vissza a főoldalra

 2016.04.22. 

Märle Tamás: Cui prodest?

A holland választók a múlt heti népszavazás alkalmával nemet mondtak Ukrajna és az Európai Unió társulási szerződésére, Horvátország pedig bejelentette, blokkolja Szerbia EU-csatlakozását, amíg nem teljesíti feltételeit. Magyarország viszont elkötelezett szomszédjai uniós csatlakozása mellett. Érdemes körüljárni a kérdést, hasznára válik-e a délvidéki és a kárpátaljai magyarságnak, valamint Magyarországnak az említett államok csatlakozása?

Olvashattuk már azt a választ, hogy hazánknak mindenképpen érdeke, hogy a határon túli magyarok uniós csatlakozásukkal egy értékközösségbe lépjenek velünk. Érték helyett talán érdekközösség, amelyben Németország, Franciaország és a luxemburgi államok érdekei vannak szem előtt tartva. Ha Szerbia és Ukrajna csatlakozásáról beszélünk, akkor sokkal inkább érdemes elgondolkodni Magyarország, Szlovákia és Románia uniós tagságán. Kétségtelen előny, hogy EU-s forrásból számtalan felújítás, építkezés valósul meg, az anyaországban utazgatva ezt számtalan helyen megfigyelhetjük. Ugyanakkor Dél-Szlovákiában és Erdély magyarlakta részein már nem ez a tapasztalat, uniós támogatások ide vagy oda, szándékos gazdasági és infrastrukturális elhanyagoltságuk egyértelmű. A pénzosztásban minden bizonnyal Belgrád és Kijev sem fogja elhalmozni a magyar régiókat.

A délvidéki különösen, de javarészt a kárpátaljai magyarság is földműveléssel foglalkozik, a csatlakozás azonban a többségnek komoly gondot okozna. A néhány hektáron dolgozók nem fognak tudni megfelelni az uniós elvárásoknak, kénytelenek lesznek eladni földjeiket a szerb és ukrán nagyvállalatoknak. Az EU-s pályázatokat meg idehaza sem a kisvállalkozók szokták elvinni, a francia és német multik jóval nagyobb előnnyel és gyakorlattal indulnak.

Beszédes az a tény is, hogy Magyarország nemrég 50 milliárd forintos gazdaságfejlesztési támogatást nyújtott Vajdaságnak, hamarosan pedig kétszer ekkora összeggel fogják támogatni felvidéki nemzettársainkat. A határon túliak ily mértékű támogatása elismerésre méltó a kormány részéről, azonban, ha olyan előnyös az EU-tagság, akkor miért van szükség ennyi támogatásra a 2004 óta uniós szlovák állam magyarjainak részére?

Magyarország természetesen tárgyal Szerbiával és Ukrajnával a magyar kisebbségek ügyében, de se komoly előrelépésről, se kemény feltételekről nem hallani. Pedig lenne mit orvosolni. Bár előrelépés, hogy Szerbia elismerte az 1944–45-ös magyarirtást, de a vérengzés leszármazottai vajon részesülnek-e bármilyen kártérítésben? Mikor engedik ki a börtönből a 2004 óta igazságtalanul raboskodó temerini fiúkat? Azonban nemcsak a múltban, a hétköznapokban is akadnak visszásságok.

A délvidéki Muzslyán egymással szemben áll két általános iskola, az egyikben két szerb és egy magyar tagozat, a másikban két magyar és egy szerb tagozat van, mégsem hozhatnak létre a magyarok önálló iskolát a településen. Önrendelkezés és a kisebbségi jogok helyett csak a szegregáció vádját kapják az államtól. És ha már az oktatásnál tartunk, Szerbiában ugyancsak nem megoldott az anyanyelvi tankönyvek használata, és lassan érdemes lesz számot vetni arról, hogy Vajdaságban a magyar vagy a szerb állam újít-e föl több oktatási intézményt.

Ukrajnában hasonló a helyzet, bár a kormány decentralizációt hirdetett, ennek jelét se látni, pedig az ország 1991-es megalakulásakor Kárpátalja lakossága 78%-os többséggel úgy szavazott, hogy autonóm területe legyen az önállósuló Ukrajnának. Önrendelkezést aztán egy régió sem kapott Ukrajnában, a helyzet viszont egyre éleződött, mígnem kitört két évvel ezelőtt a háború Kelet-Ukrajnában, a legutóbbi híradások szerint pedig ismét súlyosbodtak a harcok a szakadárok és az ukrán hadsereg között. Az újabb katonai és civil áldozatok mellett fény derült arra is, hogy a minszki megállapodást felrúgja mindkét oldal. Biztos, hogy ezt a több mint 10 milliós kisebbséggel bíró országot osztatlanul kell az unióba engedni? Legkevesebb a decentralizáció, de sokkal inkább a föderalizációt kell szorgalmazni. Magyarország felvethetné még annak az ügyét is, hogy legalább a határ menti magyar tömb visszatéréséről tárgyaljanak. Nem hiszem, hogy a helyi ukránok és ruszinok nagyon tiltakoznának.

De ugyancsak indítványozhatná hazánk, amíg nem hagyja el Kárpátalját az utolsó magyar fiatal, hogy honfitársaink mentesüljenek a kelet-ukrajnai frontszolgálat alól. Továbbá a kettős állampolgárság ügyét is napirenden kell tartani. Bár az ukrán állampolgárságot nem veszítik el honfitársaink a magyar felvételével, a törvény mégis tiltja, és ki tudja milyen következményei lehetnek ennek ebben a kaotikus országban.

Másik oldalról megközelítve a kérdést, úgy is lehet gondolkodni, hogyha az unióba segítjük Szerbiát és Ukrajnát, akkor a későbbiekben jobb alkupozícióban tárgyalhatunk velük nemzettársaink jogairól. Itt érdemes visszatérni Szlovákiára és Romániára. Az EU-tagállam Szlovákiában, visegrádi szövetségesünknél továbbra sem látszik még az esélye sem a kettős állampolgárság ügyének rendezésére. Románia társulását pedig 2007-ben a hazai parlament minden pártja megszavazta feltétel nélkül, és mégis a mai napig egymást érik a magyarellenes intézkedések.

Számtalan sérelme van a határon túli magyarságnak, amelyek orvoslásra várnak, Szerbia és Ukrajna jelen feltételekkel történő csatlakozása mellett jóval kevesebb érvet sorakoztathatunk fel. A könnyebb határátkelés, a Magyarország számára nyíló új piacok, vagy a migrációs válság miatt fontos jó szomszédi viszony nem hozza egyensúlyba a mérleg két serpenyőjét. Magyarországnak nem Szerbia és Ukrajna uniós csatlakozása az érdeke, hanem a délvidéki és kárpátaljai magyarság jóléte, jogainak biztosítása.