vissza a főoldalra

 2016.01.22. 

Hobbija a zeneszerzés

Istenkeresés a zene segítségével

Déri András orgonaművész, karnagy, a Magyar Állami Operaház karmestere a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémián szerzett orgonaművészi (1980-ban), majd karmesteri diplomát, 1985-ben. 1985 és 1991 között a Magyar Állami Operaház vezénylő korrepetitora, itt első dirigálása Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátéka volt 1986-ban. Ezt követően több operát vezényelt (Britten: Albert Herring, Donizetti: Boleyn Anna, Erkel: Hunyadi László, Verdi: Nabucco, Rigoletto, Vajda: Mario és a varázsló, Purcell: Dido és Aeneas). Ezzel párhuzamosan a Miskolci Szimfonikus Zenekar másodkarnagyi állását is betöltötte. 1991-től 1993-ig a Budapesti Kamaraopera, 1993-tól 1996-ig a Budapesti Weiner Leó Szimfonikus Zenekar karmestere. 1994-ben kortárs zenei tevékenységéért Artisjus kitüntetéssel jutalmazták. 1997 óta ismét a Magyar Állami Operaház tagja. 2002 óta rendszeresen vezényli a balettrepertoárt. Előadásai: A diótörő, Hattyúk tava, Anyegin, Giselle, Balanchine est, A makrancos Kata, Hófehérke és a 7 törpe. 2002-ben II. Kerületért Emlékérmet kapott. 2014-ben Magyar Érdemrend Lovagkereszt kitüntetésben részesült kiemelkedő színvonalú zeneművészi teljesítménye és közösségépítő tevékenysége elismeréseként.

 A ferences templomi közösség számomra a hátország, a béke szigete

 A pasaréti plébánián beszélgetünk. Mikor kezdődött a kötődése a helyi ferences templomhoz?

 – Több mint 40 éve. A ’70-es évek közepén a konzervatóriumban egyik osztálytársam hívott a Margit körúti ferences templom nagy múltú Kapisztrán kórusába, mondván, hogy zongora- és orgonakísérőt keresnek, és nagyon jó darabokat énekelnek. A Margit körúton egy eléggé idős átlagéletkorú kórussal találkoztam. A tagok szívvel-lélekkel énekeltek, nagyon megszerettem őket, de Gunde Péter karnagy azt tanácsolta, hogy vállaljam el a pasaréti templom Palestrina Kórusának kísérését is – ahol szintén ő volt a karnagy – mert ott az átlagéletkor fiatalabb és jobban lehet velük dolgozni. Így kerültem ebbe a templomba mint zongorakísérő. A kórus az a cappellák mellett időnként oratórikus műveket is előadott és az első nagyobb feladatom Mozart Requiemjének zongorakísérete volt. Tehát kórus-korrepetitor lettem és munkámért fizetést is kaptam. Elődeim között olyan hírességek is voltak, mint például Dukay Barnabás zeneszerző, vagy Czigány György. Azóta kisebb megszakításokkal a pasaréti ferences templom kórusánál működöm, és mikor a Zeneakadémia karmesterképző szakát végeztem, 1981-ben Ella István orgonaművész és karnagy és Bodonyi Katalin énekművész, akik akkor vezették az énekkart, felkértek arra, hogy vegyem át tőlük a stafétabotot. A kántorizálást pedig a ’90-es évek elején kezdtem el. Ez a történet nem jött volna létre Dévény Mária nélkül, aki a Palestrina Kórus lelke volt akkoriban, és akit még a Rádió Gyermekkórusánál ismerhettem meg az 1960-as évek végén.

 Mennyire hatja át a ferences szellemiség?

 – Teljes mértékben. Ez a ferences templomi közösség számomra a hátország, a béke szigete, a megújulás lehetősége, a második otthonom. Nagyon hálás vagyok a Jóistennek, hogy ide kerültem. Mostanában nézegettem édesapám életrajzát, aki bár nem volt muzsikus, Érsekújváron született, és az ottani ferences gimnáziumban érettségizett. Tehát a ferencesekhez való kötődés szinte családi hagyomány.

 Gyakorló vallásos?

 – Igyekszem az lenni. Néha átjár ugyan a kételkedés, ami könnyen tévútra visz, de mindig arra törekszem, hogy visszatérjek a valláshoz. Az évek számával egyre több pozitív tapasztalatot szerzek, amire lehet építeni. 2001-es súlyos betegségemből való meggyógyulásom, felépülésem pedig végképp folyamatos tanúságtételre késztet.  

Stroke, halálfélelem, felépülés

 Tehát istenhite átsegítette több nehézségen is?

