|
 2016.08.19.
Regösök és pásztorhiedelmek
Barna Gábor: Táji kapcsolatok, helyi sajátosságok – Néprajzi
írások a jászok és kunok földjéről
Az idei könyvhét
egyik újdonsága volt a Jászságért díjas Dr. Barna Gábor néprajzi
tanulmányait tartalmazó kötet. Dr. Barna Gábor tanszékvezető
egyetemi tanár életútja a Szolnok Megyei Damjanich Múzeumból
indult. Dolgozott a debreceni egyetem néprajzi tanszékén, az
MTA Néprajzi Kutatóintézetében, 1993-tól pedig a József
Attila Tudományegyetemen. Jelenleg a Szegedi Tudományegyetem Néprajzi
és Kulturális Antropológiai Tanszékét vezeti. Egész pályafutása
a vallási néprajz kutatásához kötődik, a boldog emlékezetű
tudós, Bálint Sándor méltó szellemi örököse. Fő kutatási
területei a szokáskutatás, a búcsújárás, a vallási egyesületek
története. Foglalkozott szülővárosa, Kunszentmárton újratelepítésével,
így a népességet kibocsátó Jászapáti történetével is.
Tudományos közleményeinek száma megközelíti az ötszázat.
Számos, a Jászkunsággal foglalkozó konferenciát szervezett
vagy előadóként vett részt azokon. Közérthető, népszerű
stílusa megbecsült, kedvelt előadóvá teszi. Munkásságát
1994-ben Nagykunságért Díjjal ismerték el. Tudományszervező
tevékenysége révén az általa vezetett tanszék a magyar néprajzi
kutatás fellegvárává vált. Iskolateremtő személyiség:
egykori tanítványai hazánk számos tudományos, oktatási központjában
jelen vannak. Lételeme a terepmunka. Gyűjtői tevékenysége
legendás, egykori adatközlői évtizedek múlva is nagy
szeretettel idézik találkozásaikat. Generációkat vezetett be
a tudományos kutatás rejtelmeibe, a magyar néplélek kiváló
ismerője. Kutatásai helyezték el a Jászságot a magyar szakrális
néprajz térképére.
Az
utóbbi időben számos kutatót, így Barna Gábort is
foglalkoztatja a Jászság kultúrájának vizsgálata. A néprajztudomány
számára az egyik legfontosabb probléma az, hogy tekinthetjük-e
a Jászságot önálló néprajzi csoportnak a magyarságon belül?
Igaz, az eddigi irodalom annak tekinti, de kulturális határvonalait
nem vonták meg. Tehát nem válaszoltak a kultúra jelenlegi,
illetve akkori képe alapján néprajzi síkon. A megkülönböztetés
alapja kizárólag az eltérő, idegen származás és az évszázadokig
élvezett kiváltságos helyzet. Ez a kritérium érhető tetten
Viski Károly erdélyi születésű tudós 1938-ban keletkezett
Etnikai csoportok, vidékek című tanulmányában. A fenti problémára
egy alapos, évek óta folyó Jászság-kutatás igyekszik majd választ
adni. Barna Gábor kötetéből kiderül, hogy a munka közben
olyan kérdések is napvilágra kerültek, amelyek megoldása nélkül
nem lehet eredményesen továbblépni. Az egyik ilyen momentum a jászság
és a palócság kapcsolatának felderítése, a kölcsönhatások
megvilágítása. Ilyen népszokás a lakodalmi tűzgyújtás, ami
egyöntetűen jellemző a palócnak tartott területre. Arról van
szó, hogy a lakodalom második napján a menyecsketánc után,
hajnalban a vőfély és a legények szalmából tüzet raknak egy
előre kijelölt helyen. Ez után a vőfély tudatja a vendégekkel,
hogy a hajnaltűz táncolása következik. Ekkor a vendégek, főleg
a fiatalok, kivonulnak, a tüzet meggyújtják, és táncolnak körülötte.
A lakodalomhoz kapcsolódva a Jászságban, így Jászdózsán is
gyújtanak tüzeket. A polgári és templomi esküvő után, ha Jászdózsáról
vidékre vagy a tanyákra vittek menyasszonyt, vagy onnan hoztak,
a vőlegény és a menyasszony cimborái és fiatal legények
szalmakötéllel elzárták az utat. Az út elzárása általában
együtt járt a tűzgyújtással, de nem mondható kizárólagosnak.
