vissza a főoldalra

 2016.02.12. 

Wagneri magasságokban

Németh Judit mezzoszoprán, Liszt Ferenc-díjas, Érdemes Művész opera-énekesnő Miskolcon született. A miskolci Konzervatórium növendéke volt, majd a budapesti Zeneakadémián szerzett énekművész-tanári, majd operaénekesi diplomát, tanára Kutrucz Éva volt. Későbbi mesterei Adorján Ilona és Polgár László. Jelenleg Ónodi Márta tanárnőnél képzi magát. Három éven keresztül volt ösztöndíjasa a budapesti Filharmóniának mint koncerténekes. Háromszor kapta meg Helmuth Rilling professzortól a stuttgarti Bach Akadémia nyári kurzusának ösztöndíját, ahol tanára mindig Anna Reynolds volt, egyszer a bécsi Zeneakadémia Wagner ösztöndíját Bayreuthba. Barcelonában a Vinas Nemzetközi Énekversenyen Barcelona város különdíját kapta. Tanított a győri Széchenyi Egyetem Varga Tibor Zeneművészeti Tagozatán adjunktusi minőségben. 1990 óta tagja a Magyar Állami Operaháznak. Koncerténekesként ismerte meg először mind a hazai, mind a nemzetközi szakma. Olyan neves karmesterekkel dolgozott, mint Helmuth Rilling, Nicolas MacGegan, Eric Ericson, Wolfgang Gönnenwein, Doráti Antal, Lamberto Gardelli, Erdélyi Miklós, Peskó Zoltán, Medveczky Ádám, Fischer Iván, Jose Cura, Kirill Petrenko, Daniel Harding, Myung-Whun Chung, Kobayashi Ken Ichiro, Vásáry Tamás, Fischer Ádám, Kocsis Zoltán, Kovács János, Ligeti András, Vashegyi György, Győriványi Ráth György, Gál Tamás, Rico Saccani, Roy Goodman, Antal Mátyás, Hollerung Gábor, Heltai László. Számos oratórikus mű szólistája lemezeken, legutóbb a Hungaroton Kodály összkiadásának résztvevője. Operaénekesként hét éven keresztül énekelt a bayreuthi Festspielhausban, ahol Waltraute, 3. Norne, Ortrud, Venus, Kundry voltak a szerepei Giuseppe Sinopoli, Fischer Ádám, Sir Andrew Davis és Christian Thielemann karmesterek vezénylete alatt. Ezenkívül énekelt a milanói Scalában, a drezdai Semperoperben, a barcelonai Gran Teatre del Liceuban, a torontói COC-nál, a lisszaboni Teatro National de Sao Carlóban, a valenciai Teatro de la Opera Reina Sofiában, a tokiói New National Theatre-ban, a santiagói Teatro Municipalban, a mannheimi Nationaltheaterben, a welsi Wagner-fesztiválon, az oslói den Norske Operában és a berlini Deutsche Oper Berlinben. Ezekben az operaházakban olyan ismert karmesterekkel dolgozott, mint Jeffry Tate, Peter Schneider, Sebastian Weigle, Richard Bradshaw, Lorin Maazel, Donald Runnicles, Dan Ettinger. Ugyancsak híres rendezőkkel dolgozott ezen operaházakban: Jürgen Flimm, Graham Vick, Werner Herzog, Stefan Herheim, Atom Egoyan, Keith Warner, Philippe Arlaud, Robert Carsen, Willy Decker, Marcelo Lombardero, Paul Curran. A budapesti Művészetek Palotája Wagner Napjainak állandó szereplője. 2010 májusában Brangäne szerepében debütált a Trisztán és Izoldában.

 Számomra a bayreuthi opera egyet jelentett a „csodaországgal”

 Életrajzát olvasva azt látom, hogy Wagner-énekesnőként ismerik. Ez tudatos döntés volt, vagy a véletlen alakította így?

