|
 2016.02.19.
A magyarországi
reformáció egyedi kultúrája
Csorba Dávid: A zászlós bárány nyomában – a magyar kálvinizmus
17.századi világa
A koraújkorban
Debrecen vált a kálvinista hitvallás fellegvárává, ami természetesen
nem jelent kizárólagosságot. Csorba Dávid A zászlós bárány
nyomában című tanulmánykötetében a helvét hitvallásról
és annak társadalmi- politikai vetületeiről szóló írásokat
olvashatunk. Megtudhatjuk: hogyan változtak a református prédikátorszerepek
a 17.század során, egészen a Rákóczi-szabadságharc végéig.
A szerző az 1664-1681.közötti időszakot nevezi a „
felekezeti küzdelmek korá”-nak. Ezt azzal egészíthetjük ki,
hogy a katolikus- protestáns felekezeti küzdelmek a
mindennapokban az egész magyar történelem során végigvonultak,
országgyűlési határozatok ide vagy oda. A könyv második nagy
egysége Debrecen jelképeivel foglalkozik. Megtudhatjuk, hogyan
alakult ki a város jelenleg is használt címere, s hogyan váltak
a város jelképrendszerének részévé olyan tárgyak, mint a
makrapipa, vagy olyan álatok, mint a színpompás jégmadár. Nem
maradhat el a templom sem: 1628-ban szentelték fel az új református
templomot (Szentháromság-templom), mely egészen az 1802-es nagy
tűzvészig funkcionált. A Református Kollégium tanárainak is
volt saját címerük, a kálvinista identitás szempontjából
ezekre is figyelnünk kell. A kálvinista identitás kataklizmái
című fejezet a leginkább megrázó: arról szól, hogyan reagáltak
a kálvinista lelkipásztorok a történelem megpróbáltatásaira.
Megrendítő érzés olvasni a könyvben a 1671-1681. közötti úgynevezett
„vészkorszak”-ból származó szövegeket. A könyv negyedik
tematikai egysége a korszak könyvterméséről szól. A kálvinizmus
nem egyszerűen vallási irányzat, hanem olyan vallási irányzat,
mely sajátos közösségszervező erővel bíró, egyedi kultúrát
is hozott létre. Ezért kellene jobban ismernünk a reformátusság
történetét. E sorok írójának meggyőződése, hogy ha beszélhetünk
magyar földből sarjadt kultúráról, akkor az mindenképp a kálvinizmushoz
köthető. Csorba Dávid könyve nem könnyű olvasmány: elmélyülést,
aprólékos tanulmányozást igényel.
Debrecen a 17. századra már jó ideje az ország második
leggazdagabb kereskedővárosa, jellegadóan kálvinista központ,
önálló gazdasági, politikai és kulturális arcéllel. Súlyos
feltételekkel, de megtartja önállóságát, és ennek köszönhetően
a tiszántúli régió egyetlen iskolavárosa – Patak, Váras
kiesését, Szatmár, Nagybánya ellehetetlenülését követően
–, és sokáig a magyar protestantizmus egyetlen őrbástyája.
Ennek megfelelően érthető az a jelenség, hogy a városi polgárjog
együtt járt egy sajátos mentalitással, és egy zárt kultúrával.
S hogyan is kell a zászlós bárány nyomában elindulni? Tudjuk,
hogy a Nagytemplom jogelődje, a Szentháromság templom a város
szívében annak szimbóluma, és a szenthely szimbólumai pedig
Debrecen jelképeivé váltak. Ez fejeződik ki az 1693-ban –
majd újra 1715-ben – kodifikált városi címerben, mely annak
idején látható volt a városháza falán, és a templom falán
pedig az emléktábla versei is ezt idézték föl. A címer ma
megtalálható a két világháború közt épült, vöröstéglás
debreceni körzeti iskolák falán, és változataiban több intézmény
jelképeként. A zászlós bárány mint középkori örökség és
a többi állat-, növény-vagy tárgyi szimbólum egymásra rétegződését
szemlélteti a szerző a Debrecen jelképei c. tanulmányában.
