vissza a főoldalra

 2016.08.12. 

„Miként is érhet véget egy ember élete?”

Ki volt Körmöczi Zoli? Hol van a Homokgödör? Hogyan vettek részt a hatvani polgárok a szabadságharcban? Mindezekre a kérdésekre válaszol nekünk gyöngyössolymosi olvasónk, dr. Kovács István, aki örömmel csatlakozott felhívásunkhoz és írta le 1956-hoz kapcsolódó emlékeit.

Amikor a 19. századi vasútépítések folytak, a Hatvan–Miskolc vasútvonal nyomvonala megkerülte a városkát, és a Szőlőhegy alatt a Lukhíd és a Görög úti csörgős rampa (sorompó) elhagyásával a 3. sz. országos főútvonalat keresztezve a Páskom-dűlő felé elhagyta a várost. A Lukhíd… Minek is kellet egy vasúti vágánypárt 5-6 m-rel a környezet szintje fölé emelni és ott vezetni? Valószínűsíthetően a Zagyva-folyó kiáradásai elleni védelmet is szolgálhatta e megmagasított töltés. Ezalatt a töltés alatt vezetett át a Lukhíd, mely egy szekér áteresztésű volt, a vasúti töltés anyagát pedig részben a Homokgödör mint kubikgödör adta. A Homokgödörbe pedig feljött a talajvíz és tóvá vált! A víz utánpótlását az artézi kút is adta, mely egy 96 m-es mélyfúrású folyamatosan folyó 16 °C körüli hőmérsékletű, csodálatos ízű ivóvíz volt! A tó télen befagyott, kivéve az artézi kút vízbefolyását, és lehetett korcsolyázni, hokizni, reggel 8-tól este 10-óráig, amikor is az „ősök” beparancsoltak bennünket!

Tavasztól ősz végéig pedig ott volt a Garád. Bokros, fás tópartoldal Ősziék kertjének rézsűs oldala. Lehetett sátorozni, cigizni, titkokat megbeszélni. A Dembinszky utca, Klapka utca srácai itt éltek. Akkor még autók nem jártak arra, „makadám utak voltak, parasztszekerek, biciklik közlekedtek…” Az emberek, a családok parasztok voltak, földművelésből éltek, a cukorgyárban dolgoztak, vagy vasúti munkások voltak. Hatvan „vasutas város” volt. Mindenki mindenkit ismert, tudtunk egymásról minden lényegeset. Sok-sok érdekes történet vár még megírásra.

Zoli – nagydarab medve – az idősebb generációhoz tartozott a gyerekek között. Általános iskola után szakmunkástanuló lett, majd villanyszerelő, aki a távvezetékeket szerelte csapatával. Az idősebb „banda” tagjai voltak Péntek Laci, a szintén nagy, medvetestű Fehér Pista (Lakó Pista), aki az NB II-es HVSE és NB I/B-s ZTE focistája is lett, Fehér Jancsi, a későbbi agrármérnök, Colya (Nagy Jóska), aki szintén villanyszerelő lett stb. A fiatalabbakat mi képviseltük: Szulágyi Berci, Szulágyi Pista, Takács Feri, én (Kovács István – Tota), Gábor Zoli (Dodó), Majer Tibi, Majer Sanyi, Majer Laci, Balázs Jancsi, Kovács Anti – aki sajnos korán öngyilkos lett –, Fügedi Pista stb.

A Homokgödör partjára a „Garádba” jártunk külön-külön csapatban, mert a nagyok nem engedtek körükbe… Ők már cigiztek, lányokról beszélgettek stb. Télen viszont a hokicsapatok úgy voltak elosztva, hogy a nagyok és a kicsik egyenlő erőt képviseljenek. „L” alakú botjaink, szíjjal „duráber” bakancsra felkötött korcsolyáink, konzervdoboz korongunkkal egész nap a jégen voltunk az iskolai szünidőben, illetve szombat délután és vasárnap egész nap.

Zoli szülei becsületes magyar munkásemberek voltak, akiket tisztelt és szeretett az egész környék. Zoli bátyja iskolázott ember hírében állt, és már ekkor a kommunista párt révén valamilyen „tiszteletet” megkövetelő beosztásban dolgozott. Körmöczi Lajos a kor helyi „lótusz-faktusza” volt. Lényegesen idősebb volt Zoli öccsénél. Így jött el 1956 ősze a forradalom, majd szabadságharc ideje, erről könyvtárnyi könyv szól: ilyen-olyan szemlélettel és jellemzésekkel.

A lényeg, hogy az ország szinte egy emberként a forradalom mellé állt. Az ÁVO-sok és az ortodox kommunisták – ma liberálbolsevikoknak hívjuk őket – az egérlyukba is elbújtak félelmükben, mert érezték, az okosabbja tudta, hogy mit követtek el a nép, a magyarság, a nemzet ellen. A lelkesedés leírhatatlan és megmagyarázhatatlan volt. Az utóbbira példa, hogy a három éves M. Rózsika és a négy éves K. Zolika az út javítására előkészített kőhalmazokból (Klapka utca) „várat” épített, és a szekérrel hazafelé tartó keresztapjuk kérdésére – hogy mit csináltok gyerekek? – az volt a válasz: „Várat, hogyha jönnek az orosz tankok, ne tudjanak tovább menni.”

