vissza a főoldalra

 

 

 2016.08.19. 

Regösök és pásztorhiedelmek

Barna Gábor: Táji kapcsolatok, helyi sajátosságok – Néprajzi írások a jászok és kunok földjéről

Az idei könyvhét egyik újdonsága volt a Jászságért díjas Dr. Barna Gábor néprajzi tanulmányait tartalmazó kötet. Dr. Barna Gábor tanszékvezető egyetemi tanár életútja a Szolnok Megyei Damjanich Múzeumból indult. Dolgozott a debreceni egyetem néprajzi tanszékén, az MTA Néprajzi Kutatóintézetében, 1993-tól pedig a József Attila Tudományegyetemen. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi és Kulturális Antropológiai Tanszékét vezeti. Egész pályafutása a vallási néprajz kutatásához kötődik, a boldog emlékezetű tudós, Bálint Sándor méltó szellemi örököse. Fő kutatási területei a szokáskutatás, a búcsújárás, a vallási egyesületek története. Foglalkozott szülővárosa, Kunszentmárton újratelepítésével, így a népességet kibocsátó Jászapáti történetével is. Tudományos közleményeinek száma megközelíti az ötszázat. Számos, a Jászkunsággal foglalkozó konferenciát szervezett vagy előadóként vett részt azokon. Közérthető, népszerű stílusa megbecsült, kedvelt előadóvá teszi. Munkásságát 1994-ben Nagykunságért Díjjal ismerték el. Tudományszervező tevékenysége révén az általa vezetett tanszék a magyar néprajzi kutatás fellegvárává vált. Iskolateremtő személyiség: egykori tanítványai hazánk számos tudományos, oktatási központjában jelen vannak. Lételeme a terepmunka. Gyűjtői tevékenysége legendás, egykori adatközlői évtizedek múlva is nagy szeretettel idézik találkozásaikat. Generációkat vezetett be a tudományos kutatás rejtelmeibe, a magyar néplélek kiváló ismerője. Kutatásai helyezték el a Jászságot a magyar szakrális néprajz térképére.

Az utóbbi időben számos kutatót, így Barna Gábort is foglalkoztatja a Jászság kultúrájának vizsgálata. A néprajztudomány számára az egyik legfontosabb probléma az, hogy tekinthetjük-e a Jászságot önálló néprajzi csoportnak a magyarságon belül? Igaz, az eddigi irodalom annak tekinti, de kulturális határvonalait nem vonták meg. Tehát nem válaszoltak a kultúra jelenlegi, illetve akkori képe alapján néprajzi síkon. A megkülönböztetés alapja kizárólag az eltérő, idegen származás és az évszázadokig élvezett kiváltságos helyzet. Ez a kritérium érhető tetten Viski Károly erdélyi születésű tudós 1938-ban keletkezett Etnikai csoportok, vidékek című tanulmányában. A fenti problémára egy alapos, évek óta folyó Jászság-kutatás igyekszik majd választ adni. Barna Gábor kötetéből kiderül, hogy a munka közben olyan kérdések is napvilágra kerültek, amelyek megoldása nélkül nem lehet eredményesen továbblépni. Az egyik ilyen momentum a jászság és a palócság kapcsolatának felderítése, a kölcsönhatások megvilágítása. Ilyen népszokás a lakodalmi tűzgyújtás, ami egyöntetűen jellemző a palócnak tartott területre. Arról van szó, hogy a lakodalom második napján a menyecsketánc után, hajnalban a vőfély és a legények szalmából tüzet raknak egy előre kijelölt helyen. Ez után a vőfély tudatja a vendégekkel, hogy a hajnaltűz táncolása következik. Ekkor a vendégek, főleg a fiatalok, kivonulnak, a tüzet meggyújtják, és táncolnak körülötte. A lakodalomhoz kapcsolódva a Jászságban, így Jászdózsán is gyújtanak tüzeket. A polgári és templomi esküvő után, ha Jászdózsáról vidékre vagy a tanyákra vittek menyasszonyt, vagy onnan hoztak, a vőlegény és a menyasszony cimborái és fiatal legények szalmakötéllel elzárták az utat. Az út elzárása általában együtt járt a tűzgyújtással, de nem mondható kizárólagosnak. Mindig a vőlegényes házhoz tartó, a lagziba menő kocsisor előtt zárták le az utat, és gyújtottak tüzet olyankor is, ha a menyasszonyt csak keresztülvitték a falun. Tehát ez egy lényeges kapcsolat volt. A Jászságban sajnos már csak emlékeznek rá, de nem gyakorolják a lakodalmi tűzgyújtás szokását. Fontos összekötő, integráló kapocs a közös vallás. Ezt felerősíti még ma is az egri püspökség közelsége. Meg kell említeni, szorosan a valláshoz kapcsolódva a búcsúba járást is. Így észak felé orientálta a nagyon vallásos jászokat például a híres mátraverebélyi búcsú.

