|
 2016.01.15.
A kultúrpolitikus, aki leginkább Tisza
Istvánt becsülte
Ujváry Gábor: „Egy európai formátumú államférfi” –
Klebelsberg Kuno
Napjainkban a két
világháború közötti Magyarország politikusai közül Horthy
Miklós kormányzó, Bethlen István, Teleki Pál és Gömbös
Gyula mellett valószínűleg Klebelsberg Kuno kerül a legtöbbször
szóba a magyar sajtóban és közbeszédben. A vele való –
sajnos leginkább felszínes – foglalkozásnak igazi reneszánszát
éljük. Az utóbbi években számos intézményt is elneveztek róla,
szinte kultikus figurává vált. Az elmúlt évtizedekben sokan
elemezték munkásságát, többnyire azonban csak részletkérdésekre
koncentráltak. 1942 után ez a kötet tesz kísérletet az egész
életpálya összefoglalására, megmutatva, mi az, ami pályafutásáról
és annak nagyszerű teljesítményeiről – és néhány megvalósíthatatlan
vagy torzóban maradt tervéről – viszonylag már ismert, feltárt
és tudományosan is megalapozott eredményeket hozott. Ám egyben
kijelöli a Klebelsbergre vonatkozó kutatások újabb irányát
is: nevezetesen a vallás- és közoktatásügyi minisztersége előtti,
már későbbi önmagát építő, eddig kevésbé ismert életszakasz
jelentőségét.
Ujvári Gábor történész,
a kötet bevezetőjében kiemelte, hogy a Horthy Miklós nevével
fémjelzett korszak az utóbbi három évtizedben a magyar történelemtudomány
egyik legnépszerűbb, legtöbbet kutatott, könyvtárnyi
szakirodalommal rendelkező területévé vált. Többször változó
és sokszínű megítélésén túl részben annak köszönhetően,
hogy a művelt nagyközönség érdeklődése töretlen a két világháború
közötti Magyarország sorsa iránt. Ennek egyik, talán legkézenfekvőbb
oka – Ujvári szerint –, hogy valamilyen szinten mindnyájunk
családi emlékezetében megőrződött a magyar történelemnek
ez a mindössze negyedszázados, ám fordulatokban így is roppant
gazdag szakasza. Már a kellő távlat is adott – kellene, hogy
legyen – az 1919 és 1944 közötti esztendők fejleményeinek
szakmai viták nyomán kialakított, tárgyilagos feldolgozásához.
Sajnos többnyire mégsem ennek vagyunk tanúi. Sokkal inkább azt
látjuk, hogy ki-ki a saját ízlése, és politikai szimpátiája
nyomán előfeltevésekkel közelít ehhez az időszakhoz, amelyet
1945 után „a múltat végképp eltörölni” szemléletben
mindenben elvetettek, majd az 1980-as évek elejétől már sokkal
árnyaltabban kezdték el tárgyalni. Furcsa módon a rendszerváltás
sem hozott ebben valódi változást. Szerencsére a történetileg
és politikailag iskolázott értelmiség nagy része úgy véli,
hogy Bethlen István miniszterelnöksége vagy Klebelsberg Kuno
vallás- és közoktatásügyi minisztersége a XX. századi
magyar történelem kiemelkedő és manapság is vállalható
fejezeti közé tartozik. Ujvári bár levéltárosként kezdte el
kutatni Klebelsberg pályáját, és rengeteg fontos adatot talált
róla a hazai és külföldi archívumokban, ebben a tudományos
munkában csak ott hivatkozik rájuk, ahol azt feltétlenül szükségesnek
ítéli. Nem tér ki a Klebelsberg politikai működésével
kapcsolatos összes jelentős problémára. Ezért a tömör életrajzban
nem érint olyan, egyébként fontos kérdéseket, mint például
Klebelsberg és a szociáldemokrácia, Klebelsberg és a fajvédők
vagy Klebelsberg és a legitimisták viszonya.
Klebelsberg
hivatali karrierjéről ír először a szerző, melyben megemlíti,
hogy a későbbi miniszter a ranglétra alján, fogalmazósegédként
kezdte, majd fogalmazóként, segédtitkárként, titkárként, végül
miniszteri tanácsosként folytatta munkáját a budai várban, a
Szent György téri Sándor-palotában található miniszterelnökségen.