Zoli és cimborái ilyen forradalmi lelkesültségben döntöttek úgy, hogy a „fekete szobor” tetejéről a vörös csillagot eltávolítják, mint ahogy Budapesten ledöntötték a Sztálin-szobrot. (A fekete szobor a szovjet „felszabadítók” emlékműve, jelenleg a temetőben van). Kötél, húzd meg, ereszd meg… A vörös csillag lehullott és valahová – aki tudja hová, mondja meg – eltűnt.

Ámde eljött November 2-a, 3-a, 4-e és az orosz tankok áradata vonult a budapesti srácok, diákok, munkások ellen. Nesze neked munkáshatalom! Hatvanban is elfoglalták a fontos harcálláspontokat, pl.: a rendőrség régi épülete előtt (1. sz. Ált. Iskola, ma II. Rákóczi Ferenc Ált. Iskola mellett stb.).

Kitérőként írom, hogy Hatvan és vidéke is egy emberként támogatta a forradalmat. Budapest, a Kárpát-medence és a forradalom központja és főszereplője (mint minden város) enni akart, enni kellett, táplálékért kiáltott. A falu és a vidéki kisvárosok kérés nélkül összehordták a szalonnát, kolbászt, krumplit és kenyeret – önként, és lelkesedéssel. Szekérrel, messzebbről autókkal küldték a fővárosba, hogy szolidaritásuk, együttgondolkodásuk „jelképeit” a főváros lakosainak és harcolóinak juttassák.

Mindenhol, minden lakott helységben a maguk forradalmi hozzájárulásaként megpróbáltak bekapcsolódni az eseményekbe. A hatvaniakban felmerült, hogy a zsidó temetőnél, Hatvan bejáratánál géppuskafészkeket létesítve megállítsák a végeláthatatlanul áramló tankok további vonulását. Ezt a hozzáértők természetes módon leszavazták józan indoklással, hogy ez abszolút lehetetlen. Ezt aláhúzta és indokolta az az ismerté vált esemény, hogy az abasári laktanya a maga páncélos egységeivel (T32-esek, tankjaival fel akarta tartóztatni a több száz T34-es tankokkal felvonuló szovjet hadsereg páncélos hadosztályát. A szovjet parancsnok az abasári parancsnoknak értésére adta, hogy ez öngyilkosság lenne, mert órák alatt szétlövi mind a verpeléti, mind az abasári páncélosokat. A falvak és Hatvan is pozdorjává lesz lőve. Így történt, hogy a civil ellenállás meghiúsult Hatvanban. A későbbi eseményeket ismerjük, vagy ismerni véljük. Győzött a túlerő, győzött november 4-én és 5-én a Budapestet szétlövő szovjet hadsereg mintegy 2000 tankja. Következett a megtorlás pufajkásokkal, Münnich, Kádár, Biszku és a nemzetközi liberálbolsevikok megtorlása.

A vörös csillagot leverő Körmöczi Zolit nem vonták közvetlenül felelősségre, mert volt egy bátyja, Lajos, aki már fiatal korában elkötelezettje volt a szovjet rendszernek, és komoly pozíciót töltött be. Az ilyen Zoli-féle rebelliseknek más mód járt!

Zoli és brigádja magasfeszültségű távvezetéket szerelt 1957-ben. Délben a brigád tagjai az áramtalanított távvezeték szereléséről ebédre gyülekeztek a földön. Nem mellékesen a fiataloknak ismertetve – akkor még nemcsak mobiltelefon, de telefon sem volt, tehát az összeköttetés szóba sem jöhetett a terepen dolgozó brigád és a Hatvani ÉMÁSZ központ között. Amikor a brigád tagjai lejöttek a szerelésből, a villanyoszlopokról a brigád vezetője szólt Zolinak, hogy menjen már vissza az oszlopra és a brigádvezető ottfelejtett szerszámát hozza le, mert ő délután nem megy vissza a szerelés folytatására, mivel más elfoglaltsága lesz. Zoli egyedül visszamászott az oszlopra: megtörtént a halálos baleset! A hálózatra a központból rákapcsolták az áramot, több 10 000 voltot, melynek következtében Zoli megégett és a mélybe zuhant! Ő volt Körmöczi Zoli.

Az országban dúló és a Haynau vérengzését sokszorosan felülmúló halálos ítéletek mellett ki tudja hány Körmöczi Zoli nem élte túl a munkáshatalom győzelmét?

A város csendben gyászolta 1956 forradalmát és szabadságharcát, mint 1849 után a Bach-korszak rideg rémuralmát. Csendben gyászolta Körmöczi Zolit – a munkást, a fiatal szeretett barátot, polgártársat. Hány ezer Körmöczi Zoli lehetett Hungáriában? Hány agyonvert Pillár kertész lehetett Magyarországon? Ki fog a fiatal, életerős, mindenki által szeretet Körmöczi Zolival, Zolikkal elszámolni? Ki fog a megrettentett nemzetnek igazságot szolgáltatni? Mikor fog a nemzet egy emberként felelősöket keresni, és újra egységesen gondolkodni és cselekedni, mint ahogy történt ez 1956 őszén. Ő volt tehát Körmöczi Zoli, a Dembinszky utca (Homokgödör) lakója – Hatvan város egyik nem elfeledhető mártírja. Hatvaniak ne feledjétek Körmöczi Zolit és a Körmöczi Zolikat! Csonka-Magyarország, Kárpát-haza ne feledjétek bátor polgáraitokat!

„Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar”!

 Október 23-a tiszteletére visszaemlékezett: dr. Tota