2016.02.05.

Egy mai lovag

Akár a magyar kultúra napjához fűződő eseménynek is tekinthetjük, hogy Gdanskban élő honfitársunk, a 98 éves Elek István múlt szombaton igen magas lengyel állami kitüntetésben részesült. A Lengyelország Újjászületése Érdemrend lovagkeresztjét nem osztogatják csak úgy, bárkinek… Ebben az esetben is méltó kézbe került. Elek Istvánt a II. világháború idején, amikor huszárként szolgált a magyar hadseregben, Varsó környékére vezényelték, a parancs szerint azért, hogy egységével lezárja a menekülési útvonalakat a fővárosban rekedt lengyel felkelők előtt. Történhetett ez azért, mert a magyar hadsereg hivatalosan a megszálló Németország szövetségese volt. Ezzel szemben Elek István és katonatársai ott segítették a lengyeleket, ahol tudták. Személyesen több felkelő életét is megmentette, méghozzá a saját élete kockáztatásával. A világháború lezárásakor Elek Lengyelországban maradt, és évtizedeken át munkálkodott a lengyel–magyar kapcsolatok érdekében, szervezte a Gdansk környéki magyarság kulturális életét. 1956-ban ő szervezte azt a gyűjtést, amelynek eredményét eljuttatták Budapestre, a forradalom résztvevőinek. A háborút követően alaposan kivette a részét Gdansk újjáépítéséből. E stratégiailag fontos kikötővárost a különböző légitámadások szinte porig rombolták, az épületek jelentős százaléka megsemmisült. Az óvárost fényképek alapján állították helyre, mondhatni eredeti szépségében – ugyanúgy, ahogy Varsó óvárosát. Elek István mérnökként kiemelkedő szerepet vállalt a város új szerkezetének újragondolásában, és például a gdanski állatkertet is az ő tervei szerint alakították ki.

A díjátadó ünnepség a Nemzeti Emlékezet Intézete gdanski épületében zajlott, a lovagkeresztet Andrzej Duda köztársasági elnök személyes megbízottja, az elnöki hivatal államtitkára nyújtotta át. Más államtitkárok és magas rangú tisztségviselők is jelen voltak. Ezt az érdemrendet civil és katonai személyek, lengyelek és külföldiek egyaránt megkaphatják, az oktatásban, a tudományban, a művészetben, a sportban, a szociális munkában vagy a nemzet védelmében végzett kiemelkedő tevékenységért. Elek István esetében a kulturális érdemek mellett hangsúlyozták azt a bátor helytállást, amit a varsói felkelés napjaiban, 1944 kora őszén tanúsított.

Pontosan miben nyilvánult meg a Varsó környékére vezényelt magyar katonák segítsége? Ezzel kapcsolatban tanulságos áttekintenünk néhány kevéssé ismert részletet. Például a megszálló náci hadsereg egyik vezetője, Vormann tábornok 1944. augusztus 21-én a következő jelentést küldte a térségi főparancsnoknak: A kampinosi erdő nyugati térségében a nemzeti bandák tartalékaiból friss erők érkeztek a varsói felkelőkhöz. Különös erőt igényelt ezek szétverése, nehogy Varsóba betörjenek. Szükséges felhívni a figyelmet a magyar hadsereg itt tartózkodó egységeire, amelyek felelőtlen magatartásukkal veszélyeztetik a súlyos védelmi harcainkat. A lengyel felkelők parancsnoka 1944. augusztus 23-án szintén a magyarok baráti magatartásáról írt: A Motokówtól délre elhelyezkedő magyar alakulatok jó szándékkal viseltetnek a lengyel lakosság iránt, figyelmeztetik őket, és nem akadályozzák akcióikat. A magyaroktól tájékoztatást kaptunk arról is, hogy Wilanów körzetében a németek támadásra készülnek, így a felkelőknek idejük volt erőiket átcsoportosítani, és súlyos harcokra kényszerítették a németeket.

Egy lengyel író, Józef Krzyczkowski részletesen megörökítette a Varsó környéki háborús eseményeket Találkozásaim a magyarokkal című regényében. Ebben szerepel a lengyel főparancsnok levele a magyar egységek parancsnokához: Az Ön egységei által elfoglalt helységek közelében vannak a lengyel Földalatti Hadsereg egységei, különleges feladatokkal megbízva… Megengedni, hogy lengyel vagy magyar vér ömöljön, bűn volna, amelytől visszatart bennünket közös történelmünk. Jóindulatú magatartásának bizonyítékául fogom tekinteni, ha a magyar egységeket Sieraków és Truskaw térségéből visszavonja. Ez a levél a németek gyilkos tűzereje miatt sajnos nem ért célba, ennek ellenére a magyar főtiszt elrendelte, hogy a lengyelek által elvesztett nyolc nyerges lovat és négy puskát adják vissza a felkelőknek. Továbbá a lengyelek és a magyarok tűzszüneti megállapodást kötöttek egymással, amelyet mindkettő fél a végsőkig betartott. A lengyelek még akkor sem tüzeltek magyar egyenruhásokra, ha azok németek oldalán végeztek harci cselekményeket.

Augusztus utolsó napjaiban magyar egységek biztosították a felkelők menekülését Jaktorów és Zyrardów felé: egy egész zászlóalj maradékának nyújtottak segítséget fegyverekkel, orvosi ellátással, magyar egyenruhába bújtatással és élelemmel. Ez néhány nappal később Baranów közelében megismétlődött. A lengyel csapat maradékának parancsnoka végső megoldást javasolva e szavakkal fordult a magyar parancsnokhoz: Javasolom, hogy a magyar királyi hadsereg egységei mérjenek csapást a Varsóban állomásozó németekre és kozák meg ukrán zsoldosaikra. A lengyel alakulat működését összekötőként bátran segítették Kovács Pál, Darvas István és Jakab Miklós honvédek, valamint Garami István munkaszolgálatos. A németek szemét már nagyon szúrta az egyre nyilvánvalóbb magyar szövetségesi szembefordulás. A magyar egységek részéről még a nyílt lázadás is felmerült, és a küszöbön állt egy kiugrási kísérlet – az azokban a napokban végbement román átállás példájára. A megbízhatatlannak tartott magyar alakulatok ellen a német vezetés tervet készített arra, hogy egy átállási kísérlet esetén hogyan és kiknek kell kiiktatniuk a magyar csapatokat. Ám akkor Berlinben váratlanul megszületett a parancs a magyar egységek varsói kivonására. Ez 1944 szeptemberének első napjaiban történt, azonban a magyarok a kivonulás során is folyamatosan segítették a lengyel harcosokat és civileket. A német parancs szerint az 1. magyar lovashadosztály egységeit vonaton szállították haza – ám magyar huszáregyenruhába bújtatva ötszáz lengyel sebesültet is kimenekítettek a gyűrűből. A Varsó mellől kivont alakulatok egyenesen a Dél-Erdély felől betörő szovjet és román csapatok elleni fronton találták magukat, és ott már fegyveres harctudásukra is szükség volt. A történészek ma már világosan látják, hogy a varsói felkelés elfojtására odavezényelt magyar honvédek a történelmi fegyverbarátság elvére hivatkozva nem a németek elképzelése szerint, hanem a lengyel–magyar bajtársi tisztesség szellemében viselkedtek. E történelmi jelentőségű, büszkeségre okot adó néhány hét köztünk élő tanúja a frissen lovagi rangra emelt Elek István.

Zsille Gábor