|
2016.08.05.
Nyelv és rög
A felvidéki magyar habitus és fejlődésének hátterei
VI. rész
Az 1948-as
kommunista hatalomátvétellel kezdődő szocialista társadalomépítés
a felvidéki magyar társadalmat már legyalult állapotában találta.
Csehszlovákiában 1945 és 1948 között a magyarokkal szemben érvényesített
jogfosztottság a reszlovakizáció és kitelepítések által
lefejezte a felvidéki magyarságot. Nemességünket,
nagybirtokosainkat, élen járó értelmiségünket, egyházi
vezetőinket, városi polgárságunk javát, falusi nagygazdáinkat,
tanárainkat, papjainkat ellehetetlenítették, áthelyezték, elűzték
vagy kitelepítették.
A Csehszlovákiában
élő államalkotó nemzetek, a csehek és szlovákok társadalmának
csak 1948 után adatott meg egy hasonló társadalomátépítésbe
belekóstolniuk, amely a kommunizmus propagandája által
hirdetett társadalmi egyenlőség taktusában folyt le. A csehek
és szlovákok társadalmának hagyományos keresztény, nemzeti,
demokrata értékek mentén húzódó gerincét a kommunizmus
roppantotta meg, ám nem végzett olyan mélyreható kigyökerező
pusztítást csehszlovák állambeli szláv testvéreinknél, mint
felvidéki magyar társadalmunkban. Összevetve, a felvidéki
magyarok a legnagyobb kárvallottjai a háború utáni társadalmi
átépítéseknek, mert rajtunk először is a reszlovakizáció
magyartalanítása zakatolt le kéz a kézben a Magyarországra
való kitelepítésekkel, miután a csehszlovák össztársadalmat,
és ezzel természetesen a felvidéki magyarokat is érintő
szocialista rendszer kiépítése következett.
Mindamellett,
hogy a szocialista Csehszlovákia propagandájában számolt a
magyar dolgozókkal és a parasztsággal, az államalkotó
nemzetek, a cseh és a szlovák nemzet igényeit tartották szem
előtt. Így a reszlovakizáció által elért eredmények – úgymint
a szlovák telepítések magyarlakta területre, a szlovák
tannyelvű iskolák nyitása magyar falvakban, a magyar egyházi
élet elszlovákosítása és minden hasonló asszimilációs vívmány
– védelme a jellemző az 1948-as kommunista fordulatot követő
években, évtizedekben, párhuzamosan lehetővé téve, hogy a
szocialista szabályokat betartandó, szerveződhessen a magyar
kultúr- és társadalmi élet is. Az elszlovákosító vetőmag
elhintetett és óvták, hogy termést hozó szárba szökkenjen.
A
megalakuló helyi tanácsok, termelő szövetkezetek szlovák
nemzetiségű, illetve csak szlovákul tudó elöljáróinak
magyar kisebbségi területre való helyezése továbbra is az
1920-ban felvett, s a II. világháború után hivatalosan
lezajlott asszimilációs politikának a további kiszolgálása
volt. Jogfosztottságunk idején Gróf Forgách Károly falumban,
Gímesen működő Erdőhivatalának állami kézbe kerülése után
a gróf régi – nem csupán magyar – erdészei új, állami
szlovák erdészekkel lettek helyettesítve.
Az
addig magyar nyelven zajló erdészhivatali munka az állami vezénylet
alatt automatikusan szlovákká lett. Hasonlóképp zajlott ez le
a többi magyar tulajdonban lévő vállalatnál is vidékeinken,
s a tekintély, a kenyéradó nyelve a magyar helyett a szlovák
lett.
Az addig a magyar
nyelv taktusa alatt zakatoló malmok, cukorgyárak, mészárszékek,
téglagyárak és más Dél-Szlovákia területén főleg
magyarokat foglalkoztató üzemek, vállalatok az új tulajdonos,
az állam beavatkozása által szlovák ajkú elöljárókat
kaptak. Ezen elöljárók, üzemvezetők, igazgatók e cégeken
belül a nagyobb presztízsű pozíciókra természetes módon
szlovák, illetve szlovákul jól tudó egyéneket emeltek, ami a
magyar alkalmazottakban a szlovák nyelv felértékelődését,
saját nyelvének, munkahelyéről való kiszorítását, lassú
értékvesztését jelentette fokozatosan.