 – A véletlennek van ebben nagy szerepe. Kezdő énekesként az Operaházban nagyon sok kisebb, epizódszerepet kaptam. Majd Mozart Titus kegyelme című operájában 2 nagyobb szerepet is. Ennek ellenére úgy éreztem, eljött az idő a továbblépésre és szeretném magam kipróbálni más irányban is. Az olasz repertoár felé nem tudtam elmozdulni. Egy angol tanárnővel tartottam a kapcsolatot Helmuth Rilling professzoron keresztül – aki jövőre is dirigálja a MÜPA-ban Mozart Requiemjét, szinte minden évben dirigál Magyarországon. A professzor korábban hallott énekelni, és kaptam tőle ösztöndíjat Stuttgartban a Bach Akadémiára. Ott találkoztam egy fantasztikus angol tanárnővel, Anna Reynoldsszal, akiről ódákat tudnék zengeni. Ő régebben énekelt Bayreuthban, ahogy a férje, Jean Cox is. Nála tanultam Stuttgartban, s ő nekem szegezte a kérdést: „miért nem jelentkezik Bayreuthba, mert ehhez megvan minden hangi adottsága”. Előénekeltem és 2000-ben már ott álltam a színpadon. Mindez nagymértékben meghatározta pályám alakulását. Egyrészt azért, mert mindig is rajongtam Wagnerért, csak azt gondoltam, hogy nem vagyok alkalmas arra, hogy énekeljek a zenedrámáiban. Érdekes, ahogy elkezdtem Wagner zenjével foglalkozni, egyre inkább megerősödött a hangom ahhoz, hogy a nagy német zeneszerző operáiban énekelhessek. Számomra a bayreuthi opera egyet jelentett a „csodaországgal”.

 Nem túlzás ez?

 – Korántsem! Technikailag valóban csodát teremtettek a színpadon, és a zenei profizmus is megragadott. Remek kollégákkal és karmesterekkel dolgozhattam együtt. Mivel hálás és hűséges típus vagyok, ezért egyre inkább foglalkoztatott a wagneri világ. Nagyon sokat olvastam azokhoz a történetekhez, melyeket Wagner megkomponált. Tehát volt egy szükségszerűség és szerelem is ebben a Wagner-vonalban. Erre voltam elhivatva, a rabja lettem.

 Azt szokták mondani, hogy azért nehéz Wagnert énekelni, mert sokszor a melódiát a zenekar játssza, és nem a szólisták éneklik. Mi erről a véleménye?  

– Wagner szerint a zenekar ugyanúgy egyenrangú partnere a darabnak, mint az énekes. Tehát a zenekar nem csupán kísér, mint a legtöbb bel canto operában, hanem folyamatosan és szervesen részt vesz a történet elbeszélésében. Wagnernél több olyan motívumot is felfedezhetünk a zenekarban, melyek előre sejtetik a történet továbbmenetelét, vagy megerősítik, kulcsot adnak a megfejtéséhez. Gondoljunk csak bele, hogy a Ringben milyen sokszor előjön Alberich átokmotívuma. A wagneri mű többdimenziós történet; a zenekar mint szereplő támogatja egyenrangú partnerként az előadást, vannak az énekesek és a színpadi látvány, ez együtt adja a komplexitást.

 A hosszabb szerepeket kedveli?

 – Igen, mert Wagner operáiban egy-egy szerep jelleme nagyon gazdag. Azt végigvezetni hatalmas élmény. Még az úgynevezett rövidebb szerepek is fantasztikus jellemgazdagságról tanúskodnak. Wagnernél egyetlenegy karaktert sem lehet nem észrevenni. Mindegyik „kis karakter” a nagy egész nélkülözhetetlen része. Most kezdem Richard Strauss munkásságát jobban megismerni, és talán az ő munkássága hasonlítható Wagneréhez. Az olasz zenében számomra Puccini képviseli ugyanezt.

 Vannak wagneriánusok, míg másokat szinte kiver a verejték, ha Wagner nevét meghallják. A hosszú előadásokra gondolnak. Nem szeretnek órákat ülni a nézőtéren.

