|
 2016.08.26.
A szegények pártfogója a betolakodókkal
nem bánt kesztyűs kézzel
Abban az időben
Jézus így szólt tanítványaihoz: aki hallgatja szavamat, és
tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette
a házát. Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél,
és nekizúdult a háznak, de nem dőlt össze, mert szikla volt
az alapja. Aki hallgatja ugyan tanításomat, de nem váltja
tettekre, a balga emberhez hasonlít, aki házát homokra építette.
Szakadt a zápor, ömlött az ár, süvített a szél, és nekizúdult
a háznak. Az összedőlt és romhalmazzá vált. Ezzel Jézus
befejezte ezeket a beszédeket. A nép ámult tanításán, mert
úgy tanított, mint akinek hatalma van, s nem úgy, mint az írástudók.
(Mt 7,24–29)
Ezer
esztendővel ezelőtt Szent István királyunk felismerte, hogy házat,
hazát csak jó alapra érdemes építeni. Ez az jó alap pedig Jézus
Krisztus. Meg volt arról győződve, hogy csak akkor maradhatunk
fenn, ha keresztényekké leszünk. Bizonyítja a történelem,
hogy első királyunk jól gondolkodott. Mert a sok szenvedés
ellenére túléltünk minden fájdalmas csapást: Muhit, Mohácsot,
Trianont, a két világháborút és a szovjet uralmat, a liberálbolsevik
tobzódást. S lám mégis élünk. A szenvedést nemcsak az ő népe,
hanem ő maga is kénytelen volt megtapasztalni. Elveszítette
egyetlen, számításba jöhető, alkalmasnak mutatkozó utódát,
a trónörökös szent Imrét. Ismerte az embert, ismerte a pogányságból
még éppenhogy kikeresztelkedett esendő népének természetét.
Az idős kor terheit is hordozva, súlyos betegen, érezte halálának
közeledtét. Megtapasztalta létének korlátait. Emberileg kilátástalannak
látta műve, az általa megalapított keresztény Magyarország jövőjét.
Emberileg nézve tehetetlen volt, kicsúszni látszottak vaskezéből
a dolgok, az események.
S
ekkor a jövő minden magyarja számára útmutató és példás
elhatározásra jutott. Kétségbe ejtő helyzetében, mint egy
utolsó szalmaszálba kapaszkodva, felajánlotta koronáját,
felajánlotta egész országát és nemzetét a Boldogságos Szűznek,
hogy ő legyen égi közbenjárója népének. Amit az emberi
gyarlóság és korlátozottság nem képes megvalósítani, vigye
jó végre a gondviselő Isten a Boldogságos Szűz hathatós közbenjárására.
Ő maga mindent megtett a jó érdekében, De kifogyott az emberi
eszközökből, és más lehetőség híján fordult az égiekhez.
Megtehette, mert a hatalomról, a királyi uralomról alkotott
felfogása is ezt diktálta. Saját magát királyi mivoltában úgy
tekintette, hogy ő csak gondozója és nem tulajdonosa azoknak az
embereknek, akiket a gondviselés megbízásából vezetett.
Szent István családjába
és királyi házába fogadta Szűz Máriát, és ezáltal
Magyarországot Mária-tisztelő országgá tette. Ő maga és
honfitársai pedig Mária gyermekei és Jézus tanítványai
lettek. Ez a döntése Magyarországnak olyan méltóságot kölcsönzött,
amely nem veszett el soha.
Szent
István a szellemi hagyatékát képező Intelmekben súlyos igazságokat
és követelményeket tárt utódai és minden magyar ember elé.
Ezek között különös aktualitása van az idegenekkel
kapcsolatos intelmeknek. A nemzeti érzülettel bíró ember fülében
néha bántóan egyoldalúnak tűnik tanítása. „…a különböző
tájakról és tartományokból érkező, (…) különféle
nyelveket, szokásokat és példát hozó vendégek” befogadása
„az országot díszíti”, mert „gyenge és törékeny az
egynyelvű és egy szokású ország”.
Ne felejtsük el
azonban, hogy azok az idegenek, akikről Szent István szól, az
ő tevékenységét segítették és sikeressé tették. Olyan
idegen ajkú keresztények voltak, akik hűségesen kitartottak
mellette, és egészen magyarrá is lettek. Nemcsak papok,
szerzetesek, hanem katonák is, akik ott harcoltak, amikor legyőzte
Koppányt, de ott voltak a király mellett akkor is, amikor nyugat
felé kellett hadakoznia, vagy a keletről betörő veszedelmeket
hárította el. És ezek az idegenek régi magyar családoknak
lettek megalapítói. Szellemi és biológiai utódaik most is itt
vannak közöttünk. Keresztény mivoltukból fakadt az a hűség,
amely nagyon gyorsan igazi magyarrá tette őket. Ilyen
„idegenekre” lenne ma is szükségünk.
Szent István nem
ismerte például azokat az úgynevezett „migránsokat”, akik
pökhendi magabiztossággal, követelődzve, félelmetes hordát
alkotva vonultak végig Pest és Buda utcáin. Ezek számára ő
sem helyezte volna ki az „Isten hozott!” feliratokat. Ő, aki
az igazi szegényeknek és rászorulóknak pártfogója, segítője
volt, a betolakodókkal nem bánt kesztyűs kézzel. Nem várta
meg, amíg ellepik, és belülről bomlasztják szét országát,
hanem idejében kitakarította őket.
Szent
István üzenete ma: kemény következetességgel tartsunk ki az
örök értékek megvédése, elsősorban a család és az élet
megőrzése mellett. Ahol engedik megszületni az életet méltó
családi körülmények között, ott nincs szükség arra, hogy külföldről
pótolják a hiányzó lelkeket. Ha jó szándékú segítséget
remélhetünk idegenektől, más nemzetektől, azokat engedjük,
hogy javunkra legyenek. De az élettől idegen és életellenes
szellemi áramlatokat a lehetőség szerint tartsuk távol nemzetünktől,
nehogy megrontsanak minket. Nincs szükségünk a genderre, az
eutanáziára, nincs szükségünk a magzatölésre, nincs szükségünk
terrorcselekményekre, nincs szükségünk a migránsokra. Van elég
gondunk, bajuk ezek nélkül is. Ha pedig eszköztelennek, védtelennek,
gyöngéknek, erős külső nyomás alatt állóknak érezzük is
magunkat, sose adjuk fel! Tegyünk meg mindent a jó érdekében.
Szent István példájára bízzuk magunkat személyes és közösségi
életünkben egyaránt az isteni gondviselésre, égi édesanyánk,
a Nagyboldogasszony közbenjárását kérve! Jobb kezekbe nem
helyezhetjük sorsunkat.
P. Reisz Pál, OFM
|