Ezen bevett
asszimilációs módszer alkalmazása az 1948 után bekövetkező
termelőszövetkezetek megalapításánál erősen érzékelhető,
melyek megalakulását egy magyarlakta falu sem kerülhette el.
Megannyi faluban a szövetkezeti elöljárók nem az alapító
tagként belépett magyar gazdák soraiból léptek elő, hanem a
szlovák kolonisták, telepesek soraiból lettek kinevezve, hogy
ezzel nyerjen a falusiak szemében presztízst a szlovák nyelv. A
magyartalanítással megnyomorított, kitelepítések rémképével
a szeme előtt élő, szövetkezetbe lépésekor az állami
szervek részéről legtöbbször megzsarolt magyar paraszt ilyen
esetekben már tiltakozni sem mert, ha a falu földjei és ezzel a
saját földjei felett is olyan „gyüttment” ember
rendelkezett, akinek nem egy esetben a szavát sem értette. Nem
számított sok esetben az sem, ha a magyar gazda kommunista
elveket vallott és a kommunizmus fáklyavivőjének számított a
faluközösségben. E tekintély célú szlovák döntéseket,
kinevezéseket a magyartalanítás továbbélésének tekinthetjük
a szocialista társadalomépítés négy évtizedének teljes idején.
E módszer dokumentumokban, kinevezési végzésekben nehezen,
esetleg csak egyes esetekben érhető tetten, ám a tárgyalt kor
köztünk élő tanúinak Felvidék-szerte megtett vallomásai,
azok sorstörténete és az etnikailag, nyelvileg megbolygatott
magyar falutársadalmak állapota ma a bizonyíték.
A
magyartalanítás szelleme a reszlovakizáció idején beleágyazódott
nem egy szlovák ember, szlovák kommunista lelkébe. E szellem által
mételyezett kommunista elöljárók, vezetők a szocialista
rendszert sokszor még tudattalanul is kéz a kézben a felvidéki
magyar társadalom kárára zajló magyar elem mellőzésével és
szlovák elem terjesztésével kezdték építeni. A szocialista
rendszer kiépültével egy olyan rendszerfödém emeltetett a
csehszlovákiai össztársadalom fölé, amely által a
kommunizmus elvével takaródzó magyarellenes kommunista elöljárók
nyugodtan végezhették és ellenőrizhették a dél-szlovákiai
magyar településszövet kárára zajló magyartalanító munkájukat.
A reszlovakizáció
időszakában erősen terjedő káros eszme, mely a magyarokat
mint ártó, a szlovák nemzetet az előző századokban lenyelni
akaró jelenségnek tartotta, a köznép szemében divatossá vált.
A két háború közt a háborús szlovák állam idején is élő
nézetet a szlovák nép széles rétegei elfogadták, mivel nem
volt előttük ismeretlen és immáron államilag is megszentelt
dogmává kezdett válni.
A
népléleknek jól esett sikertelenségei okán a bűnbak megtalálása.
Az állam részéről tolerált, már-már támogatott nézet
sajnos később a filmgyártásban is megmutatkozott, amely
manipuláló erejével máig képes továbbéltetni a magyarokkal
szembeni ellenérzéseket. Az 1950-es évek filmgyártását, mely
egy kis nosztalgiával tekintett vissza a Monarchia békebeli időszakára,
még szolgált egyfajta megbékélésnek, elfogadásnak. E
filmekben a magyar jelleg, a Monarchiabeli hangulat ha
szatirikusan is, mindamellett szimpatikusan van bemutatva. Ám ezt
az 1960-as, 70-es, 80-as évek filmgyártásában előbukkanó
trend váltotta föl, mely céljának tartotta a szlovák nép
magyarok általi elnyomását bemutatni a 19. század idején, 20.