Így került mind feljebb a köztisztviselői hierarchiában, ahol
a tizenegy osztályba besorolt illetmények tekintetében a X.
osztályból a VII.-be jutott, hogy aztán, a miniszterelnökségről
távozva, fokról fokra továbbhaladva, pályája csúcsán, immár
miniszterként a II.-ba kerüljön – az I.-be csak a
miniszterelnök tartozott. 1989-től 1910-ig dolgozott a
miniszterelnökség elnöki osztályán, ahol mindvégig Romy Béla
miniszteri titkár volt a főnöke. Klebelsberg fokozatos előrelépése
egyben azt is jelentette, hogy a végrehajtó hatalom legjelentősebb
és legelőkelőbb közigazgatási intézményén belül is
mindinkább beavatottá vált. Egyre több belső információhoz
jutott, ami nyilvánvalóan hozzájárult későbbi kiváló áttekintőképességének
kialakulásához, a fontos és kevésbé lényeges dolgok közötti
különbségtétel képességének megszerzéséhez. Haláláig büszkén
vallotta, hogy ő a magyar köztisztviselők képviselője. A
miniszterelnökségen összesen hat miniszterelnök alatt szolgált
tizenkét esztendő alatt. A kormányfők közül Klebelsberg egyértelműen
Tisza Istvánt tisztelte és becsülte leginkább. Gyakran nevezte
őt példaképének, és későbbi politikai irányvezetésére ő
gyakorolta a legnagyobb hatást. Klebelsberg a miniszterelnökségen
elsősorban a nemzetiségi kérdéssel, illetve a mai értelemben
vett nemzetpolitikával, főleg annak kultúrpolitikai vonatkozásaival
foglalkozott – 1901-től a nemzetiségi csoportot vezette. Már
segédtitkárként is ügykörébe tartozott az „idegenbe vándorolt
magyar honosok nemzeti gondozása”. Az erőszakos magyarosítási
törekvéseket hamar fölismerte, s mint magának följegyezte: a
nemzetiségi politikát csak akkor tartja hatásosnak, ha az
nemzetivé válik, s nem a nemzetiségek gyengítése, hanem a
magyarság erősítése a fő célja. A Kárpát-medencét betöltő
20 millió magyar eszméjének akkoriban népszerű, ám hiú ábrándjával
szemben úgy vélte, hogy az asszimiláció mindenekelőtt a
nyelvhatárokon és a szórványokban bekövetkező, igen hosszú
folyamat, amely azonban a városokban mégis gyorsan megy végbe,
a magyar kultúra vonzerejének köszönhetően. Részben itt
keresendőek a húszas években olyan gyakran hirdetett kultúrfölény-elméletének
gyökerei. Meggyőződéssel hitte, hogy a „magasabb” rangú,
azaz a másiknál kedvezőbb statisztikai adatokkal rendelkező
kultúra ellenállhatatlan hatást gyakorol a környezetében élő
más kultúrákra is. Az asszimiláció viszont a német és zsidó
polgárság körében, valamint a városokba költöző nemzetiségek
– elsősorban szlovákok – magyarosodásánál érvényesült,
a hagyományos, paraszti népességre azonban szinte semmilyen
befolyást sem gyakorolt. Valószínűleg emiatt következtetett
Klebelsberg arra, hogy a magyar nyelvterületek népsűrűségének
emelésével olyan népfölösleget lehet kialakítani, amely
tervszerű telepítés-, illetve a birtokpolitika révén a
nyelvhatárokon erősítheti a magyarságot, s a nemzetiségek között
élő magyar szórványokat is nyelvszigetekké fejlesztheti.
Klebelsberg életének
újabb fordulatára 1914. január 2-án került sor. Az 1913 júniusától
újra kormányfőként dolgozó Tisza István bizalmából ezen a
napon nevezték ki a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium
adminisztratív – ahogy ma mondanánk: közigazgatási – államtitkárának.