Megtudjuk, hogy a jelenlegi Debreceni Nagytemplom helyén a kora középkortól
állt templom, a 13-14. század fordulójától Szent András nevére
szentelve, és valószínűleg már nagy lélekszámot befogadó
hely volt. Amikor az 1530-40 közti magyarországi reformációs
hullám elérte ezt a térséget, a protestánsok egyszerűen átvették
a katolikus helyeket (templom, iskola, ispotály, rendház), és a
központi székesegyházat is, megtartva ennek funkcióját. Az
esetleges átalakításokról viszont nem maradtak fenn adatok. Az
új Szent András templom azonban, ahol Melius Juhász Péter is
szolgálhatott, 1564-ben leégett, és 1628-ig romokban állt, s
az oldalához épített imaházban tartozzák az istentiszteleti
alkalmakat. A város szívében volt minden olyan intézmény,
amely a debreceniek életét alapjaiban meghatározta, szervezte
és irányította. A piactéren álló gótikus Szent András
templom életét a reformált hitű lelkipásztorok irányították,
emögött félkörívben helyezkedtek el a Paptava körül a lelkészi
és tanítói lakások, egységes rendet alkotva az egykori káptalani
iskola – ma Református Kollégium –épületeivel. A templom,
mint szent tér, eleve elvált az előtte lévő piactértől egy
vékony kerítéssel. A cívisváros az átmenő és távolsági
kereskedelemből élt, tényleges védelme, erődített fala nem
volt. Talán ez lehetett az oka annak, hogy prédikátorai nem szóltak
a piacról úgy, mint angliai társaik. A piac-és vasárnap egyértelműen
nem zavarhatta meg a templom életének eseményeit, és mivel a
17. században is általános volt a felekezetek közösségi
alkalmain való részvételnek a hithűséghez kötése,
egyeztetni kellett az egyházi és polgári vezetésnek a kérdésben
a piacozók ügyében.
A legrégibb emlék, mely Debrecen város 1693-as címerére
mutat előre, egy kőcímer balra néző zászlós báránnyal,
mely a Szent András templom záróköve volt, és valószínűleg
a 14. századból származik. A középkori eredetű jelképre
csak egy példa: a kassai dóm oltárképén a feltámadt Krisztus
látható, egyik lábát feljebb helyezve a lépcsőn. Vállára döntve
egy zászló látható, és önmaga kinéz a képből. Városi réz
pecsétnyomó az 1510-es évekből, ahol a bárány már jobbra néz,
utal arra, hogy a jelkép a város és az egyház közös kulturális
kincse volt. Egyes feltételezések alapján a húsvéti bárányos
címert II. Andrástól kapta a város 1218-ban, Szeged, Korpona,
Trencsén városokkal együtt. A templommal ellentétes oldalon a
legfontosabb magisztrátusok és kereskedők lakóházai körében
állt a városháza, melynek homlokzatában az 1560. évet jelző
évszámos kő címerpajzs volt látható, közepében balra néző
zászlós bárány áll. Debrecen életében ez volt a dogmatikai
és hitéleti irányváltást hozó korszak, Melius Juhász Péter
kora. A debrecen-egervölgyi hitvallás (1562), majd a Bullinger-féle
II. Helvét Hitvallás elfogadása (1567) mind ennek a kornak hű
lenyomatát, a gyarapodó, építkező oldalát mutatják. Melius
egyik 1563-as prédikációs kötetének az előzéklapján található
kép pontosan utal a címerre; a balra néző zászlós bárány
és az embléma körszeletében az Ész. 53.7 latin idézete
(„nyírói előtt néma maradt”) Krisztus húsvéti áldozatára
mutat előre. Az Istennek bárányát megjelenítő korai ábrázolások
felváltva jelenítették meg balról vagy éppen jobbról, az
1600-as címertől kezdve azonban a jobb pozíció rögzült. A zászlós
bárányt a debreceni ötvösök 1631-től 1765-ig fenntartották,
és vésték számtalan remekműbe. A városi tanács által a 15
éves háború idején kiharcolt 1600. március 17-ei királyi
oklevél a címer ábráját kibővítette. A II. Rudolf által
adományozott okmány rögzítette, hogy a címertérben egy halom
tetején nyitott könyv, rajta a jobbra néző zászlós bárány;
a pajzs felett sisak és nyílt korona, felette a nap tüzénél
önmagát föláldozó főnixmadár legyen. A hármas domb hazánk
ikonjele, a kettős könyv a két testamentumra utal, a sisak
pedig a katonai érdemekre. A főixmadár Debrecen városára
utal, mely többször is áldozat volt a tűzvésznek, de mégis
újjáépült. Debrecen jelképe, a Nagytemplom, nyugalmat árasztó
zömök tömbjével, két súlyos tornyával a főutca tengelyében
áll. Helyén időtlen régen állhatott templom, bár írásos
emlékünk csak a XIII. században épített Szent András-templomról
van. 1290 körül Debreceni András alapította, és Imre váradi
püspök építtette és szentelte fel. Ez a templom impozáns méretű
és gótikus templom volt.