század elején. A szlovák televízió tévéfilmgyártása vállalta
magára ennek oroszlánrészét. Szlovák nemzetébresztők
magyarországbeli sorsát, üldöztetését jelenítették meg e
filmek. Nemcsak sorsukról, de regényeik, novelláik alapján is
készültek tévéfilmek. Szereplőinek viszontagságos sorsáról
nagyrészt mindig egy jelenség tehetett, az pedig a magyarizáció,
tehát a magyar fennhatóság erőszakos elmagyarosító politikája
a szlovákokkal szemben. E filmek száma csak az én tudomásom
szerint majd félszázra tehető. A szocializmus éveiben a szlovák
tévé monopóliumának idején állandó jelleggel levetített
ilyen nemű filmek a szlovák lakosság tudatába akarva
akaratlanul beleégették, erősítették és éltették a
magyarokkal szembeni ellenérzést. Azon történelmi filmek,
melyek a török háborúk idejéről, a kassai dóm építéséről,
a kalandos életű Benyovszky Móric báróról stb. szóltak,
szinte csak a szlovák elem létezéséről adtak tudomást. A
szlovák televízió és filmgyártás konzumensének, tehát főleg
a szlovák népnek azt a hamis képet csöpögtették be a tudatába,
hogy a nagy történelmi hőskorokban csupán szlovákok voltak,
ők voltak azok, akik helytálltak. A magyar hivatalnokok, urak
csak mint a szlovák nép, jobbágyság, illetve értelmiség
elnyomói szerepeltek. Azon felvidéki magyarok tudatalattijában,
akik kitették magukat a szlovák tévé ebbéli hatásának, a
szlovák nép szenvedéséért való felelősséget és abból
fakadó bűntudat érzését vagy épp ellenkezőjét, a szlovákokkal
szembeni ellenérzést váltotta ki. E filmek a televízió pionír
korában sok esetben olyan társadalmi jelenséget is támasztottak,
hogy utcabéli gyermekek, iskolatársak, munkatársak magyar
felebarátaikon szóbelileg élték ki a filmek által gerjesztett
frusztráltságukat. Sokan a közeli környezetükben találták
meg e filmekben megábrázolt szenvedésekért a felelőst, és
magyar embertársaikat szóval bántalmazták, illetve megváltozott
a magyarokkal szembeni magatartásuk. Ezt a jelenséget még az is
támogatta, hogy egyfajta magyartagadás folyt az országban,
amely olyan hagyományt teremtett a szocializmus idején, mely a köztudatba
beépült és máig folyik. Ez abban merült ki, hogy felvidéki
magyar témájú tudósítás a televízió, a rádió híradásban
nem jelent meg. Dél-szlovákiai aratásokról, városi ünnepségekről
szóló híradások csak mint a csehszlovák szocialista munkások
parasztok munkásságáról szóltak. A televízió adását
figyelve, rádiót hallgatva, újságot olvasva nemcsak a szlovák
embernek támadt olyan érzése, hogy Csehszlovákiában magyarok
nincsenek, s ha vannak is nem látni utánuk semmit. Legalábbis a
tévében, amely mára már tudjuk, mekkora hatással van az
emberek tudatára, hát még abban az időben, amikor újdonságnak
számított a televízió, és az ember nem is nagyon tudott
csatornák közt válogatni. A felvidéki, csehszlovákiai
magyarokról szóló híradás az Új Szó és más magyar kisebbségi
lapok kezében maradt. Természetesen ez a szlovák közvéleményhez
nem jutott el. Pozitívum, esetleg semleges hír a felvidéki
magyarokról nem szólt.