– Őket is megértem. Ha valaki kikapcsolódás miatt ül be a nézőtérre, annak az a fontos, hogy szép zenét halljon, szép jelmezeket, díszleteket láthasson. Bár mostanában ez már nem annyira dominál az operaházakban… Az olasz daraboknál nagyon sok olyan „pihenőpont” van, ahol a néző hátradőlhet és csak a melódiára figyelhet. Azért is, mert egy árián belül állandóan ismétlődik a szöveg. Wagnernél viszont ha csak egy pillanatra nem figyelünk oda a történetre, elveszítjük a fonalat. Ezért mondom minden ismerősömnek, barátomnak, keresztlányomnak: „ha Wagner előadásra jössz, akkor arra rá kell készülnöd”. El kell olvasni a történetet, a szövegkönyvet. Wagner feladatot ad az embernek, nem szórakoztatni akar, hanem be akar vonni, be akar avatni valami különös és csodás drámába. Ezért a nézőnek aktívan jelen kell lennie a darabban.

 Említette a szép díszletet, szép ruhát. Az a hír járja, hogy Németországból indult el az a rendezői szellemiség, amit modernnek is nevezhetünk, s ami igencsak megosztja a nézőket, a kritikusokat. Bayreuthban is találkozott fura rendezésekkel?

 – Természetesen. A II. világháború után a testvérpár, Wieland és Wolfgang Wagner vette át a bayreuthi opera vezetését. Kettőjük közül Wieland volt a kísérletezőbb, aki próbált változtatni és újítani. Neki ez annyira jól sikerült, hogy olyan modernizálást vitt véghez, ami mindig elvarázsolta az embereket. Minimalizálta a színpadképet, a bútorokat, díszleteket, viszont adott helyette mást. Számomra az fontos, hogy mit adnak a régi helyett. Olyan fénytechnikát és színpadképeket alakítottak ki, ami illett a darab hangulatához. Minden egyes rendezésnek, díszletelemnek megvolt az oka, és semmilyen öncélúság nem vezette őket. Nem rendeztek a darab ellen, a fényekkel, a színekkel nagyon sok mindent elértek. A színek emóciókat váltanak ki, és azokat pontosan egy-egy adott témához, jelenethez megfelelően alkalmazták.

 Ezzel csak egyet tudok érteni, mert láttam olyan rendezést vidéken, ahol a színpad állandóan forgott, túlzsúfolt volt a színpadkép.

 – Sajnos erre ma már van példa Bayreuthban is – említhetjük a Schlingesief rendezte Parsifalt. Ennek ellene vagyok, mert pont a wagneri műveknél kell folyamatosan nyomon követni a történést, és ha sok minden elvonja a néző figyelmét, akkor ez nem sikerül. Nagy divat lett a folyamatos filmvetítés a háttérben, vagy az, hogy a többi szereplő is mozog a háttérben. Ilyenkor a néző nem a darabon gondolkodik, hanem próbálja megfejteni a szimbólumokat, töri a fejét azon, hogy mi ennek az egésznek az értelme, hogyan kapcsolódik a zenéhez. Azt tapasztaltam Németországban, hogy a modern rendezések hatása kétféleképpen csapódik le. Egyrészt megmaradtak az operarajongók, akik irtóznak ezektől a kortársnak mondott produkcióktól, de annyira szeretik a zenét, a műfajt, hogy mégis megnézik ezeket az előadásokat. Másrészt, akik korábban rendszeresen jártak operába, inkább otthon maradnak, s megkímélik magukat a negatív élménytől. Szinte minden operaház vezetőségének a célja, hogy megszólítsa a fiatalokat. Viszont önmagában a modern rendezésekkel nem sikerülhet ez. A modern rendezések is lehetnek jók, de sajnos nagyon sokszor előfordul, hogy többen úgy igazodnak egy irányhoz, hogy koncepciójuknak semmi köze a darabhoz.

 Azt szokták mondani, hogy azért vannak ezek a rendezői koncepciók, mert a filmek nézése közben hozzászoktak a fiatalok ahhoz, hogy egy alakot nem mutatnak 5 másodpercen túl. Minden pillanatban más képet látnak.

