|
 2016.08.12.
Nyelv és rög
A felvidéki magyar habitus és fejlődésének hátterei
VII. rész
A név meghatározza
az ember, a család, a közösség tudatát. Keresztnév, családnév,
helységnév, földrajzi megnevezés mind jelkép. Írott és
kimondott alakjában ősiség, korszak lerakódás, eredetnyom.
Keresztnevünk által tudatosulunk, egyéniségünk általa leli
helyét a közösségben. Családnevünk a társadalom alapsejtjéhez,
a családhoz való tartozásunkat tudatosítja velünk. Nemzeti
eredetünket, népnemzethez való hovatartozásunkat is tükrözi,
ugyanúgy, mint nevei azon falvaknak, városoknak, tájaknak,
melyek földjében családfáink gyökerei összefonódva nyúlnak
el a létforrást és eredetet rejtő atyai rög mélyén.
Ezen
természetes, a létben gyökeredző okok miatt szláv testvéreink
kezében a magyartalanítás tárgyává váltak keresztneveink,
családneveink, helységneveink is. Családneveink nagy részét a
reszlovakizáció kényszerítette a szlovák helyesírás béklyójába
és lett Szabóból Sabo, Nagyból Nad’, Síposból Sipos S ha
úgy, mint nagyapámnál, nem a magyartalanítás érte el a nevünk
szlovák akol felé terelését, akkor a szocializmus 41 éve
alatt ügyeskedő anyakönyvvezetők, illetve hivatalnokok tették
azt, akik apám személyigazolvány kiadásánál családom nevéből
a tiltakozás ellenére Jancót csináltak. S lett a felvidéki
magyaroknak a hétköznapokban használatos nevük mellett egy
hivatalos, államilag szabályos neve. Ajándék, mellyel az állam
meg-meglepett, melyet adott vagy kényszerített. Ha a vezetéknév
nem is vált a magyartalanítás áldozatává, a keresztnév
szlovák formában való feltüntetése a személyes iratokban a
magyar ember elé olyan görbe tükröt tartott, melyben egyéniségének,
magyar egyéniségének jelképét, a nevét szlováknak volt kénytelen
látni. Egyénisége jelképének e hamis, államilag megszentelt
képe, fokozatosan adagolt magyartudat-romboló méregként
hatott. A településnevek szlovákosításánál sem volt ez másképp.
A városok, falvak
nevének megváltoztatásakor felvidéki magyarságunk ama ránehezedő
önkénnyel találkozott, mely magyarságtudatának kizsarolt
megtagadása után, tömegeinek magyarság miatti elűzése után
még a faluja s városa ősi, szent nevének egyik napról a másikra
való törlésével is szembesítette. Önkényes hatalmat
tapasztalt meg bőrén, mely olyan erővel bírt, ami a települése
nevét is képes volt kiiktatni a használatból és mellékessé
tenni. Hatalommal, melynek semmi sem volt szent, amely a nyomasztó
félelem mérgével itatta át az egyén és a tömegek lelkét. Kétszeresen
hatott az asszimilációs névváltoztató módszer, mivel a
magyar ember intim belső világába taposott bele először a
személynév akaratlan, erőszakos elszlovákosítása által,
majd a város, a faluközösség tagjára hatott települése nevének
kéretlen megváltoztatásával.
E
módszer asszimilációs hatását tudatosítva, a második világháború
utáni jogfosztottságunk idején a magyartalanítók példátlan
erőfeszítéssel ugrottak neki a felvidéki magyar településnevek
elszlovákosításának, tarsolyukban már az 1920-as években még
elfogadható modorban megtett névváltoztatások tapasztalatával.