Barna Gábor ezután tér rá a jászok történetére. Szerinte bizonyítottnak látszik, hogy az iráni eredetű jászok első nagy tömegben a 13. században költöztek hazánk területére. Azon a részén telepedtek le nagyobb összefüggő tömbben, amely nagyjából a mai Jászság területének felel meg. A kunokhoz hasonlóan, velük kismértékben keveredve is, a jászok szintén kiváltságosak voltak. Privilegiális helyzetük eredetileg személyhez kötött volt, de fokozatosan területhez kötődött. Ez párhuzamosan haladt a jászok megmagyarosodásával. A kutatók általában megegyeznek abban, hogy a 16–17. századra a jászok asszimilációja befejeződött. Ez időre egyesek a jász kultúra eltűnéséről is beszélnek, ha egyáltalán létezett olyan – mondják. A jászok ősi foglalkozásaikat sokáig megőrizték és eleinte a kereszténység terjedésének is útját állták. Később viszont az egyik legnagyobb katolikus vidék lett a Jászság, ahol még mai is erősen ragaszkodnak vallásukhoz. Jászkisér törzslakossága kivételével minden jász falu római katolikus. A többszöri török pusztítás ellenére a Jászság lakossága nem fogyott. A szétszéledt jászok újra és újra visszatelepedtek lakóhelyükre. Mellettük vagy velük együtt azonban más helyekről is jöttek be a Jászságba. Az idegen betelepülőket a Jászföld kiváltságos helyzete vonzotta. A betelepülők többsége Palócföldről érkezett. 1702-ben a Habsburgok eladták a Jászkunságot a Német Lovagrendnek. A jászok és kunok nem tudtak belenyugodni kiváltságaik elvesztésébe. Felszabadulásukért széles körű mozgalom indult, amely 1745-ben az önmegváltáshoz, a redemptióhoz vezetett. Ez visszahelyezte a Jászkunságot és a Kiskunságot régi kiváltságaikba és majdnem másfél századra biztosította még különállásukat. A szerző viszont nehezen hiszi el, hogy a jászok kultúrája teljes egészében eltűnt volna. Ha a magyarokéhoz hasonló volt, akkor sem, csak ebben az esetben nem tudjuk megközelíteni. Ha pedig különbözött, alaposabb kutatással nyomaiban bizonyára megfogható lesz.

A Palócfölddel áll kapcsolatban a regölés is. Ugyancsak a palócföldről származónak ítélhetjük a napjainkra már eltűnt, de a 18. századi forrásokban még felbukkanó jászsági remélés – farsangi játék – szokását. A reköl szó kiskunhalasi előfordulása a dunántúli részekkel fenntartott kapcsolat emléke. Valószínűnek látszik, hogy egykor az egész magyar nyelvterületen megtalálható volt egy nagyjából azonos télközépi, termékenység, bőség és haszonvarázsló szokás, amely szoros rokonságban áll a környező népek hasonló szokásával is. Ez a szokás az évszázadok folyamán területenként eltérő irányban alakult, változott, és sajátosnak tekinthető típusok jöttek létre. A legismertebb a Nyugat-Dunántúlon meglévő regölés. Valamint a Székelyföld néhány pontján ismert hasonló szokás, s ennek egyik változata Erdély és Moldva különböző pontjain az úgynevezett hejtegetés. A palócföldi remélés rokonítható az előző két típussal. A regös hagyománykörbe sorolható szokások, jelenségek alföldi előfordulása újabb eredetűnek minősíthető, s eredetük a palócföldi remélésre, valamint a dunántúli regölésre vezethető vissza.