 – Ez világos, de miért nem lehet megtalálni az arany középutat? Ha valaki eljön az operába, annak tudomásul kell vennie a műfaj sajátosságait. A műfaj törvényszerűségéhez hozzátartozik az, hogy miként lehet énekelni. Fejen állva, futva, lépcsőkön rohangálva énekelni nem ideális állapot egy operaénekes számára. A másik, hogy normális testalkatú és persze jó technikájú énekes képes egészséges hang megszólaltatására. Sok kolléganőm erre bizonyára azt mondja, hogy a testalkat nem számít. Azt gondolom, hogy a csodás hangú nagy egyéniségeket sosem kilóban mérték. Azért válogatnak egyes szerepekre nagyon sovány énekesnőket a rendezők, mert a fiatalok a filmekben ilyen típusú színésznőket látnak. Az operában viszont a zene és a szép hang a fontos. A látvánnyal akarják megfogni a közönséget, közben pedig eltűnik az az élmény, ami az operajátszás sajátja. A közönségnek, a fiatal generációnak ezért az opera műfajának a sajátosságait kéne megtanítani és ezt elfogadtatni velük. Azt, hogy milyen különleges élmény várja őket az operaházakban.

 Vitatkozott ezért a rendezőkkel?

 – Eléggé alkalmazkodó típus vagyok, mégis a mannheimi Nationaltheaterben, ahol mind a három Brünnhildét énekeltem, elég kemény vitába bocsátkoztam egy idős, designervonalat képviselő úrral, aki kinevezte magát rendezőnek. Képekben gondolkozott, nem értett a kottához. Sosem tudta megmagyarázni, hogy miért és minek forogjak, lépkedjek össze-vissza a színpadon és nem tudta belehelyezni a zenébe. Amikor tobzódott a zene, akkor apró lépésekkel, az orosz táncosok mintájára, kellett Ho-jo-to-ho-s első igazán nehéz belépésemet megoldanom, mindezt egy forgószínpadon. Gegenart volt ez a javából és ez már ott is idejét múlta. Ha láttam, hogy egy rendező felkészült, és végigvezeti a koncepcióját, akkor azt elfogadtam és élveztem. Ráadásul a szerződésünkben ez rögzítve van, hogy kötelesek vagyunk azt a jelmezt viselni, amit kapunk és azt a koncepciót játszani, amit a rendező előír. Erre egy pozitív példa: Barcelonában énekeltem a Tannhauser Venusát, és a rendező szerint a címszereplő festőművész, akinek Venus és Erzsébet is a múzsája és modellje. Remek, kidolgozott elképzelés volt. Ugyanezt mondhatom a mannheimi Lohengrinre is, ahol Kovácsházi István énekelte a címszerepet. Szerintem ő is megerősít ebben.

 A világ nagy operaházaiban énekelt. Mi a tapasztalata, a magyar énekeseknek van szégyenkezni valójuk?

 – Nincs. Bárhol énekeltem, ahol előttem nagynevű magyar énekesek léptek föl, mindig nagyon szívesen beszéltek róluk. Torontóban mondták: nemrég nálunk járt Sümegi Eszter. Barcelonában pedig éppen egy időben voltunk kint Marton Éva művésznővel. A Scalában rögtön említették Lukács Gyöngyi, Bayreuthban pedig Sólyom-Nagy Sándor nevét.

 A társulati forma megszűnésével a generációm fele eltűnt a pályáról

 Hogyan vélekedik a Magyar Állami Operaházban folyó átalakulásokról?