1948. június 11-én
látott napvilágot a szlovák belügyi megbízott, Daniel Okáli
A-311/16-II/3-1948 számú rendelete, amely célja Dél-Szlovákia
magyar jellegének felszámolása volt. A rendelettel 710, zömében
magyar őslakosú település nevét változtatták meg, és megszüntették
a magyar és német nyelvű települések 1927-ben bevezetett kétnyelvű
megnevezését is. Egy, a csehszlovák parlament által elfogadott
törvény szerint ugyanis 1927-től a magyar településeknek volt
szlovák és magyar neve is, ahogyan a német településeknek is
volt szlovák és német neve. Így lett, hogy Rimaszombat városa
Rimavská Sobota és Rima Szombat néven volt vezetve,
Dunaszerdahely pedig Dunajská Streda és Duna-Szerdahely néven
és így tovább. Ám ezt megelőzőleg a trianoni döntés által
a szlovákoknak annyira ismeretlen színmagyar területek
jutottak, melyekhez nem tudtak miként viszonyulni. Nem tudták
miként kezeljék a településeinek, tájainak, vizeinek, határainak,
hegyeinek neveit. Hagyják-e meg eredeti formájukban, vagy változtassák
meg őket? Eredeti formájukban nem maradhatnak, mert úgy magyar
jellegű marad az újonnan alakult Szlovákia déli része. A külföldiek,
utazók Magyarországnak hiszik majd e területet. Új, ismeretlen
szlovák nevet pedig nem lehet nekik adni, mert akkor ez nagy
kavarodást okoz e területek lakosainál, míg betanulják,
megszokják az új helyneveket. 1920-tól 1927-ig tartott ezen állapot,
amelyet a felvidéki magyar településnév-anyag akkori állapota
ékesen bizonyít. Az 1920-ban a felvidéki magyar települések
szlovák nyelvnek megfelelő hivatalos névkialakítása ezért is
vette még figyelembe a települések autentikus történelmi
megnevezéseit. 1927-ig Dunaszerdahely város hivatalos csehszlovák
megnevezése Dunaserdahel’ volt, a barsi Fajkürt Fajkurt lett,
Kicsind Kicind, tehát a magyar településnév szlovák kiejtése
lett hivatalossá. Nagy számban vannak azon falvak, melyek neve
meg sem lett változtatva és hivatalosan az eredeti, tehát
magyar helyesírással írt magyar nevük lett hivatalossá, mint
Martos, Marcellháza, Csiliznyárad, Balony, Kürt, Bélvata,
Bajcs és sorolhatnám. Ezeknek csak 1927-ben lett szlovákra alakítva
a nevük, ami abban merült ki, hogy a magyar nevet a szlovák
helyesírás szerint tüntették fel. 1927-től a második világháborúig,
illetve az 1948-as névváltoztatásig településneveink szlovák
alakjának kiképzésekor a megnevezések egy részének
megtartották a gyökerét, úgymint Zádorháza Zádorice,
Perbete Pribeta, illetve a helységnév le lett fordítva szlovákra,
mint Alsófegyvernek neve, amely Dolny Fed’vernek,
Dunaszerdahely mely Dunajská Streda, Nagymegyer pedig Vel’ký
Meder lett stb.
A
föntebb írottakon ékesen mutatkozik, hogy a térfoglaló szlovák
elem az 1920-as évek derekáig a szinte tömbmagyar dél-szlovákiai
területsávval szemben fokozatosan ki kellett építse viszonyát,
meg kellett, hogy alapozza és építse e terület és lakosai felé
jövőben gyakorolt politikáját. Az etapokra tagolódott településátnevezés,
amely 1920-ban kezdődött, majd 1927-ben módosult és 1948-ban,
a bosszúnacionalizmus tobzódásában csúcsosodott ki, jelképezi
ezen politika jellegét és lelkületét.
Azon
településnevek, melyek a csehszlovák–magyar államhatártól
helyenként majd 100 kilométerre eső szlovák–magyar nyelvhatáron
fekszenek, és rendelkeztek szlovákok által használatos
autentikus megnevezéssel is, ott a szlovák megnevezés lett
hivatalossá. Ezen esetek egyik példája Kolon magyar falu, mely
a Nyitra környéki szlovákok által használatos nevét kapta
hivatalos névként. Így a Kolenany (Kolenyani) névformát
nyerte el. E név abban érdekes, hogy a nem messze lévő
zoboraljai magyar falucsoporthoz tartozó Barslédec idős lakosai
a többi magyar faluban használatos Kolony falunév helyett a
Koleny nevet használták Kolon megnevezésére, melynek első
neve a Zobori levél 1113-as leiratában Colin alakban szerepel.