A gazdasági év végét, a nyájak beszorulását a legelőről mindenütt összekötötték a számadással és a pásztorfogadással. Azt tartották, hogy kihajtáskor akárki lehet pásztor, de az igazi pásztor az, aki őszi behajtáskor rendesen elszámol. Hagyományosan Demetertől Demeterig (október 26.) egész esztendőre fogadták fel a pásztorokat. Demeter (déli nyelvjárásokban Dömötör) tisztelete, egyházilag is támogatott kultusza a keleti kereszténység közvetítésével terjedt el népünknél még a középkorban. Az utóbbi száz-kétszáz évben a pásztorfogadás napja, a pásztorok esztendeje tájanként és az állattartás ágai szerint is megoszlott több jeles nap között. Sok vidéken – például a Mátra és a Bükk vidéke, Kelet-Dunántúl – Mihály-nappal (szeptember 29.) telt ki a juhászok esztendeje. A keleti palóc vidéken a csordást, a gulyást és a lovászt Szent György-naptól (április 24.) András-napig (november 30.), a kondást viszont Mihálytól Mihályig (szeptember 29.) fogadták fel. Ugyanott a juhászok vagy demeteresek vagy Szent György-naposak voltak legalább száz éve. Utóbbiakat a kisparasztok közös nyájaihoz nem egész évre, hanem fél esztendőre, az április 24-e és október 26-a közötti időszakra vették fel. Az alföldi juhászok dömötörözése nagy esemény volt. Pár nappal előbb „felhajtották” a nyájakat a városok, falvak alá, s megkezdték az előkészületeket. Sok helyen tartottak ekkor birkavásárt, juhászvásárt, amit áldomás, lakoma, juhászbál követett. Katolikus helyeken a juhászok báránnyal ajándékozták meg az egyházat, s misét hallgattak meg Dömötör, a pásztorok védőszentjének tiszteletére. A katolikus egyház révén nyugati állatpatrónusok, pásztori védőszentek kultusza is elterjedt a századok folyamán. Lénárd tisztelete a 16–17. században a Dunántúl nyugati peremén honosodott meg, Vendel kultusza a 18. században ennél jóval szélesebb területen (Dunántúl, Palócföld, Jászság). Lénárd és Vendel kultusza német, cseh tájakról került hozzánk. Tiszteletük terjedéséhez hozzájárult a céhes hagyományú német és morva birkások bevándorlása is. A pásztorok ott is összetartottak, ahol szervezett, céhes eredetű közösségeik sohasem léteztek. Sok vidéken feljegyezték róluk, hogy egymást rokonsági terminusokkal szólították meg. A Bodrogközben, a Nyírségben, Szatmárban „Koma! Komám!” volt a megszólítás, de sohasem tegezték egymást. Két számadó ha találkozott, szertartásosan magázta egymást. Főként a Közép-Tisza vidékén ismert szokás a juhászkeresztelő. Kunmadarason 1832-ben jegyezték be a tanácsi jegyzőkönyvbe: „Feladattatnak számos Juhászok, hogy Juhász keresztelő nevezet alatt vendégeskedtek, ittak, ettek reggelig; mivel pedig annak tartása a Ts. NKun Törvényhatóságoknak éppen a Madarasi Juhász Keresztelőt tartott juhászok ellen hozott ítéletnek köz hírré tétele által is meg van tiltva, azok a Juhászok fejenként 20-20 pálczákkal fenyíttetni rendeltetnek…” Nem ez volt az első hatósági intézkedés. A Nagykun Kerület 1827-ben ismételten törvényszékileg eltiltotta a „Juhász kereszteltetés”-t és a vele járó „dobzódások”-at. A nagykunsági juhászok kedvét azonban deressel, botozással sem vehették el a „keresztelő”-től. Még az 1900-as évek elején is megtartották, bár esetenként csak a juhász lakodalmán kerítettek rá sort. A fiatal juhász „keresztapát” választott, rendszerint 60 éven felüli, tekintélyes juhászt, akihez tanácsért, segítségért fordulhatott, ha megszorult. Az is érdekes, hogy a jász- és a kun területeken a pásztorok között gyakrabban találkozunk állatgyógyító specialistával, valamilyen tudós emberrel, mint egyéb rétegeknél. Ennek oka az állattenyésztési, pásztorkodási szakismeretek erős specializálódásában figyelhető meg. Az eltérő tudásanyagot a földművelő paraszti réteg rendkívülinek tartotta, és hordozóját is mitikus képességekkel ruházta fel.

Ebbe a kötetbe válogatott tanulmányok egyrészt a jászkunsági települések, kistájak kiterjedt kapcsolathálóját reprezentálják, másrészt bemutatnak egy-egy szeletet a Nagykunság, a Kiskunság, a Tiszazug és a Körös-völgy egymással is érintkező mindennapi életéből, sajátos helyi kultúrájából.

 

(Barna Gábor: Táji kapcsolatok, helyi sajátosságok – Néprajzi írások a jászok és kunok földjéről; Lucidus Kiadó, Budapest, 2016.)

 

M.A.