 – Szerintem egy igazi útkeresés folyik. 2012-ben megszűnt a társulat, és darabokra szerződtetik a szólistákat, karmestereket. De már ezelőtt, jó pár éven keresztül a társulat mellett a fiatal énekesek csak szerződéssel tudtak dolgozni az operában, mert nem volt szabad státus. Ez sem volt maradéktalanul jó. Tehát elég egyedi a magyar helyzet, hiszen nincs még egy olyan repertoár-operaház, ahol ne működne társulat. Az a rendszer lenne szerintem ideálisabb, ami Bécsben működik. Ott létezik egy körülbelül 30 fős társulat, és mellette igazi sztárénekeseket szerződtetnek a nagy szerepekre. Én magam jobban szerettem a társulati formát, abban éltem 21 éven át, tehát nem csoda; kellemes emlékeim fűződnek a tagsághoz. Amikor bekerültünk az Operaházba, akkor találkozhattunk a régi legendás, nagy énekesekkel. Bejött a kantinba például Palánkay Klára, Házy Erzsébet, Barlay Zsuzsa; mind olyan művészek, akiknek a nevét már alig ismerik. Az idősebb generációt tiszteltük, tanultunk is tőlük. Ma már nagyon ritkán találkozunk a korábbi kollégáinkkal, ami régen elképzelhetetlen volt. Azok az énekesek, akik már nem énekeltek, továbbra is ott élték az életüket velünk, illetve az opera klubban. A társulati forma megszűnésével a generációm fele eltűnt a pályáról és megszűnt a családiasabb, személyesebb légkör. Egyszer az egyik fiatal kolléganő azt mondta: lassan nincs, akitől megkérdezzük, hogy egy szerepnek hol vannak a buktatói, a kis trükkök, praktikák, a kihagyhatatlan poénok stb. Az is érdekes, hogy egyik fiatalabb kolléganőm rossz néven vette, hogy beültem a nézőtérre, miközben próbált. Régen, ha beült a próbámra egy idősebb kolléganőm, akkor odamentem hozzá, megköszöntem, hogy meghallgatott és kikértem a véleményét. Ma már más az öntudat és más a viselkedési intelligencia… Igaz, az Operaház vezetése kitalált egy fantasztikus dolgot a már kevésbé foglalkoztatott énekesek számára, az „opera nagykövete” státust. Ezek a nagykövetek eljárnak az iskolákba, így népszerűsítik az opera műfaját.

 Az első szerepét Szegeden énekelte, Miklóst, a Hoffmann meséiből. Akkor még működött ott a társulat. Lehetett valamit tanulni a helyi híres énekesektől?

 – Ebben a Kerényi Miklós Gábor által rendezett és Oberfrank Géza karmester zenei vezetésével irányított darabban nagyon jól éreztem magam. Karnagy úr nagyon sokat foglalkozott velem, órákat dolgoztunk együtt, sokat tanultam tőle. Főleg összművészetet, szerepelemzést, zenei kultúrát. Szonda Éva művésznő, aki szintén énekelte ebben a produkcióban Miklóst, lépésről lépésre megmutatta, hogyan játsszak a darabban. De Vajda Julikának is köszönet, az ő színpadi játéka felejthetetlen élmény volt nekem, kezdőnek.

Oberfrank Gézának pedig azt köszönhetem, hogy visszahozta a kedvem az operaénekléshez. Igaz, elvégeztem az opera tanszakot, de ott eléggé elment a kedvem az operaénekléstől.

 Miért?

 – Mikó András, akit nagyon tisztelek mint rendezőt, volt a színpadi mesterség tanárunk. Azokat a növendékeket szerette igazán, akik a színpadon rögtön föltalálták magukat. Velem viszont mindig dolgozni kellett. Karmesterek, rendezők is mondják, hogy ugyan foglalkozni kell velem, de megéri. Mikó Andrásnak nem voltam a kedvence, és sokszor szított vetélkedést az évfolyamtársaim között. Élvezte, ha irigység, versengés alakul ki az osztályban. Talán így akart minket felkészíteni a szakmai életre, kíváncsi volt, ki hogyan reagál erre. Én túl fiatal és tapasztalatlan voltam ehhez. Ez tőlem távol állt. Így nem is szerettette meg velem az operajátszást. Főleg azt erősítette meg bennem, amit akkor még nem tudtam. S mikor Oberfrank Géza lehívott Szegedre, tőle önismeretet is tanultam. Megtanultam, hogy milyen típusú művész vagyok, s mire van szükségem ahhoz, hogy kibontakozhassam. Örökké hálás leszek ezért.

 Azt nyilatkozták önről: „olyan elemző művész, aki szinte kivesézi a szerepét”.

 – Kovács János karnagy úr nyilatkozta ezt, mert vele is lehet így dolgozni. Lukács Ervin, Erdélyi Miklós és Peskó Zoltán volt még ilyen tanító karmester akkor, amikor kezdő voltam. Az a gond most, hogy rákényszerülünk sokszor a gyors tanulásra, mert nagyon sok operát játszunk (ami persze jó, mert sok énekesnek ad munkát és feladatot), ezért egyre kevesebb idő jut ilyen típusú munkára – pedig ez kamatozna.

