2016.02.12.

Önállóan dönteni

Most aztán magyarázkodhatnak a lengyelek, amennyit csak akarnak, Brüsszel szemében úgyis rosszfiúk maradnak, a demokrácia komisz ellenségei, csúnya kirekesztők, diktátorok, pfúj. Jelzem, roppant találó ez a nyelvi egybeesés: a lengyelek MAGYARázkodnak. Hiszen csakugyan arról van szó, hogy az unió bizonyos vezetői a lengyeleket ugyanarra a pellengérre állították, amelyen mi, magyarok is eltöltöttünk néhány évet. (Talán még le sem léphettünk róla.) Tehát a lengyel állami vezetők most törölgethetik hazájukról a balliberális oldalról dobált sarat, és e feladatuknak szorgosan eleget is tesznek.

Néhány nappal ezelőtt a külügyminiszterük, Witold Waszczykowski közzétett egy hosszú cikket, melyben egyértelműen szembeszáll a gyalázkodással. Mondandójának zárlata e két mondat: „A demokrácia nincs veszélyben Lengyelországban. Nem fordítunk hátat Európának, épp ellenkezőleg – vezető szerepet akarunk játszani egy erősebb, alkalmazkodóbb, a szolidaritásban gyökerező Európa felépítésében.” Ám előtte is fontos kijelentéseket tesz. Például: „Lengyelország hosszú és áldozatos harcot vívott idegen megszállók és az elnyomó kommunista diktatúra ellen, mire elérte mai, biztos alapokon álló demokratikus berendezkedését. Mégis, alig több mint két hónapja hivatalban lévő új kormánya, amely meggyőző eredménnyel szerzett demokratikus felhatalmazást, az Európai Unió intézményeinek és a helyzetet túlreagáló, a tények megismerésére szinte időt sem szakító média támadásainak kereszttüzében találta magát.” Waszczykowski közérthetően kifejti, hogy Európát egyidejűleg több válság szorítja. Egyfelől az Európai Unió déli határa a migránsok tömege miatt megrendült, másfelől a keleti határvidéken Oroszország háborúba bonyolódott Ukrajnával. E válsághelyzetek hatékony kezelése helyett az EU teljesen értelmetlen harcot hirdetett Varsó ellen. A miniszter nyomatékosítja, hogy Lengyelország nem holmi bukott tanuló, akit rendszabályozni kell, és a lengyel állam meghatározóan európai. A romantika korszakának nagy költője, Juliusz Slowacki teljes joggal állapítja meg, hogy Lengyelország helye Európa szívében van.

Írásának központi részében a miniszter pontról pontra tisztázza a helyzetet. Elsőként az alkotmánybíróság körüli hercehurcával foglalkozik. Úgy fogalmaz: „Az alkotmánybíróság megújítására tett kísérletünk nem a jogállamiság ellen indított támadás. Azokat a torzításokat próbáljuk kijavítani, amelyeket az előző kormány a működése utolsó napjaiban keresztülvitt.” Nevezetesen arról van szó, hogy a bukását sejtő Polgári Platform sietve megváltoztatta az alkotmánybíróság összetételét: a tizenöt alkotmánybíróból tizennégy személyére ők tettek javaslatot. Szerintük ez persze piszkosul demokratikus volt… Ennyit a liberális pluralizmusról. A mostani uniós támadások azért is különösek, mert az új kormány az alkotmánybíróságra vonatkozó törvénymódosítás előtt hivatalosan kikérte az Európa Tanács Velencei Bizottságának véleményét.