A
magyarokról főleg a 19. századi szlovákságot elnyomó szerepükkel
kapcsolatban és a szlovákok magyar elnyomással szembeni
harcukkal kapcsolatosan kaptak hírt a szlovák néptömegek, azt
pedig rendszerességgel az említett tévéfilmek révén. E nézetet
a történelemtanítás is támogatta, mely által a diákok a
szlovák történelmen bévül a magyarokkal csak a honfoglalás
és a 19. századi szlovákokat elnyomó nemzetiségi politika
kapcsán találkoztak. Ezen bemutatása a magyar nemzetnek a szlovák
történelemtanítást máig jellemzi. Az Esterházyak, a Pálffyak
közül kiemelkedő törökverő vitézeinknek, Pázmány Péter
érseknek, II. Rákóczi Ferencnek, Thököly Imrének nincs
nemzetisége, ellenben erősen rá van világítva, hogy a magyar
hatóságok voltak, akiknek lelkén szárad a szlovák iskolák és
intézmények feloszlatása a 19. században. Volt-e ebben
tudatosság a karhatalom részéről, hangzottak-e el utasítások,
melyek a Szlovák Televízióban folyó munkát az asszimiláció
szekere elé kötötték, vagy csak egyszerűen a magyarellenes
szellem irányítatlan, tudatalatti megnyilvánulásának
tekinthetjük? Nehéz eldönteni, mi a rosszabb, de valószínű,
hogy kéz a kézben dolgozott e két jelenség a szlovák nép
tudatát mérgező és ezzel a felvidéki magyarok asszimilációját
szolgáló munka mezején. E televízió általi agymosás
sarkalatos oka az egyes szlovák társadalmi rétegekben ma is élő
magyarokkal szembeni barátságtalan magatartásnak. Annak ellenére,
hogy a történelmi Magyarország utolsó évtizedeiben nem választott
szerencsés politikát a kisebbségekkel, így a szlovák néppel
szemben sem, mint az oktatás, kultúra, vagy önrendelkezés terén,
ki kell, hogy térjek ama tényre, mely megcáfolja e fölfújt
magyar néptömegekkel szembeni ellenérzést. E tény pedig a néprajzban
keresendő, mely legőszintébben mutatja be egy nemzet sajátosságait.
Nincs egyetlen szlovák népdal, monda, illetve mese, mely a
magyarokat mint ártó, káros elemet írná le, illetve amely
rossz fénybe állítaná a magyart. Ha lett volna ezer éves együttélésünk
folyamán egymással szembeni néptömegeket megragadó gyűlölet,
akkor a legharsányabb tanútételt éppen a szlovák ajkon szült
népdal, ballada, kesergő dal, monda, illetve rege adta volna e
korszakról. Ám az ezeréves Nagy-Magyarország utolsó évtizedeinek
és a trianoni utódállamok első évtizedeinek elbaltázott
kisebbségi politikája már megszülte a két nép a: Tót nem
ember, illetve a Madari za Dunaj! – Magyarok a Duna folyón túlra!
és az ehhez hasonló, a két népnél egyaránt előbukkanó mondásokat.
De érezzük, hogy ezeket inkább a nemzetellenes politikum
asszimilációs okai szülték. Irodagyanúsak, pecsét illatúak.
A
magyarellenesség és magyar tagadás e két jelenség szellemének
lappangása, felbukkanása a szlovák politikumban, médiákban,
oktatásügyben vitathatatlan, bizonyított, ám a magyarellenesség
általában véve nem jellemző a szlovák népre, nem sajátja.
Ezerszáz év együttélésének a nyoma és a keresztény emberi
magatartás embertársai iránt erősen jelen van a modern szlovák
társadalomban. Ennek ellenére a fentebb írottakból is láthatjuk,
hogy a médiumok, a politikum, téves oktatás a magyarellenesség
magját újra és újra elhinti, hogy csírázzon, másoknál erősödjön,
illetve felújuljon, hogy a szlovák társadalomnak mindig legyen
része, mely érezze feladatának a magyar elemet Felvidékről békésen
vagy erőt mutatva kigyomlálni. E megmételyezettek jelen vannak,
munkálkodnak, hatnak. Mi tudunk róluk, nekünk megmutatkoznak,
megnyilvánulnak. Mivel ilyen erők állnak szemben nemzeti létünkkel
nekünk, felvidékieknek lesben kell állnunk, őrtüzek mellett védve
magunkat, hogy sorainkból ne fogyjon. Magyar tudatunk őrlángja
vagy ott lobog szívünkben, vagy kialszik és elvész. Magyar
tudattal, szemmel, lélekkel, szívvel, kell felfogjuk, lássuk,
érezzük a világot és benne önmagunkat, hogy legyen Felvidék.
Jancsó Badacs Károly
|