 Tanítva tanulni

 Az éneklés mellett hangképző magánénektanár is?

 – 24 évig tanítottam a győri főiskolán, 5 évig az ottani konziban, három évet a Semmelweis Főiskolán, egy évet a kelenföldi konzervatóriumban. De Győr volt az otthonom. Ahogy megszűnt a közalkalmazotti állásunk az operában, szakmai nyugdíjba mentünk. Sajnos ezzel a lehetőséggel, amit még annak idején Kodály Zoltán intézett el a minisztériumban, a mostani generáció tagjai már nem élhetnek, csak a balettművészek. Majd Győrben olyan kedvezőtlen feltételekkel tudtak volna tovább szerződtetni, hogy azt nem lehetett elfogadni. Jelenleg a Magyar Rádió Énekkarának vagyok a hangképző tanára. Most végre megint van egy közösség, ahová tartozom, ami boldogsággal tölt el. Emellett vannak olyan növendékeim is, akik az Operaházban énekelnek: Létay Kiss Gabriella, Schöck Atala, Bakos Nelli, Cserhalmi Ferenc, Rezsnyák Róbert.

 Ők nem sértődnek meg, ha beül a próbájukra?

 – Dehogy! Sőt esetükben ez a kötelességem és megkérnek rá. Nagyon szeretek tanítani, és amíg csak lehetőségem adódik rá, csinálom. Frissen tart és sokat tanultam én magam is ebből az évek alatt.

 Schöck Atala és Bakos Nelli is mezzoszoprán. Ilyen esetben saját magát akarja „viszonthallani” növendékében?

 – Az, hogy mezzoszopránokat is tanítok, az sok előnnyel jár, mert bemutathatom nekik azt, hogy az adott problémákat hogyan lehet orvosolni. De arra sosem törekedtem, hogy növendékeimből „kis Németh Juditok” váljanak. Az adott hangból, annak színéből, minőségéből és a személyiségből indulok ki. Nem a saját képemre formálom őket, hanem a képességeiket próbálom maximálisan kibontakoztatni.

 Mit kell tudni a Magyar Énekkultúra Barátainak Köréről, melynek alapító tagja?

 – Pallagi Judit, a Magyar Énekkultúra Barátainak Köre Kuratóriumának elnöke 1997-ben azért hozta létre ezt a fórumot, hogy az énektanárok több szintről találkozzanak és konzultáljanak az énektanítás problémáiról. Annak idején léptünk is az énekoktatás fejlesztése érdekében a szaktárca felé. Ám a minisztériumban csak egy hölgy ismerte az énekoktatás helyzetét. Sajnos semmi érdemlegeset nem tudtunk elérni. Az a baj, hogy ennyire speciális problémákat ilyen magas szinten nem lehet senkivel sem megbeszélni. Pedig én nagyon hittem ennek a közösségnek az erejében. Sokat utaztam és láttam a külföldi zeneakadémiák struktúráját. A bécsi egyetemen már akkor volt oratórium –, Berlinben pedig karénekes szak. A Zeneakadémiára az volt jellemző, hogyha valaki csak az énektanszakot végezte el, és a kétéves operait nem, akkor már leértékeltnek számított. Majdnem ez történt velem is.

 Sőt csak szülei biztatására végezte el az opera tanszakot.

 – Igen, ők nagyon biztattak, de én nem éreztem tehetségesnek magam, mert rajtuk kívül egyedül Keönch Boldizsár tanár úr biztatott még, aki azt mondta: „fogsz te még Izoldát is énekelni”. Bár Izoldát nem énekeltem, de tényleg eljutottam Wagnerig. A többi tanárnak az volt a véleménye, hogy kicsi a hangom és nem felel meg az operai követelményeknek. Ki tudja, lehet, hogy akkor tényleg így volt. De! Egy 23 éves fiatal énekesre nem szabad ilyen ítéletet mondani! Így veszik el a kezdők kedvét a pályától, nem is szólva arról, hogy az önbecsülését is megsemmisítik. Nagyon sokan tűntek így el a pályáról. Ezen tapasztalatok birtokában említettem az akkori tanszékvezetőnek, Andor Évának, hogy ezen változtatni kéne, mert nem csak az a jó művész, aki opera szakra megy. Igenis legyen oratórium-, dal- és kórusénekes szak is. Ehhez szükséges – ezt is elmondtam neki –, hogy legyenek külön hangképző, dalt és oratóriumot tanító tanárok. Hiszen nem minden tanár alkalmas a technika átadására és alapozásra, ahogy arra sem, hogy repertoárt, operaszerepeket tanítson. Akkor azt felelte: nincs rá pénz. Holott ez elsősorban szerkezetváltás lett volna. Mostanra ez a váltás bekövetkezett, mert létezik operaszak, oratórium- és dalénekművész és tanári szakirány. Hiszek abban, hogy sok mindenen lehet változtatni, de amikor látom, hogy nem, akkor feladom, és keresek valami mást, ami iránt lelkesedhetem.

