|
 2016.08.05.
Élő búcsú
Juhász Ferenc életműve a Kieselbach Galériában
A kortárs ítélkezés
nem mindig az értékre koncentrál, hiszen befolyásolja – nem
is kis mértékben – az alkotó személyisége: az írótársaival
tartott jó vagy rossz viszony, az óhatatlanul előtörő féltékenység,
a politikához fűződő kapcsolat stb. Juhász Ferenc
(1928–2015), a huszadik századi magyar líra egyik legnagyobbja
is két malomkő között őrlődött. Sosem tagadta le „szegénypártiságát”,
amely többé-kevésbé a baloldalra vitte, és volt-e nála
nemzetféltőbb író, ha csak az A tékozló ország szívszorító
fölütését nézzük: „Árva nép, puszta ország, téged ki
fog majd méltón elsiratni?” Régmúlt idők fölidézésében
a Jeremiás siralmaihoz méltó szenvedéllyel szólalt meg bicegő
modern korunk.
Akarjuk, nem
akarjuk, Juhász maga volt a csoda: lírarobbanás! A nyelv ketrecét
úgy feszítette széjjel, hogy „űrmélyi” – minő magasság!
– sétában találkozhatott a csillagokkal is. Azért
szerkesztett magának, az orvos- és különféle szaktudományok
(biológia, zoológia, pszichológia, kémia, ásványtan stb.) szókincsét
is magában foglaló csillagszótárt, hogy a korszak összetett
gondolkodása, zenéje minél érvényesebben szóljon.
A kozmosszal – a
varázsló sose tette le pálcáját – napi kapcsolatban volt.
Nevezhetjük-e líraremekét, az A szarvassá változott fiú kiáltozása
a titkok kapujából című poémát szabadság-kozmosznak? Minden
bizonnyal. Hiszen Bartók Cantata profanája – a zene mint
nyelvfilozófia, mint érzéstömeg – a lírai s drámai hangsúlyokkal
Juhász révén az egyetemes magyar költészet kilátójává vált.
A Kieselbach Galériának
– Kieselbach Tamás, Juhász Anna és Farkas László hathatós
közreműködésével – ezt az öntörvényű csodát, a Juhász-kozmoszt
kellett élővé varázsolnia, hogy elemi erővel hasson. Élő búcsú,
mint a kiállítás címe mondja? Inkább Élő élet! Nyüzsgő,
mozgalmas, a legjobb írókat is vonzó szerkesztőségi léttel.
S nem kevésbé a magánélet és a család futamaival. A barátokkal
is, a nemzedéktársakkal is, a példaképekkel éppúgy, mint a föltörekvő
fiatalokkal.
S azokkal a képzőművész
barátokkal – a biai gyermekkort is meghatározó kosbor szakállú
festőtől, a Párizsban világhírnévre szert tett Hantai Simontól
kezdve Ferenczy Bénivel, az Új Írásnak nyomdai-grafikai arcot
adó Kass Jánossal, a fiatalkori portré elkészítőjével, az
ugyancsak a francia fővárosban landolt Csernus Tiborral, a képzőművésznek
sem utolsó Nagy Lászlóval –, akik így vagy úgy a legnagyobb
teljesítményre serkentették a fiatalkori Kossuth-díjtól egyre
inkább izmosodó zsenit, s jelenlétükkel, szellemi izgalmukkal
valamennyire nyomot is hagytak a költő alakuló karakterén,
gondolkodásán.
Egy hatalmas,
dokumentumokban ugyancsak bővelkedő írói életmű természetesen
az írót és környezetét – az Új Írás szerkesztőségét,
az égi-földi varázslatokban bővelkedő dolgozószobát, a
gyermekkort, a családot – emeli a középpontba. S ugyanilyen
érvénnyel a nem kevésbé meghatározó „társas”, emberi
kapcsolatokat is. Ez utóbbi, főképpen a képzőművész barátok
művekkel is bizonyított szeretetétől és jelenlététől,
olyannyira izgalmassá vált, hogy az Élő búcsú című tárlat
egyik fele képzőművészeti tárlatnak is elmenne.
Itt nem csupán a
Juhászról portrét festő-rajzoló művészekre gondolok – a
megindító, agyvérzése után újraszületett Ferenczy Bénire
(Tűzliliom), A költő és világ kapcsolatát reneszánsz
sugallatú képen láttató Rátkay Endrére, a műterem sokágú
hangulatát a portréalany vibrálásával együtt megörökítő
Csernus Tiborra, a kihagyásos foltokkal a Rezi bordal költőjét
csaknem Petőfinek láttató Szántó Piroskára, a gipszfejre a költőtől
írást kicsalt Kass Jánosra, a „Ferkónak” ajánlott
grafika, s legkivált címével is beszédes, vörösben égő Varázsló
alkotójára, a gyermekkori barát Nagy Lászlóra, a figurálisban
is a lényeget, a talpon állás biztonságát közlő Konok Tamásra,
s nem utolsósorban a betegen is átszellemült arc „titoknokára”,
Fehér Lászlóra –, hanem az egész tárlat arculatát meghatározó,
izzóan izgalmas Hantai Simonra.
Nem véletlenül választotta
Juhász megannyi verseskönyvének homlokára az őt fiatalkorában
elindító barát festményeit: a föld növényornamentikáját
csillagokkal dúsító táblákon – képi varázslat – ott a
juhászi nyelvzene lüktetése. A faktúra dús tépettségében,
nem egy festmény tanúsítja, a káosz „rendje” szinte törvényerővel
bír. Nem itt a helye az itt először látott, többnyire magántulajdonban
lévő Hantai-művek szerkezeti feszültségét, „őslényrobbanását”
elemezni – a tárlat a tárlatban külön tanulmányt érdemelne
–, ám aki érzi a táblák invenciózus mélyrétegét: a
toronnyá növő növénykalligráfiát (Cím nélkül – 1957),
az 1958-as Kompozíció jelegyüttesének üzenetét, s a lila-fehér
Tabula (1975) rácsszerkezetének „nyitott” zártságát, az
előtt nem lesz titok a párizsi festő Biával átszőtt Európa
szenvedés-mosolya.
A látvány, még
aki sosem is hallott Juhász Ferenc – a költő egykor a Nobel-díj
várományosa volt – életművéről, ténykedéséről, képileg
szép, sőt megindító. A Galéria összes helyisége – a
legnagyobb terem a Hantai-kiállítással, a kisebbek mint dolgozószoba-installáció
(rengeteg fényképpel és valódi bútorokkal), mint a család
(legfőbb alakító erő) és a barátok, társak képi dokumentációját
hatalmas falrészleteken fölvillantó tablók gyűjtőhelye –
egyetlen célt szolgál: a klasszikus előtti főhajtás mellett
az életmű érvényességének a tudatosítását.
Könyvhegyek – a
fotókon lévők és valódiak –, folyóirat-kollekció (az Új
Írás összes példánya), tárlóban elhelyezett egyedi kiadások
(a költő könyvei), a politikával is kapcsolatba kerülő költő
találkozásainak végtelen filmszalagja (Kádár János, Pozsgay
Imre arcával) mind-mind egy huszadik-huszonegyedik századi
szellem összetett egyéniségét, határokon túli sugárzását
visszhangozza.
Élő búcsú? Élő
megérkezés!
Szakolczay Lajos
|