Szokatlan módon nem politikusból lett államtitkár, ám joggal
feltételezhetjük, hogy a III. fizetési osztályba tartozó pozícióba
valóban a tehetsége és szorgalma emelte. 1914 elején azonban
senki, természetesen még Klebelsberg sem sejtette a nyáron a
világot vérbe borító háború kitörését. Így azonban rossz
időben került rossz helyre, hiszen békeidőben mindössze hat hónapot
munkálkodhatott. 1914 nyarától már egy háborús kabinet államtitkára
volt. Az pedig régi és szomorú igazság, hogy a hadiállapot
idején a kultúra társadalmi helye és szerepe szinte mindig
gyengül. Klebelsberg nevéhez köthető az ügyvezető alelnökségével
szervezett első, állami alapítású külföldi magyar kutatóműhely,
a Konstantinápolyi Magyar Tudományos Intézet 1917-es megnyitása.
Ugyanakkor Klebelsberg részt vállalt az „összes turáni, vagy
ural-altáji nép tanulmányozását és egy kultúrkörbe való
kapcsolását célzó nagy tudományos és társadalmi szövetség”,
az állami támogatást élvező Magyar Keleti Kultúrközpont
vezetésében is. A harcokban maradandó sérüléseket
szenvedettek utókezelésére és segítésére 1915 szeptemberében
Tisza István kormányfő elnökletével hozták létre a Rokkantügyi
Hivatalt, amelynek gyakorlatilag Klebelsberg lett az irányítója.
Bethlen István és
Klebelsberg barátsága minden bizonnyal 1918-ban, nem sokkal a Károlyi-féle
őszirózsás forradalomnak mondott zűrzavarban alakult ki. Ebben
részben a hasonló indíttatás is szerepet játszott, hiszen
szinte egyidősek voltak, kiváló képzettséggel rendelkeztek,
és karrierjük első szakasza a Monarchia, azon belül az egyre
erősödő Magyarország töretlen fejlődésében hívő, századfordulós
világba ágyazódott. S bár Bethlen 1901-től 1918-ig ellenzéki
színekben politizált, Klebelsberg pedig mindvégig kormánypárti
volt, útjaik mégis keresztezték egymást, hogy aztán végleg
összekapcsolódjanak. Klebelsberg néhány politikustársa már
1918 novemberében felkereste Bethlent, hogy a mindinkább balra
tolódó kormányzattal szemben szövetséget kössenek. Ennek első
eredményeként a Károlyi-rezsim előtti idők 33 közéleti
nagyságával együtt írták alá a brit kormányhoz intézett,
Magyarország területi integritásának megóvásáért síkra szálló
nyilatkozatot. 1919. január 5-én pedig mindketten részt vettek
azon a pártközi értekezleten, amelyen a tervezett – végül a
kommün kikiáltása miatt meghiúsult – nemzeti alapon a munkáspártok
ellen igyekeztek összefogni az ellenzéket. Klebelsberg Tanácsköztársaság
alatti sorsáról keveset tudunk. Mivel nem volt pénze a külföldre
távozáshoz, ezért gróf Almásy Dénes kétegyházi birtokán
nevelőként rejtőzködött. Ezután Budapesten, majd ismét vidéken
húzta meg magát, miközben fővárosi otthonában hiába keresték
a vörös őrök.
Előbb mint belügyminiszter
vett részt a Bethlen-kormányban. Klebelsbergnek a választójogosultságot
az alapfokú iskolák elvégzéséhez kötő, Bethlen Istvánéval
teljesen megegyező álláspontja végigkísérte egész további
pályafutását. Politikájának egyik mozgatórugója éppen az
volt, hogy bár a politikai jogok fokozatos kiterjesztésén
alapuló európai gyakorlat híve volt, ám ezt csak akkor
tartotta lehetségesnek, ha kizárólag az alapműveltséggel
rendelkező állampolgárokat engedik az urnák elé. Már 1918 májusában
megjelent beszédében sürgette a választójog bővítését, a
közintézmények demokratikus újjászervezését, a „nép
politikai kultúrájának emelését” célzó nevelést, illetve
olyan állam kiépítését, amely működési körét kiterjeszti
a „népesség testi, szellemi és gazdasági jólétének munkálására
is.” Ez a törekvés volt népiskola-építési programjának
alapja is. 1922-ben lett Klebelsberg vallás- és közoktatásügyi
miniszter. A pénzügyi stabilizációt megalapozó 1924-es népszövetségi
kölcsön katonai kiadásokat célzó kitételeinek, valamint
Klebelsberg koncepciójának, lobbierejének, de nyilvánvalóan
Bethlen hathatós támogatásának köszönhető, hogy a kultúrpolitika
prioritása fokozatosan érvényesült. Míg 1920–21-ben 3,23,
addig 1926–27-ben 9,3%-kal részesedett a kultuszminisztérium
az amúgy is folyamatosan bővülő állami költségvetésből.
