vissza a főoldalra

 2016.08.12. 

A liberálbolsevik mintapéldánya

A kommunizmus alatt nemzeti jelképeinket eltüntették vagy kiüresítették, Rákosi Mátyás erre a sorsra juttatta volna himnuszunkat is. A nagyszerű Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt bízták meg egy új himnusz megírásával, mire ők annyit feleltek: Minek új? Jó nekünk a régi. Márpedig ha valakik, akkor ők értettek a témához. Jól tudták, mire megy ki valójában a játék. A helyzet ma is ugyanaz, a liberális ugyanúgy nem viseli el a keresztény-nemzeti értékeket, mint a bolsevik. És, hogy hol találtuk erre a legújabb, kirívó példát? A „konzervatív” Magyar Nemzetben, abban az újságban, amely Simicska ominózus kijelentése óta a keresztény-polgári értékek védelmezőjének szerepében tetszeleg a kormánnyal szemben. Ebben a napilapban vetette papírra gondolatait a szívében még mindig szabad demokrata Puzsér Róbert Legyen a Szózat a nemzet himnusza! címmel.

Önmagában senkit sem lehetne bántani egy efféle ötletért, ám Puzsér olyan minősíthetetlen stílusban ír a Himnuszról, hogy olyat még a Népszavában sem igen olvasni. Sopánkodás, panasz, sirám, önsajnálat, erőtlen, nyavalygó, depresszív – e szavakkal illeti Kölcsey költeményét, de Erkel is megkapja a magáét, neki is csak letaglózó taktusai vannak.

Talán a Szózat reménykedőbb, de amíg a Himnuszban is megjelenik a nemzeti büszkeség, addig a Szózatban ott találjuk a nemzethalál vízióját. Egressy Béni dallama pedig, bár eszembe nem jutna kritizálni, semmiképpen se mondanám lendületesebbnek, mint Erkel Ferenc szerzeményét, és nem is indulószerű, mint az olasz himnusz. Letaglózó helyett az ünnepélyes és a megható jelzők a megfelelők a Himnusz esetében.

Az egy dolog, hogy valaki nem tudja értékelni azt, amit elismert művészek dicsérnek és milliók szívét megérinti, de természetesen a legjobban az bántja Puzsért, ami Rákosit is: hogy himnuszunk, a műfaj eredeti értelmének megfelelően himnusz, vagyis egy imádság. Ebből volt a felhördülés 2011-ben is, amikor bekerült az alkotmány preambulumába az „Isten, áldd meg a magyart” sor.

Hiszen mit tartalmaz az a versszak, amit minden alkalommal eléneklünk? Jó kedvet, bőséget, védő kart, víg esztendőt kérünk az Istentől, megemlítve a sok szenvedést, a magyar nép zivataros századait. A többség azonosulni tud ezekkel a sorokkal, eszünkbe se jutna a változtatás, arról nem beszélve, hogy kizárólagosságról sem beszélhetünk, hiszen számos esetben a Himnusz után elénekeljük a Szózatot is. Az meg végképp megmagyarázhatatlan, hogy valaki úgy próbál a nemzeti büszkeségről, lelkesedésről írni, hogy közben a magyarságot összetartó értékeket szapulja.

A mindenkinél mindent jobban tudó és mindenkit lehülyéző Puzsér Róbert gondolkodhatott volna írás előtt annyit, hogy ne írja le azt az ostobaságot, hogy Kölcsey a cím választásával kisajátította magának a nemzeti himnuszt. Az említett ódát 1823-ban írta meg a költő és nem lett belőle azonnal nemzeti himnusz, sőt Kölcsey meg sem élte, hogy 1844-ben pályázatot írjanak ki megzenésítésére és bemutassák a Nemzeti Színházban. 1848-ban a Szózattal együtt énekelték el a forradalom idején, a magyarság himnuszává pedig a Bach-korszak önkényuralma alatt emelték az emberek, és nem Kölcsey címadása tette azzá. Az ország törvényileg elfogadott himnusza aztán 1903-ban lett.

Vagyis úgy maradt meg mindannyiunk szívében nemzeti imádságunk, hogy túlélte a Habsburg-elnyomás évtizedeit, a vérzivataros 20. századot, a kommunista és a liberális agymosást is. Tetszik, nem tetszik, még mindig ez Magyarország himnusza, mert a magyar emberek szeretik.

Märle Tamás, latin-történelem szakos tanár