Mindig a vőlegényes házhoz tartó, a lagziba menő kocsisor előtt
zárták le az utat, és gyújtottak tüzet olyankor is, ha a
menyasszonyt csak keresztülvitték a falun. Tehát ez egy lényeges
kapcsolat volt. A Jászságban sajnos már csak emlékeznek rá,
de nem gyakorolják a lakodalmi tűzgyújtás szokását. Fontos
összekötő, integráló kapocs a közös vallás. Ezt felerősíti
még ma is az egri püspökség közelsége. Meg kell említeni,
szorosan a valláshoz kapcsolódva a búcsúba járást is. Így
észak felé orientálta a nagyon vallásos jászokat például a
híres mátraverebélyi búcsú.
Barna
Gábor ezután tér rá a jászok történetére. Szerinte bizonyítottnak
látszik, hogy az iráni eredetű jászok első nagy tömegben a
13. században költöztek hazánk területére. Azon a részén
telepedtek le nagyobb összefüggő tömbben, amely nagyjából a
mai Jászság területének felel meg. A kunokhoz hasonlóan, velük
kismértékben keveredve is, a jászok szintén kiváltságosak
voltak. Privilegiális helyzetük eredetileg személyhez kötött
volt, de fokozatosan területhez kötődött. Ez párhuzamosan
haladt a jászok megmagyarosodásával. A kutatók általában
megegyeznek abban, hogy a 16–17. századra a jászok asszimilációja
befejeződött. Ez időre egyesek a jász kultúra eltűnéséről
is beszélnek, ha egyáltalán létezett olyan – mondják. A jászok
ősi foglalkozásaikat sokáig megőrizték és eleinte a kereszténység
terjedésének is útját állták. Később viszont az egyik
legnagyobb katolikus vidék lett a Jászság, ahol még mai is erősen
ragaszkodnak vallásukhoz. Jászkisér törzslakossága kivételével
minden jász falu római katolikus. A többszöri török pusztítás
ellenére a Jászság lakossága nem fogyott. A szétszéledt jászok
újra és újra visszatelepedtek lakóhelyükre. Mellettük vagy
velük együtt azonban más helyekről is jöttek be a Jászságba.
Az idegen betelepülőket a Jászföld kiváltságos helyzete
vonzotta. A betelepülők többsége Palócföldről érkezett.
1702-ben a Habsburgok eladták a Jászkunságot a Német
Lovagrendnek. A jászok és kunok nem tudtak belenyugodni kiváltságaik
elvesztésébe. Felszabadulásukért széles körű mozgalom
indult, amely 1745-ben az önmegváltáshoz, a redemptióhoz
vezetett. Ez visszahelyezte a Jászkunságot és a Kiskunságot régi
kiváltságaikba és majdnem másfél századra biztosította még
különállásukat. A szerző viszont nehezen hiszi el, hogy a jászok
kultúrája teljes egészében eltűnt volna. Ha a magyarokéhoz
hasonló volt, akkor sem, csak ebben az esetben nem tudjuk megközelíteni.
Ha pedig különbözött, alaposabb kutatással nyomaiban bizonyára
megfogható lesz.
A
Palócfölddel áll kapcsolatban a regölés is. Ugyancsak a palócföldről
származónak ítélhetjük a napjainkra már eltűnt, de a 18. századi
forrásokban még felbukkanó jászsági remélés – farsangi játék
– szokását. A reköl szó kiskunhalasi előfordulása a dunántúli
részekkel fenntartott kapcsolat emléke. Valószínűnek látszik,
hogy egykor az egész magyar nyelvterületen megtalálható volt
egy nagyjából azonos télközépi, termékenység, bőség és
haszonvarázsló szokás, amely szoros rokonságban áll a környező
népek hasonló szokásával is. Ez a szokás az évszázadok
folyamán területenként eltérő irányban alakult, változott,
és sajátosnak tekinthető típusok jöttek létre. A
legismertebb a Nyugat-Dunántúlon meglévő regölés. Valamint a
Székelyföld néhány pontján ismert hasonló szokás, s ennek
egyik változata Erdély és Moldva különböző pontjain az úgynevezett
hejtegetés. A palócföldi remélés rokonítható az előző két
típussal. A regös hagyománykörbe sorolható szokások, jelenségek
alföldi előfordulása újabb eredetűnek minősíthető, s
eredetük a palócföldi remélésre, valamint a dunántúli regölésre
vezethető vissza.
A
gazdasági év végét, a nyájak beszorulását a legelőről
mindenütt összekötötték a számadással és a pásztorfogadással.
Azt tartották, hogy kihajtáskor akárki lehet pásztor, de az
igazi pásztor az, aki őszi behajtáskor rendesen elszámol.
Hagyományosan Demetertől Demeterig (október 26.) egész esztendőre
fogadták fel a pásztorokat. Demeter (déli nyelvjárásokban Dömötör)
tisztelete, egyházilag is támogatott kultusza a keleti kereszténység
közvetítésével terjedt el népünknél még a középkorban.
