vissza a főoldalra

 2016.02.19. 

Csorja Gergely: A jó történelmi minta

Körvonalazódik valamiféle közép-kelet-európai tömb létrejötte és Magyarországon előkerült az oktatás kérdése. A két esemény közös halmaza felveti a történelmi jelentőségű kérdést, hogy az oktatás segítségével hogyan győzhetjük le tartósan a térség államai és népei között kialakult mély érzelmi ellentétet. A megoldást ott találtam meg, ahol a legkevésbé számítottam rá. A második bécsi döntés után, amikor a Felvidék és Észak-Erdély visszakerült magyar fennhatóság alá, Teleki Pál kezdeményezésére 1940 őszén több konferenciát hívtak össze, melyek eredményeként jelentős joganyag született. A joganyag szabályai közül ki kell emeljük – Szavári Attila nagyszerű munkája, Teleki Pál Erdély-politikájáról: értekezletek Erdélyben alapján – a magyar állam korát megelőző nyelvpolitikáját.

Nézzük a tényeket:

A 172.747/1940.V.ü.o. számú szolgálati utasítás az 1940–41-es iskolai évre elrendelte a visszatért keleti és erdélyi részek magyar tannyelvű gimnáziumaiban a román nyelvű beszélgetés tanítását mint kötelező rendkívüli tantárgyat a gimnázium valamennyi osztályában, heti két órában. Ettől függetlenül a felsőbb osztályokban a tanulók második modern nyelvként a román nyelvet is tanulhatták. Azokban az osztályokban, ahol a második modern nyelvként a román szerepelt, a román beszélgetés elmaradt.

Az 58.701/1941.VKM. sz. rendelet kimondta, hogy a polgári iskolákban a román, szlovák, rutén, szerb és horvát nyelveket heti két órában, a tankerületi királyi főigazgató által jóváhagyott tanterv szerint tanítani kell. (Mikó Imre: Nemzetiségi jog és nemzetiségi politika. Minerva kiadása, Kolozsvár 1944, 472.)

Azaz a második bécsi döntés után, a sovinisztának, revansistának, sőt fasisztának bélyegzett magyar kormányzat bevezette a nemzetiségi nyelveket a mindenki által kötelezően tanulandó tárgyak közé. Annak ellenére, hogy – különösen a székely értelmiségi fiatalok között – az intézkedés heves ellenállást váltott ki.

A még ma is ritkaságszámba menő megoldást, mely a nemzetiségek közötti gyűlölködés felszámolásában és az egy területen élő népek egységének megteremtésében – a svéd–finn példa alapján – a leghatékonyabb, az alábbi indoklások előzték meg a korszak kiemelkedő közéleti személyiségei részéről.

Bethlen István volt miniszterelnök az alábbiakat fejtette ki 1940 szeptemberében: „A háború előtti években Erdélyben, eltekintve a gazdaemberektől, vajmi kevés művelt magyar ember volt, aki románul beszélni tudott. Ez óriási hiba és hátrány volt a magyarság részére.” Ezért kérte a miniszterelnököt, hogy „méltóztassék az erdélyi középiskolákban a román nyelvet kötelező tantárgyként taníttatni”. Továbbá, „hogy ez az egyetemen is, különösen a jogászokra nézve kötelezővé tétessék”. Bethlen ezt azzal indokolta, hogy az adminisztrációhoz, a közigazgatás hatékony működéséhez a magyarságnak kell megtanulnia „a román paraszt” anyanyelvét, mert utóbbiaknak kell egy generáció, míg eredményesen elsajátítják a magyar nyelvet.

Teleki miniszterelnök Bethlennek adott válaszában kifejtette, hogy már egyeztetett Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszterrel: az 1940–1941-es ideiglenes év után kötelezővé teszik a román nyelvet. Attól tartottak, hogy esetleg ellenvélemény lesz ezzel kapcsolatban, de nagyon örült, hogy „az értekezlet ilyen álláspontot foglalt el, és Bethlen István grófnak ezt az indítványát aláhúzva egyszersmind megadja itt Erdély koncenzusát [egyetértését] ehhez az intézkedéshez”. A végleges tantervben, amely a középiskolák, szakiskolák és egyéb iskolák részére is beállíttatik (sőt bizonyos mértékig a magyar elemi iskolák felső osztályaiban is), a román nyelv tanulása kötelezővé vált. „Ez az első pont: a másik nyelvét tudni. Úgyhogy én feltétlenül amellett vagyok, hogy az egyetemen is tanuljanak románul azoknak a szakoknak a hallgatói, akiknek erre szüksége van” (jogászok, orvosok, közgazdászok, mérnökök). Teleki ezt azzal magyarázta, hogy akik például a gazdasági életben helyezkednek el, azoknak szintén szükségük lesz arra, hogy a román nyelvet bírják.

Ravasz László református püspök szerint „az erdélyi értelmiség, az erdélyi művelt ember: három nyelvet beszélő ember kell, hogy legyen. […] Amelyik pillanatban ez általánossá válik, a magyar nyelv fölénye, helyzetéből kifolyólag biztosítva van.

[…] Rögtön azt fogjuk tapasztalni, hogy mihelyt mi az illető fél nyelvén szólalunk meg, ő tisztán fog beszélni a mi nyelvünkön is velünk…” A református püspök ehhez még hozzáfűzte, hogy „Erdély köztudatába belenyomjuk azt, hogy a közigazgatás az nem impérium, nem parancsolás, hanem szolgálat.”

Mindez 1940-ben, az állítólag fasizálódó magyar állam és a magyar közélet legbefolyásosabb emberei szájából.

A fenti tények jól mutatják, hogy a magyar történelem mennyire torzított formában jut el hozzánk, mennyire hamisított, feketére festett képet látunk nagyjainkról. Gondoljunk csak bele, hogy a második világháború után ehhez képest mi történt Erdélyben és a Felvidéken az internacionalizmus nevében.

Most, hogy a V4-ek közeledése, a Budapest–Varsó tengely létrejötte tény, most újra reális kérdéssé vált a térség népei közötti megértés erősítése. Ennek egyik fontos eszköze lehet, hogy ismerjük egymás nyelvét. Mert mégiscsak nevetséges, hogy miközben egyre többen beszélünk jól angolul, az anyaországi magyarság a környező országok nyelvét egyáltalán nem ismeri.

Mivel az oktatás kérdése – most ne firtassuk milyen szándékkal – de újra előkerült, akár el is indulhatnánk azon az úton, melyet Bethlen, Teleki, Ravasz és sok más jelentős történelmi alak jelölt ki 1940-ben.

A mostani politikai helyzetben egy ilyen értelmű magyar kezdeményezés követőkre találhat. Még akár Szlovákiában vagy Romániában is.