Klebelsberg 1927 márciusában három szakaszra tagolta kultúrpolitikai
tevékenységét:
1. a
minisztersége előtti felkészülés éveire; 2. minisztersége
kezdetére (nagyjából az 1925-ig tartó időszakig);
3. a
gazdasági rekonstrukció utáni gyors fejlődés esztendeire.
Ehhez társult aztán negyedikként, 1930 végétől a tárca –
és az egész magyar államháztartás – mind nehezebb helyzete.
Abban, hogy minisztersége elején kiemelt szerepet szánt a tudománypolitikának,
a személyes vonzalmakon túl anyagi és taktikai megfontolások
is komoly szerepet játszottak. Magyarország szinte katasztrofális
helyzetében, a háború utáni gazdasági helyreállítás idején
ugyanis nem kínálkozott lehetőség az államháztartást
megterhelő, nagyobb beruházások beindítására, márpedig a közoktatás
újjászervezése ezt igényelte volna. Emiatt az 1922 és 1925 közötti
esztendők legfontosabb intézkedései a viszonylag csekély ráfordítással
is eredményeket hozó területekhez kötődtek. Így kerültek előtérbe
a következő tudományos fejlesztések: a közgyűjtemények intézményrendszerének
átalakítása, az egyetemek és a Magyar Tudományos Akadémia
helyzetének stabilitása, külföldi magyar intézetek létrehozása,
illetve a történettudomány jelentős támogatása. 1923-ban újjáalapította
a Római Magyar Történeti Intézetet, majd 1924-ben létesítette
a bécsi és a berlini, 1927-ben pedig a római Collegium
Hungaricumot, illetve Párizsban egy félig-meddig Collegium-típusú
intézetet. Ezekbe általában magyar állami ösztöndíjjal,
olykor fizetős vendégként jutottak ki a tehetséges fiatalok,
akik csaknem valamennyien elvégezték az egyetemet, sokuknak már
doktori címük is volt.
1918 és 1925 között
– nagyrészt már Klebelsberg minisztersége idején – 441
tantermet és 221 tanítói lakást emeltek. Ez azonban kevésnek
bizonyult az ország lakosságának kétharmadát kitevőknek,
falvakban és tanyákon élőknek. Klebelsberg csak a gazdasági
rekonstrukciót követően gondolhatott arra, hogy korábbi elképzeléseit
valóra váltsa. Végül a „mezőgazdasági népesség érdekeit
szolgáló népiskolák létesítéséről és fenntartásáról”
szóló 1926: VII. tc. rendelkezett az Országos Népiskolai Alap
létesítéséről, amely az e célokra biztosított, évente növekvő
összegeket kezelte. Az akció eredeti – tantermenként 60,
illetve a városokban 50 gyermekkel számoló – tervei szerint
1931-ig 5784 tanteremnek, és 2778 tanítói lakásnak, összesen
tehát 8562, illetve „sürgősséggel” legalább 5000
objektumnak kellett volna felépülnie. A teljes program ugyan
nem, ám igazán fontos, és elengedhetetlen része mégis megvalósult.
Ujvári Gábor kötetéből
rájöhetünk arra, hogy elsősorban a megújulásra való képességében
rejlik Klebelsberg személyiségének és politikájának
napjainkig tartó erős vonzereje. Ahogy Ravasz László református
püspök a Corvin-rend ünnepségén 1933-ban emlékezett rá: „összegyűjtötte
és felgyújtotta a mának minden olaját, kölcsönkérte és elégette
a holnap olaját, mert ránk szakadt tegnapok bús sötétségét
akarta elűzni. Ő volt a legkonkrétabb, leggyakorlatibb, s
ugyanakkor a legnagyobb álmú magyar kultúrpolitikus.”
(Ujváry Gábor:
„Egy európai formátumú államférfi” – Klebelsberg Kuno
(1845–1932); Kronosz Kiadó–Magyar Történelmi Társulat, Pécs-Budapest,
2014.)
M.A.
|
