lejegyzett népdalunk van, a magyar néplélekben rendkívül mélyen gyökeredzik a műfaj. Csak érzékeltetésképp: a németeknek körülbelül 6000 népdaluk van, annak is egy tekintélyes hányada a magyarországi sváboktól származik. Nincs olyan érzelmi állapot, élethelyzet, amelynek kifejezésére ne lennénk képesek népdalkincsünk segítségével. Nem véletlen, hogy hihetetlenül nagy a népszerűsége az emberek körében. A Zeneakadémia ontja a fiatal tehetségeket, és alig-alig találni olyan települést, ahol ne volna egy népdalkör vagy épp egy citerazenekar. Vagyis mondhatjuk, hogy egyfajta reneszánszát éli a műfaj. Egyébként sem hiszem, hogy valaha is eltemethető volna egy olyan kulturális érték, mint a magyar népdalkincs.

 Tanít az Óbudai Népzenei Iskolában, fellépései vannak, rádióműsort vezet a Katolikus Rádióban, meghívásoknak tesz eleget, vagyis rengeteget dolgozik. Mi adja az erőt ehhez a sokféle munkához?

 – Valóban soknak tűnhet, amit csinálok, néha jól el is fáradok, ám alapvetően nem innen közelítem meg. Szerencsés ember vagyok, mert azt csinálhatom, azzal foglalkozhatom, amit nagyon szeretek. S miután célomnak tartom, hogy lehetőségeimhez mérten terjesszem azt a lelkiséget, amit ezek a csodálatos népdalok hordoznak, ez mindig átlendít a nehezebb pillanatokon. Persze olykor nem árt lassítani, eltűnődni az életünkön. Sok-sok évvel ezelőtt vendégül láttunk egy világtalan, gyimesközéploki művészembert, Zoli bácsit. Egy hónapot töltött nálunk és nagyon sokat muzsikált, énekelt, csodálatos dalokat tanultam tőle. Persze miközben ő itt volt, én ugyanúgy végeztem a magam dolgait, túl sok időt nem töltöttem idehaza. Egyszer egy vacsoránál azt kérdezte: elgondolkodtam-e azon, hogy a halotti ruhámon majd mekkora lesz a zseb? Mondtam, hogy fogalmam sincs, mire ő hozzátette: egyáltalán nem lesz rajta zseb, hiszen abba a másik világba nem fogunk tudni semmit átvinni. Ezen a rendkívül mély tartalmú gondolaton szerintem érdemes elgondolkodni mindannyiunknak.

Kovács Attila