50 méter
hosszúságú,
17 méter
szélességű főhajója, négy főoltárával sejteti, hogy a
Tiszántúl legnagyobb temploma lehetett. 1564-ben leégett. A
templom megfeketedett falai 62 éven át állottak pusztán, újjáépítésüket
Bethlen Gábor indította el 1626-ban. Az építkezés gyorsan
folyt, az emberek adományaiból, s a debreceniek 1628. november
26-án már az új András-templomban gyűlhettek össze az
istentiszteletre. A háromhajós, gótikus templom arculatát az
építés során alaposan megváltoztatták. Téglapillérekkel alátámasztott
gerendás famennyezetet kapott, tornyát széles kőpárkány díszítette.
A cserepes sisakkal fedett favázas tornya tetején a Rákóczi György
költségére készíttetett aranyos gomb fénylett, ott mutatta
az idő múlását a Rákóczi adományozta óramű is. A
templomot körülvevő cinterem (temetőhely) sarkában 1642-ben
építették fel a vakolatlan téglás Verestornyot, amelybe
elhelyezték azt az 56 mázsás harangot, melyet az időközben
fejedelemmé választott I. Rákóczi György öntetett a harmincéves
háborúban zsákmányolt ágyúkból. A harang oldalán a Rákóczi-család
címere és a fejedelem jelmondata állt: „Non est currentis,
neque volentis, sed miserentis Dei.” (Nem azé, aki fut, sem nem
azé, aki akarja, hanem a könyörülő Istené.) 174 esztendő múltán
1802-ben a város szomorú tűzvészeinek egyik legnagyobbika,
mely a város egyharmadát elhamvasztotta, elérte a templomot is.
A harang a tartóállványokon lesüllyedt a torony aljára. A hőségtől
áttüzesedett harangot menteni akarták, és vízzel locsolták,
amitől az megrepedt. Később 1873-ban újra öntötték, de
kireszelték belőle Rákóczi jelmondatát, s azt a kollégium
oratóriumában őrzik. A város már 1803-ban elhatározta, hogy
a templom erősen megrongált falait lebontja, és helyére új
templomot épít. A tervek elkészítésével Péchy Mihályt bízták
meg, aki ezt a felkérést örömmel és ingyen vállalta. Végül,
1805 nyarán Thaller József kamarai építész tervei szerint
kezdték meg az újjáépítést. Ezt a tervet Péchy ellenőrizte.
Péchy sértve érzi magát, mert első tervei nem tetszettek a városnak.
Később, amikor a költségkímélés miatt a két torony közé
tervezett kupola elhagyását is kérik Péchytől, végképpen
elfordul a templom építési ügyeitől, amelyen 1808-tól kezdődően
a gyöngyösi építőmester, Rabl Károly dolgozik. Bár
istentiszteleteket 1819 novembere óta tartanak falai között, az
építkezés 1823-ban fejeződik be. Jóllehet Péchy már nem élte
meg, hogy az elkészült templomot láthassa, s a tervei sem valósultak
meg maradéktalanul, a templom a magyar klasszicizmus jelentős
alkotása lett. A közel egy méter magas falazott teraszon a
homlokzat hosszában helyezkedik el a templom kereszthajója, a főhajó
a két torony között húzódik. A homlokzaton a két emelet
magasságig felnyúló fél ion oszlopok nyugodt monumentalitást
adnak.
A szerző azt is megvizsgálja, hogy a kora újkori magyar
keresztyén közösség központi alakjának, a prédikátornak
hogyan változott meg a hivatástudata, miként alakította azt a
két fejű sas és a török félhold. Csorba Dávid szerint 1606
és 1657 közé tehető a legitimáció kora. Az Erdélyi
Fejedelemség mint protestáns állam de iure nem, de facto
azonban létezett az ország három részre szakadását követően,
és a Bocskai-szabadságharc utáni bécsi békében a magyar
református egyház ténylegesen elnyerte politikai legitimációját
és területi integritását is. 1657 és 1664 közötti időszak
a romlás kora, ami 1660 táján következett be. Másként élték
meg a református vallás pusztulását Felső-Magyarországon és
másként Erdélyben. Az előbbi helyre betelepedtek a jezsuiták.