Az utóbbi száz-kétszáz évben a pásztorfogadás napja, a pásztorok
esztendeje tájanként és az állattartás ágai szerint is
megoszlott több jeles nap között. Sok vidéken – például a
Mátra és a Bükk vidéke, Kelet-Dunántúl – Mihály-nappal
(szeptember 29.) telt ki a juhászok esztendeje. A keleti palóc
vidéken a csordást, a gulyást és a lovászt Szent György-naptól
(április 24.) András-napig (november 30.), a kondást viszont
Mihálytól Mihályig (szeptember 29.) fogadták fel. Ugyanott a
juhászok vagy demeteresek vagy Szent György-naposak voltak legalább
száz éve. Utóbbiakat a kisparasztok közös nyájaihoz nem egész
évre, hanem fél esztendőre, az április 24-e és október 26-a
közötti időszakra vették fel. Az alföldi juhászok dömötörözése
nagy esemény volt. Pár nappal előbb „felhajtották” a nyájakat
a városok, falvak alá, s megkezdték az előkészületeket. Sok
helyen tartottak ekkor birkavásárt, juhászvásárt, amit áldomás,
lakoma, juhászbál követett. Katolikus helyeken a juhászok báránnyal
ajándékozták meg az egyházat, s misét hallgattak meg Dömötör,
a pásztorok védőszentjének tiszteletére. A katolikus egyház
révén nyugati állatpatrónusok, pásztori védőszentek
kultusza is elterjedt a századok folyamán. Lénárd tisztelete a
16–17. században a Dunántúl nyugati peremén honosodott meg,
Vendel kultusza a 18. században ennél jóval szélesebb területen
(Dunántúl, Palócföld, Jászság). Lénárd és Vendel kultusza
német, cseh tájakról került hozzánk. Tiszteletük terjedéséhez
hozzájárult a céhes hagyományú német és morva birkások bevándorlása
is. A pásztorok ott is összetartottak, ahol szervezett, céhes
eredetű közösségeik sohasem léteztek. Sok vidéken feljegyezték
róluk, hogy egymást rokonsági terminusokkal szólították meg.
A Bodrogközben, a Nyírségben, Szatmárban „Koma! Komám!”
volt a megszólítás, de sohasem tegezték egymást. Két számadó
ha találkozott, szertartásosan magázta egymást. Főként a Közép-Tisza
vidékén ismert szokás a juhászkeresztelő. Kunmadarason
1832-ben jegyezték be a tanácsi jegyzőkönyvbe:
„Feladattatnak számos Juhászok, hogy Juhász keresztelő
nevezet alatt vendégeskedtek, ittak, ettek reggelig; mivel pedig
annak tartása a Ts. NKun Törvényhatóságoknak éppen a
Madarasi Juhász Keresztelőt tartott juhászok ellen hozott ítéletnek
köz hírré tétele által is meg van tiltva, azok a Juhászok
fejenként 20-20 pálczákkal fenyíttetni rendeltetnek…” Nem
ez volt az első hatósági intézkedés. A Nagykun Kerület
1827-ben ismételten törvényszékileg eltiltotta a „Juhász
kereszteltetés”-t és a vele járó „dobzódások”-at. A
nagykunsági juhászok kedvét azonban deressel, botozással sem
vehették el a „keresztelő”-től. Még az 1900-as évek elején
is megtartották, bár esetenként csak a juhász lakodalmán kerítettek
rá sort. A fiatal juhász „keresztapát” választott,
rendszerint 60 éven felüli, tekintélyes juhászt, akihez tanácsért,
segítségért fordulhatott, ha megszorult. Az is érdekes, hogy a
jász- és a kun területeken a pásztorok között gyakrabban találkozunk
állatgyógyító specialistával, valamilyen tudós emberrel,
mint egyéb rétegeknél. Ennek oka az állattenyésztési, pásztorkodási
szakismeretek erős specializálódásában figyelhető meg. Az
eltérő tudásanyagot a földművelő paraszti réteg rendkívülinek
tartotta, és hordozóját is mitikus képességekkel ruházta
fel.
Ebbe a kötetbe válogatott
tanulmányok egyrészt a jászkunsági települések, kistájak
kiterjedt kapcsolathálóját reprezentálják, másrészt
bemutatnak egy-egy szeletet a Nagykunság, a Kiskunság, a
Tiszazug és a Körös-völgy egymással is érintkező mindennapi
életéből, sajátos helyi kultúrájából.
(Barna Gábor: Táji
kapcsolatok, helyi sajátosságok – Néprajzi írások a jászok
és kunok földjéről; Lucidus Kiadó, Budapest, 2016.)
M.A.
|
