|
 2016.04.22.
Ferenc pápa: képes vagyok-e megállni
és szemébe nézni annak, aki segítséget kér tőlem?
Ferenc pápa április
9-én az irgalmasság és alamizsna kapcsolatáról tartotta katekézisét
a rendkívüli szentévben. Az alamizsnaadás fontosságára és
annak helyes mikéntjére is felhívta a hívők figyelmét. A pápa
szombati rendkívüli jubileumi katekézisét teljes terjedelmében
közöljük.
Kedves testvéreim,
jó napot kívánok!
Az evangéliumi szakasz, melyet hallottunk [Mt 6,1–4], segít
felfedeznünk az irgalmasság egyik lényegi aspektusát: az
alamizsnát. Egyszerű dolognak tűnhet az alamizsnálkodás, de
vigyáznunk kell, nehogy megfosszuk ezt a gesztust a benne rejlő
gazdag tartalomtól. Az „alamizsna” szó ugyanis a görög
nyelvből származik, és éppen „irgalmasságot” jelent. Az
alamizsnának tehát magával kellene hoznia az irgalmasság egész
gazdagságát. Ahogy az irgalmasságnak ezer útja s módja van,
úgy az alamizsna is sokféleképpen fejeződhet ki, hogy enyhítse
a rászorulók nehéz helyzetét.
Az alamizsnálkodás
kötelessége olyan ősi, mint a Biblia. Az áldozatbemutatás és
az alamizsnaadás két olyan kötelesség volt, amelyhez a vallásos
embernek tartania kellett magát. Vannak fontos részek az Ószövetségben,
ahol Isten különleges odafigyelést követel meg a szegényekre,
akik lehetnek a nincstelenek, az idegenek, az árvák vagy az özvegyek.
Ez egy állandóan visszatérő refrén a Bibliában: a szűkölködő,
az özvegy, az idegen, az árva…, refrén. Mert Isten azt
akarja, hogy népe törődjön ezekkel a testvéreinkkel; sőt inkább
azt mondom, hogy ők Isten üzenetének középpontjában állnak:
dicsérni Istent az áldozattal és dicsérni Istent az alamizsnával.
A kötelességgel együtt, hogy megemlékezzünk róluk, egy
értékes útmutatást is kapunk: „Jó szívvel adj, és amikor
adsz, szíved ne szomorodjon el” (MTörv 15,10). Ez azt jelenti,
hogy a tevékeny szeretet mindenekelőtt belső örömöt igényel.
Az irgalmasság gyakorlása nem jelenthet terhet vagy kellemetlenséget,
amelytől gyorsan meg kellene szabadulnunk. Milyen sokan igazolják
magukat, hogy ne kelljen alamizsnát adniuk, azt mondva: „Milyen
ember ez? Ha adnék neki, biztos borra költené, hogy részegeskedjen!”
De ha ő részegeskedik, az azért van, mert nincs más útja! És
te mit teszel titokban, amikor senki sem látja? És bírója vagy
annak a szegény embernek, aki pénzt kér tőled egy pohár
borra? Szeretem felidézni az idős Tobit történetét, aki miután
nagy pénzösszeget kapott, magához hívta fiát, és ezt az
intelmet adta neki: „Adj alamizsnát a vagyonodból. Ne fordítsd
el arcodat a szegénytől soha, s akkor Isten sem fordítja el arcát
tőled” (Tób 4,7–8). Nagyon bölcs szavak, amelyek segítenek
megérteni az alamizsna értékét.
Amint hallhattuk, Jézus ezzel kapcsolatban nélkülözhetetlen
tanítást hagyott ránk. Mindenekelőtt azt kéri, hogy ne azért
adjunk alamizsnát, hogy dicsérjenek vagy csodáljanak minket az
emberek nagylelkűségünkért: úgy tedd, hogy jobb kezed ne
tudja, mit tesz a bal (vö. Mt 6,3). Nem az számít, mi látszik,
hanem az a képességünk, hogy megálljunk és szemébe nézzünk
annak, aki segítséget kér. Mindannyian feltehetjük magunknak a
kérdést: „Képes vagyok-e megállni és szemébe nézni annak,
aki segítséget kér tőlem? Képes vagyok erre?” Tehát nem
szabad azonosítanunk az alamizsnaadást azzal, hogy egyszerűen
sietve adunk egy kis aprópénzt anélkül, hogy ránéznénk az
emberre, anélkül, hogy megállnánk beszélni vele, hogy lássuk,
mire van ténylegesen szüksége. Ugyanakkor különbséget kell
tennünk a szegények és a kéregetés különböző formái között,
amelyek nem tesznek jó szolgálatot az igazi szegényeknek.
Mindenesetre az alamizsnálkodás egy szeretetgesztus, amellyel
azok felé fordulunk, akikkel találkozunk, az őszinte figyelem
gesztusa afelé, aki közeledik felénk és segítségünket kéri,
titokban végzett cselekedet, amelyet csak Isten lát, és
amelynek értékét csak ő tudja felmérni.
De az alamizsnálkodásnak áldozatnak is kell lennie számunkra.
Emlékszem egy anyukára: három gyermeke volt, nagyjából hat-,
öt- és háromévesek. Mindig azt tanította gyermekeinek, hogy
adjanak alamizsnát azoknak, akik kérnek tőlük. Egyszer éppen
ebédeltek: mindegyik egy-egy szelet milánói kotlettet evett,
vagy ahogy az én földemen mondják: rántott húst. Kopogtattak.
A legnagyobb gyermek megy ajtót nyitni, majd visszatér: „Anyu,
egy szegény ember az, és enni kér.” „Mit csináljunk?”
– kérdezte az anya. „Adjunk neki enni – válaszolták
mindnyájan – adjunk neki!” „Jól van: add ide a húsod felét,
te is a tied felét, te is a tied felét, és készítsünk neki két
szendvicset!” „Ne, anyu, ne!” „Nem? Adj a tiedből, azt
add, ami áldozatot jelent neked.” Ez jelenti azt, hogy belépek
a szegény ember életébe. Megvonok valamit magamtól, hogy neked
adjam. Azt mondom a szülőknek: neveljétek gyermekeiteket arra,
hogy így adjanak alamizsnát, és nagylelkűen bánjanak azzal,
amijük van.
Tegyük magunkévá Pál apostol szavait: „Minden
tekintetben megmutattam nektek, hogy így, kemény munkával kell
az erőtlenekről gondoskodnunk, emlékezve az Úr Jézus
szavaira. Mert ő maga mondta: Nagyobb boldogság adni, mint
kapni” (ApCsel 20,35; vö. 2Kor 9,7). Köszönöm!
Fordította: Tőzsér Endre SP
Fotó: News.va
Magyar Kurír
|