Így a harcos katolikus egyházzal szemben kellett felmutatni
az erős Reformata Ecclesia álláspontját; az utóbbi helyre
viszont betörtek a török-tatár hordák, s a megerősödött Török
Birodalom újra hatalmi befolyása alá vonta Erdély és Partium
területét, ezáltal az állami integritás és egyáltalán a
mindennapok váltak bizonytalanná, felvillantva a nemzetpusztulás
esélyét. 1664 és 1681 közé datálódik a felekezeti küzdelmek
kora. A korszak nehezen feledhető eseménye a gályarab-per, mely
a Habsburg kormányzati kommunikáció szerint a főúri
szervezkedés, a Wesselényi-felkelés miatt tört ki. Valójában
azonban a vallási egységesítés elvi és katonai megfontolásai
éltették. Zömmel a tiszántúli és a mai felvidéki területnek
addig homogén protestáns világa ellen irányult. Tolnai Szabó
Mihály rövid ideig debreceni lelkipásztor volt, és Thuri Katának
ajánlott debreceni beköszöntő prédikációjában a kor
jellemző toposzai térnek vissza. Prédikációjának a Lelki
flastrom címet adta, s bibliai érvekkel bizonyította, hogy az
üldözöttsége ellenére is a város és a keresztyén hit él,
mert az Isten Lelke élteti. Tolnai Szabó fohászában ugyanakkor
már nem a felekezeti kötelék hangsúlyozása a fontos, hanem a
városi polgárlét és a keresztyén identitás együttes jelenléte,
és meghatározó a vérségi kötelék és az egy igaz vallás összekapcsolása.
És itt, a megtartó erőre való hivatkozásnál idézte meg
Tolnai a debreceni címert a báránnyal. A felekezeti küzdelmek
után következett a „csendes ellenreformáció” kora. Nem véletlen,
hogy a 17. század végén a kálvinista felekezeteknél kialakult
a koncepció az alulról építkező modellről. Ékes jelen ennek
a kor halotti beszédeiben megtestesülő bibliai mítizáció
jellegzetessége, mely a hitvédők élete tükrének felmutatásával
kíván kegyes példát állítani a hívő gyülekezet elé. A műveltség
17. század végi harcosai közül a legérdekesebb egyéniség a
legnagyobb magyar nyomdász, Tótfalusi Kis Miklós (1650–1702)
volt. Alacsony sorból származott .és mint annyi kortársa, a
magasabb társadalmi rendbe való felemelkedésért papi pályára
készült. A nagyenyedi tanulmányok és fogarasi iskolamesterség
után 1680-ban indult Hollandiába, hogy a hagyománynak megfelelően
teológiát tanuljon, és emellett elsajátítsa a nyomdászmesterséget
is. Elöljárói s barátja, Pápai Páriz Ferenc biztatták erre,
mert esedékessé vált a Károlyi-biblia új kiadása, és őt
szemelték ki a külföldi nyomtató munkájának ellenőrzésére.
Kint beiratkozott az egyetemre, de hamarosan rájött, hogy az
iparág megtanulása egész embert kíván. Felhagyott tehát a
teológiával és a holland nyomdászat központjában,
Amszterdamban letelepedve, Blaeu világhírű műhelyében kiváló
betűmetszővé képezte magát. Egész Európa igénybe vette
szolgálatait. Munkájával szerzett vagyonát a biblia kinyomtatására
fordította, miután hiába várt a hazulról ígért pénzre. Az
1680-as években messzemenően időszerűvé vált a magyar biblia
új kiadása. Erre vállalkozott Tótfalusi a maga erejéből. A
bibliakiadás Tótfalusi művelődési programjának első jelentős
lépése volt. Nem vallásos-teológiai szempontokat tartott elsősorban
szem előtt, hanem a műveltség terjesztése érdekében
igyekezett mennél több és mennél olcsóbb bibliát adni a nép
kezébe. Hiszen a bibliát ekkor még a tudás tárházának is
tekintették, a művelődés a biblia olvasásával kezdődött.
A
17. századi kálvinizmusnak állít emléket ez a válogatott
tanulmányokat tartalmazó kötet. Ez a debreceni iskolakultúra
legsikeresebb korszaka, de a hitviták és függetlenségi
mozgalmak, gyászévtized és kurucmozgalom, a törökök kiűzése
és a Habsburg-ház berendezkedése mind erre az időszakra esik,
a Zrínyiek, Apafik és Rákóczik korára.
(Csorba Dávid: A
zászlós bárány nyomában – a magyar kálvinizmus 17.századi
világa; Kálvin János Kiadó, 2011.)
M.A.
|