Mai szlovák neve Kolinany (Kolínyani). „Kolenyba megyek”
mondották édesanyám gyermekkorának öregjei. E tény azt támasztja
alá, hogy a szlováknak vélt falunevek nem egyértelműen csak
szlovák elnevezések kell hogy legyenek, mint ahogy sok magyar
településnév Felvidéken megőrizte nevében a szláv gyökeret,
mint Gömörhuta vagy Rozsnyórudna és sok más is, melyek szláv,
esetleg német testvéreinktől átvett településnevekként
tudatosítandók.
Ám
ebbe a természetes településnév-fejlődésbe radikálisan nyúlt
bele a fentebb említett 1948. június 11-én Daniel Okáli belügyi
megbízott által kihirdetett rendelet, amely a szlovák nyelvészek
szikéjével sosem látott méretben hámozott, hántott, átszabott,
metszett az ősi magyar településszövet névanyagában.
A
reszlovakizáció ötletgazdáinak – jellegzetes pontot téve
magyartalanító munkájuk végére – ez volt az utolsó
magyarellenes cselekedete, mert a Szovjetunió nyomására
Csehszlovákia kénytelen volt berekeszteni nemzetiségellenes
politikáját.
Voltak felvidéki
magyar városok, falvak, melyek új nevére versenyt hirdettek a
lakosság körében és a nyertest, kinek névajánlata lett a
nyerő, húsz csehszlovák koronával díjazták. A magyar települések
szlovák keresztségben nyert új keletű nevei nem csupán e suta
módszerrel születtek ám meg. A magyarellenességében a
reszlovakizáció minden eszközét megragadó Daniel Okáli belügyi
megbízott az új településnevek tetemes részét valószínű
nyelvtudósok, nyelvészek segedelmével alakíthatta ki, mivel a
tárgyalt üggyel kapcsolatban nem rendelkezett kellő végzettséggel,
illetve hozzáértéssel. A településeink szlovák névalakjának
megteremtője a szlovák és felvidéki magyar köztudat előtt
ismeretlen. A szlovák karhatalom részéről tudatosnak tűnik a
névteremtő személyének köztudat előtti rejtegetése. Minden
bizonnyal azon oknál fogva, hogy az átnevezett 710 magyarlakta
település azóta született újszlovákjai ne rendüljenek meg
hitükben falujuk vélt szlávságával, szlovákságával
kapcsolatban. Ne szembesüljenek azzal, hogy településük neve,
mellyel közösségileg szlovákként azonosulnak, 70 éve egy
hivatali íróasztalon született és ebből kifolyólag a magyar
megnevezés az, amely az ősi. Az újkori szlovák belügy a
magyar településnévhez visszatérni akaró faluközösségi
kezdeményezések elutasítását „társadalmi érdekként”
magyarázza. Minden bizonnyal ezen „társadalmi érdek” alá
tartozik a névteremtő személyének tudatos elhallgatása is.
Valójában a szlovák nemzetállam kiépítésének és ebbéli
eszközeinek rejtegetését, védelmét, szolgálja a „társadalmi
érdek” szófordulat.
Az új szlovák
településnévformák kialakítási módszerére Ján Stanislav
nyelvész második világháború idején írt és 1948 márciusában
kiadott könyvében találhatunk gyanús párhuzamot. Szlovák délvidék
a középkorban című munkáját a névváltoztatási dekrétum
1948. június 11-i kihirdetése előtt négy hónappal adták ki.
