2016.08.12.

Nyugdíjkorhatár

A nyári uborkaszezon kellős közepén járunk; a napi politika szűkösen csordogáló híreiből ezúttal egyet ajánlok figyelmükbe. A lengyel kormány múlt kedden bejelentette, hogy támogatja Andrzej Duda köztársasági elnök javaslatát a nyugdíjkorhatár leszállításáról. Az elképzelés szerint az új korhatár jövő októberben lépne életbe. Eszerint a nők hatvan, a férfiak hatvanöt éves korukban mehetnének nyugdíjba. Ez a terv alaposan megváltoztatná a tavaly leváltott előző kormány nyugdíjreformját, amely nem a csökkentésre, hanem az emelésre épült: a férfiak és a nők esetében is a hatvanhét éves korhatárt vette célba. A Jog és Igazságosság párt által vezetett mostani kormány annak dacára támogatja a tervet, hogy a sajtó értesülései szerint a gazdasági, a felsőoktatási és a pénzügyminiszter ellenzi, arra hivatkozva, hogy ez a reform túl sokba kerülne. Duda államfő számára ez a nyugdíjreform, a korhatár leszállítása rendkívül fontos.

Ugyanis elnökválasztási kampányában ez volt az első számú ígérete, és ez sokat segített neki abban, hogy tavaly májusban meglepetésre nyert. Duda szoros szövetségese a tavaly októberi parlamenti választáson győztes Jog és Igazságosság (PIS) pártnak, amely a kampány heteiben széles körű szociális intézkedéseket ígért a lengyeleknek. Amúgy kíváncsi vagyok, Magyarországon hány év lesz a nyugdíjkorhatár tíz-húsz esztendő múlva… Lengyelországban reális elképzelés a korhatár leszállítása, hiszen 38 millió lakosról van szó, a társadalom átlagos életkora jóval alacsonyabb – tehát húsz év múlva is lesz elegendő munkaképes korú, járulékfizető polgár. Hazánkban viszont húsz év múlva több lesz a nyugdíjas, mint az adófizető. Mellesleg gyanítom, a mindennapok gyakorlatában már most is több lehet, papíron gyártott közfoglalkoztatási statisztikák ide vagy oda.

Az elmúlt napokat Krakkóban töltöttem, hivatalos kiküldetésben: egy remek lengyel költővel, Adam Zagajewskivel tárgyaltam különféle irodalmi ügyekről. Megbeszéléseinket egy óvárosi kávéház kertjében folytattuk. A továbbiakban szeretném kicsit közelebb hozni Önökhöz ezt a jelentős alkotót, aki nem mellékesen az irodalmi Nobel-díj egyik várományosa; már évek óta a legesélyesebb szerzők között emlegetik. Nos, 2000 tavaszának legvégén ismertem meg az ő nevét, amikor hosszabb időre érkeztem Krakkóba, és első utam a hatalmas Piactéren található könyvesboltok egyikébe vezetett. Azonnal a versek embermagasságú, széles polcához léptem, és mustrálgatni kezdtem a felhozatalt. Tekintetem megakadt egy néven: Adam Zagajewski. Gusztusos, nagyméretű könyv volt, ráadásul kétnyelvű; választhattam az angol–lengyel, német–lengyel, francia–lengyel, olasz–lengyel kiadásból. Ennek oka, hogy a rendszerváltást követően a lengyelek az összes nagy kortárs költőjüket kiadták olcsó, mindenki számára hozzáférhető bilingvis válogatásokban. Így aztán bármely jámbor turista naprakészen tájékozódhat a költészetük felől. Leemeltem Zagajewski kötetének angol nyelvű változatát, és találomra felütöttem. A Bátyámnak című versnél nyílt ki, saját fordításomban így szól:

Milyen békésen sétálunk

a napok és hónapok között,

milyen csendesen énekeljük

komor altatódalunk,

milyen könnyedén ragadják el

testvéreink a farkasok,

milyen finoman vesz levegőt a halál,

milyen fürgén úsznak a hajók

artériánkban.

A kötet fülszövegéből megtudtam, hogy Zagajewski 1945-ben született, 1982-től Párizs egyik elővárosában emigránskodott. Egy egész regiment irodalmi kitüntetés birtokosa, könyvei rendszeresen megjelennek Franciaországban és az Egyesült Államokban is, továbbá több ízben jelölték a Nobel-díjra. A világhálón kutakodva csodálkozva láttam, hogy magyarul mindaddig semmi sem jelent meg tőle – akkor és ott, Krakkóban határoztam el, hogy egész kötetnyi verset fordítok tőle, és nyélbe ütöm magyarhoni bemutatkozását. Ezt sikerült is megvalósítanom: 2004-ben megjelent nyolcvan válogatott verse a fordításomban, Bármi is történt címmel.

Természetesen nagyon szerettem volna személyesen is találkozni ezzel az izgalmas költővel. Nem kellett hosszan várakoznom. Négy hónappal később, november derekán a város akkor még élő két Nobel-díjasa: Czeslaw Milosz és Wislawa Szymborska által szervezett szokásos őszi költőtalálkozón Zagajewski is fellépett. A szeánszra a zsidó negyed szélén található Szent Katalin-templomban került sor. A klasszikus középkori várakra emlékeztető, támfalakkal ellátott hatalmas templomban körülbelül kétezer fős publikum szorongott, javarészt egyetemisták. Jómagam egy méteres vastagságú oszlophoz préselődtem, s némi mocorgás árán sikerült a vállamhoz emelnem bekapcsolt diktafonomat. Az oltár előtt négyen ültek, egymás után olvasva fel a verseiket: Szymborska, az akkor nyolcvankilenc éves Milosz, a szintén Nobel-díjas ír Seamus Heaney és Adam Zagajewski. Az előadás végén kihasználtam a nagy lehetőséget, és Zagajewskihez léptem. „Sajnos, lengyelül csak gyengén beszélek, franciául pedig egyáltalán nem”, szabadkoztam. „Akkor beszéljünk angolul”, mondta a lehető legtermészetesebben. És lőn. Megtudtam tőle, hogy felszámolta párizsi életét, mert úgy érezte, tíz évvel a rendszerváltás után nevetséges emigránst játszani, az „emigráns” szó egyszerűen értelmét veszítette. Búcsút intett Franciaországnak, és hazaköltözött Krakkóba, ráadásul alig néhány utcányira az én albérletemtől. Címet cseréltünk, ráadásként elővette egy New Yorkban megjelent, a vén kontinensen nem kapható kötetét, és dedikálta. Képzelhető, milyen sugárzó boldogan mentem haza barátságos szálláshelyemre. A lakásba lépve főbérlőnőm fogadott, zavartan és nagyon komolyan, e szavakkal: „Gábor, öcséd telefonált Magyarországról. Ma este meghalt az édesapád.” Álltam az előszobában, néhány perccel éjfél előtt, és arra gondoltam: apám és Zagajewski éppen egykorúak voltak. Vér szerinti apám talán pontosan abban a percben távozott, amikor kezet szorítottam azzal, akit szellemi apámnak érzek. Bekapcsoltam a diktafont, és édesapámra gondolva hallgattam a templomi előadáson felvett verseket. Szép és lélekemelő dolgok ezek.

Zsille Gábor