Másodszor Waszczykowski a lengyel közmédia megjavítására tett kormányzati próbálkozásról ír. Megállapítja: a kormány törekvései fölöslegesen váltak heves nemzetközi vita tárgyává. Hiszen a kabinet célja világos: olyan szabályozást alkotni, amely visszahozza a küldetéstudatot a közmédiába, és egyidejűleg biztosítja a sokszínűséget, a függetlenséget és a tárgyszerűséget. Mi ezzel a baj? A legfőbb hírközlési szabályozó szervezet, az Országos Médiatanács hatásköre változatlan marad, az új törvények pedig összhangban lesznek az EU jogszabályaival. A változtatások mindössze arról szólnak, hogy megpróbálják helyreállítani az egyensúlyt a nemzeti szabályozó szervezet és a közmédia között, a Velencei Bizottság előírásainak megfelelően.

Ezt követően a miniszter elegánsan bírálja az EU működését. Azt írja: „Ugyanakkor rendkívül fontosnak tartjuk, hogy az Európai Unió minden intézménye az alapszerződésekben lefektetett hatáskörében járjon el. Az EU munkáját meghatározó egyik legfontosabb szabály a szubszidiaritás elve, amely szerint az Európai Unió csak azokat a feladatokat látja el, amelyek az alacsonyabb, azaz nemzeti vagy helyi szinteken nem megoldhatók. Visszatekintve az elmúlt évekre úgy tűnik, az európai intézmények jobban is megfelelhetnének e kívánalomnak. A szubszidiaritás elvével összhangban nem igényeljük, hogy az Európai Bizottság vagy az Európai Parlament részt vegyen belügyeinkben.” Más szavakkal, a lengyel kormány azt követeli, hogy Lengyelország önállóan dönthessen a saját állampolgárait közvetlenül érintő ügyekben. A lengyel vezetés nemet mond a nemzetek feletti, föderális Európára, mert az országnak és állampolgárainak erre nincs szükségük. Egyébként jómagam azt hiszem, az EU részéről itt csak arról van szó, hogy a Varsóval folytatott mesterséges vita eltereli a figyelmet az égető gondokról, például arról, hogy az eurózóna, illetve a schengeni határok jövője korántsem biztos. Nagy-Britannia, az EU egyik kulcsfontosságú tagállama és Lengyelország szoros szövetségese a közeljövőben döntést hozhat arról, hogy kilép az EU-ból. A migrációs nyomás pedig csak tetézi a bajt.

A politika darálója mellett a kulturális életről se feledkezzünk meg – örvendetes hír, hogy a dél-nyugat-lengyelországi nagyváros, Wroclaw, történelmi magyar nevén Boroszló idén Európa egyik Kulturális Fővárosa. (A másik főváros a spanyolországi, egészen pontosan baszkföldi San Sebastián lett.) Az egész éves eseménysorozatot két héttel ezelőtt nyitották meg ünnepélyesen. A társfővárosi címet Navracsics Tibor oktatásért, kultúráért, ifjúságért és sportért felelős uniós biztos adta át a helyi polgármesternek. Wroclaw a negyedik legnagyobb lengyel város, Szilézia történelmi fővárosa. Az elmúlt évszázadok során tartozott Csehországhoz, a Habsburg Birodalomhoz, a Porosz Királysághoz és a Német Birodalomhoz is, tehát jócskán megtapasztalta a térségre jellemző viharokat. A hivatalos megnyitót a város egyik lenyűgöző épületében, a Nemzeti Zenei Fórum hangversenytermében tartották. Navracsics Tibor mellett Piotr Glinski lengyel kormányfőhelyettes és kulturális miniszter, továbbá Páva Zsolt, Pécs polgármestere is megjelent. A megnyitó fő látványossága a fényszínházat és monumentális bábszínházat is felvonultató szabadtéri előadás volt, amelyben több mint kétezer művész, zenész, katona és kerékpáros szerepelt, mi több, öt villamoskocsi. Wroclaw második lengyel városként nyerte el a kitüntető címet – 2000-ben Krakkó volt Európa Kulturális Fővárosa. Akkoriban éppen a városban éltem, és jól emlékszem, a „fővárosi” időszak milyen eleven pezsgést, sokrétű fejlesztést hozott. Most Wroclaw is hasonló csodát él át.

Zsille Gábor