E könyvében falum, az ősi nevű Gímes – melynek magyar ősiségére
a nyelvész maga is utal – szlovák névalakját fordítással képezi
Jelenec névre. Gímes nevének eredetmagyarázata az államalapítás
idei környező erdőkben nagy számban élő gímszarvas-állományra
utal. Ján Stanislav ezért adta munkájában falumnak a Jelenec
nevet, mely megnevezés szlovákból magyarra fordítva annyit
tesz, hogy Szarvasos. Az a tény, hogy a Jelenec névforma már Ján
Stanislav 1948 márciusában kiadott könyvében szerepel, és
hogy e megnevezés négy hónappal később 1948. június 11-ét követően
falum új hivatalos neve lett, kellően rávilágít a reszlovakizáció
Keresztelő Szent Jánosának kilétére. A könyvében szereplő
felvidéki magyar települések kapcsán bemutatott szláv, szlovák
falunévformák – némely módosítással – 1948 júniusát követően
felvidéki magyar településeink hivatalos szlovák nevei lettek.
Ján Stanislav településnév alkotó szerepe megkérdőjelezhetetlen.
A belügyi megbízott Daniel Okáli, ha rendelkezett is saját névadási
ötletekkel, ezen esetben inkább ideológusa és érvényesítője
a Ján Stanislav szlavisztikus és nyelvészprofesszor által
megalkotott azon új szlovák megnevezések zömének, melyeket rátestáltak
városainkra, falvainkra.
Ján
Stanislav nyelvész, szlavisztikus politikán kívüli munkássága
viszont rendkívüli és értékes. Rámutat településneveink
valószínű eredetére. A legrégebbről fellelhető magyarországi
településnévformákból indul ki okfejtéseiben. Habár bőven
szolgál logikai, történeti, nyelvtörténeti bizonyítékkal,
és bár nyelvtani törvényszerűségekkel magyarázza a településneveink
fejlődését, munkásságát helyenként a magyarokat történetileg
bagatellizáló szlovák nemzet és nemzetállam építésének
negyvenes évekbeli érdeke is jellemzi.
Településnév-formálási
munkássága úgy jellemezhető, mint azon 19. századi purista építészeké,
akik a kor téveszméjétől igézve, pallérozott tudásukat arra
tékozolták, hogy elbontsák 600-700 éves gótikus katedrálisok
homlokzatait, karzatait, tornyait, mert hitték, vallották, hogy
ők gótikusabban, a gótika szellemének megfelelőbben tudják
megfogalmazni s újraépíteni azt, hamis képet állítva elénk
a székesegyházak évszázadokon s korszakokon átnyúló építészeti
fejlődéséről.
Ján
Stanislav is e modort követve alakította ki a régi, 12-13. századi
apátsági alapítólevelekben, királyi adománylevelekben
szereplő településnév-formákból azon újkori szlovák településneveket,
melyekkel a felvidéki magyar településnevek valós és vélt
szláv néveredetére akart utalni. E tettével, melyet Daniel Okáli
saját kezű aláírásával szentesített és életbe iktatott, a
felvidéki magyar népelem kárára zajló szlovák nemzetállam
építését szolgálta. Elbontott minden magyar jelleget, tájnyelvi,
közösség-, nyelv- és tájtörténeti sajátosságot, amely
ezeréves felvidéki létünk településnévbeli bizonyítékát
hordozta magában.
A
névalakítási módszerében, a szláv gyökerű településnevek
esetében a szláv gyökérről elbontott minden történelmi
lerakódást, lett légyen az magyar, német vagy némely esetben
szlovák. Az ilyen lecsupaszított nevet szlovák településnevet
képző szóragokkal egészítette ki, hogy hangzásilag olyannak
tűnjenek mintha nevüket mindig is a szlovák nyelv alakította
volna. Olyanná képezte ki a településneveket, hogy azok a
mindig is szlovákok lakta megyék neveivel mutassanak fejlődési
párhuzamot. Megnevezésileg a felvidéki magyar településsávot
a szlovák nyelv eszközeivel levágta a Kárpát-medencei magyar
településszövetről. E jelenséget az első világégés utáni
1920-as trianoni döntésből fakadó össztársadalmi földmozgások
sem tudták megfiadzani. Trianon után 28 évvel, egy következő
világégés elmúltával tudott csak utat törni magának a kényszeres
történelemtagadó és nemzettörlő eszme gyakorlati része.
Jancsó Badacs Károly
|