 Ha már a lelkesedésnél tartunk. Azt olvastam, hogy szerette a humán tantárgyakat, a történelmet, irodalmat, sőt a régészetet is. Tart még ez a „szerelem”?

 – Örökké tart. A régi kultúrák kutatása során döbbenek rá, hogy a mi világunk annyira kaotikus, gépies, hogy meg sem lehet érteni. Talán jobban érezném magam egy korábbi korban. A Nürnbergi mesterdalnokokban Wagner remekül példázza, hogy mindenki azt a mesterséget űzte, amihez értett. Ma meg azt halljuk szüntelenül, hogy csak akkor tudunk megélni, ha sok diplománk van, és több foglalkozást űzünk. Viszont ebben az esetben mindent csak felületesen lehet elvégezni. Képtelenség három-négy dolgot egyszerre professzionálisan művelni. Abban hiszek, hogyha valaki egy valamit jól akar csinálni, annak a mesterévé szeretne válni, akkor azt végezze hivatásszerűen, szánjon időt a szüntelen tanulásra. Vajon miért van az, hogy a mai technikával és tudással nem tudnak olyan épületeket építeni, mint régebben? Azért, mert ma nem szánnak arra időt, hogy egy kőszobrot hónapokon át faragjanak. Persze nyilván drágább is. Sietünk, de hová?

 Megáldott a pápa

 II. János Pál pápa enciklikájából idézek: „előfordul, hogy a technikából nem társ, hanem az ember ellensége lesz, például amikor a munkavégzés során gépekkel váltják fel az embert, megfosztva minden személyes alkotási örömtől, s attól a késztetéstől, hogy teremtő munkát végezzen és kötelezettségeket vállaljon magára.” Igaz, hogy II. János Pál pápától áldást kapott?

 – Mégpedig személyes áldást. Castel Gandolfóban koncerteztünk Bach-kantátákkal, Őszentsége nyári rezidenciájában. Azt vettem észre, hogy a pápa, bár akkor már idős, beteg volt, mégis elmélyülten átadta magát Bach zenéjének. Biztos vagyok benne, hogy nagyon nyugodt, kiegyensúlyozott életet élhetett. A koncert – melyet Virágh András orgonaművész szervezett – végén a pápa magyar nyelven áldását adta ránk. Ez egy olyan felemelő pillanat volt, ami nem mindig születik meg az ember életében. A szüleimnél és a lakásomban is kint van a falon erről egy fénykép, szívesen emlékszem erre vissza.

 Erőt ad, ha az ilyen különleges eseményekre visszagondol?

 – Mindenképpen. Ezektől a momentumoktól érzi különlegesnek magát az ember, boldogságérzés tölt el és bizonyosságot ad a felől, hogy jó úton járok és nem hiába vagyok itt.

 Ennek az útnak lesz-e egy olyan állomása, hogy Izolda? Azt olvastam, ez a szerepálma.

 – Nagyon sokáig az Izolda volt a konkrét szerepálmom. Mostanra jelképessé vált. Nem a szerepről beszélek, hanem arról, hogy még mindig vágyódom valami új után, szeretnék újat tanulni, kíváncsi vagyok, mire vagyok még képes. Az Izolda szimbolizálja a vágyódást az új iránt. Persze már az is örömmel töltene el, ha azokkal a Wagner-szerepekkel, amelyeket eddig elénekeltem, minél tovább a közönség elé tudnék lépni.