 – Igen, például az említett „lerobbanásom” idején is. A ’90-es évek végén, két gyermekes családapaként egyre több feladatot vállaltam el, keveset pihentem. Így sok fárasztó időszakom volt. Ezt nem lehetett „büntetlenül” megúsznom. Előtte is többször magas vérnyomást mértek nálam, de igen felelőtlenül nem törődtem ezzel az előrejelzéssel, gyógyszert sem vettem be. Egy éven át fokozatosan eljutottam arra a szintre, hogy 240/180-as lett a vérnyomásom. Kórházba kerültem, ahol túlzottam radikálisan akarták a vérnyomásomat lenyomni, ami sikerült is, de ezzel a szervezetem annyira legyengült, hogy a legkisebb erőltetést is megsínylettem. Kimentem a mosdóba, és hirtelen nem éreztem a bal oldalamat. Kóvályogva visszatértem a kórterembe. Kiderült, hogy agyi infarktust kaptam. Tehát az agy egyes részeinek vérellátása megszűnt, ez a stroke egy speciális fajtája. Gyerekeim akkor azt mondták: megütött a buta – ami azóta is egy szállóige a családban. Átszállítottak a kerepestarcsai kórházból az OPNI európai színvonalú stroke-osztályába. Dr. Kakuk Ilona osztályvezető főorvos, amikor a mentőágyon toltak be, azt mondta nekem: „így görbüljek meg, ha nem fog maga teljesen meggyógyulni”. Hát ez a drága ember végül is nem kellett, hogy meggörbüljön… Ennek értelmét akkor még alig fogtam föl, de később sokszor kapaszkodtam ebbe a mondatba, no meg a főorvosnő szaktudásába, csodás empatikus készségébe. Hihetetlen nagy támogatást kaptam feleségemtől, a családtól, barátoktól, a szentmiséken is imádkoztak a felépülésemért. Az intenzív osztályra kerültem, több komplikáció lépett föl nálam, egy hétre meg is némultam. Sok mindent újra meg kellett tanulnom, így beszélni is. Ellentételezésként most is néha hadarok, túl sokat akarok kimondani egyszerre. Egy évbe is beletelt, míg sokak segítségével felépültem.

 Volt halálfélelme?

 – Csak, amikor azt éreztem, hogy lebénult a bal oldalam. De elhatároztam, hogy nem adom föl. Voltak humoros történetek is, például, mikor a mentősök, ahogy vittek a kocsihoz, elestek, mert a mentőágy kereke beleakadt egy lyukba a betonon, és rám borultak. Egy fél percig együtt feküdtünk hárman egy ágyon: ők hason rajtam, én hanyatt alattuk… Úgy éreztem, hogy a Jóisten még viccelődött is velem, mutatván, hogy nem kell félnem, nem vagyok végveszélyben. Feleségem naponta többször is bejárt hozzám, és annyi segítséget kaptam, hogy egyszerűen nem lehetett halálfélelmem attól fogva. A szerető közösségre alapoztam. Meggyógyultam, és visszatértem a munkámhoz.

 Vezetésével érte el a pasaréti Szent Antal kórus a hangversenykórus minősítést. Ez mekkora előrelépésnek számít?

 – Két karnagytól, Párkai Istvántól és Bogányi Tibortól – Bogányi Gergely zongoraművész édesapjától – nagyon sokat tanultam, eljártam az általuk vezetett kórusokba. Bogányi Vácott 100 tagú, fiatalokból álló kórust irányított Vácott a ’80-as évek elején. Náluk tanultam meg azt, hogy egy amatőr kórusnak nem lehet, pontosabban nem érdemes csakis egyfajta zenére szakosodnia. Hiszen a zenetörténet nagy zeneszerzői sem ezt tették. Így a pasaréti énekkarnál is olyan zeneszerzők darabjait vettem elő, akik a lekottázott hangokon keresztül mindig is pozitív életérzést akartak közvetíteni. Ezért jelentkeztünk arra, hogy megkapjuk a hangversenykórus minősítést. A kórus nagyon jól érzi magát ebben a szerepkörben is. Már nemcsak a templomban, a hívek háta mögött a karzaton, hanem a hallgatósággal szemben állva is éneklünk.

 Milyen kritériumokkal lehet bekerülni egy hangversenykórusba? Kötelező a jelentkezőknek ismerniük a kottát?  

– Nálunk a tisztán éneklés, a művek stílusos megszólaltatása a legfontosabb. A kottaolvasás nem kritérium. Szólamonként betanítom az adott darabot. Néhány kórustagunk jól olvas kottát, bizonyos szintű zenei alapképzéssel rendelkezik, s rájuk lehet alapozni egy szólamot.

 Ad valamilyen többletet a kórusban való énekelés?

 – A többletet a nagy zeneszerzők műveinek megismerése, a bennük rejlő kincsek felfedezése adja. Az is lényeges, hogy a tagok ne unják meg a darabokat. Éppen ezért, amikor ide kerültem, felfrissítettem a repertoárt. Az újdonságok, a változatosság (például vendégkarnagyok gyakori meghívása is) biztosítja a jó hangulat fennmaradását a kórusban. No, meg persze a közös ügy a legfontosabb: az Istenkeresés a zene segítségével.

 Ebbe a vegyes karba férfiak, vagy nők jelentkeznek nagyobb számban?

 – Változó. Több házaspár is jár a kórusba. Vannak olyanok is, akik annak idején ide jártak és később a gyerekeik is jelentkeztek hozzánk. Egyébként a nők körében az alt a legnépesebb szólam.

 Gondolom, a férfiaknál pedig a basszus-1, tehát a bariton.

 – A legtöbb kórusban igen, de hála Istennek, nekünk több jó tenoristánk is van. A szoprán szólamra is büszkék vagyunk, mert ott sok jó hallású fiatal énekel és ennek köszönhetően az intonáció elég stabilnak mondható, aminek hiánya hosszú távon sok kórus sorsát megpecsételi.

 Említette, hogy világi műveket is énekelnek. Ez azt jelenti, hogy a gregoriántól kezdve a kortárs darabokig mindent énekelnek?

 – A „mindent” erős túlzás. A kortárs kategórián belül ki kell emelnem az utóbbi időkben nagyon szép egyházi szerzeményeket komponáló és ezért világszerte nagyon népszerű és gyakran énekelt zeneszerzőt, Orbán Györgyöt. Ő nekünk ajánlva írta az első és második miséjét. Orbán György reformátusként latin nyelvű egyházi zenéket szerez, és legutóbb novemberben Pannonhalmán mutattuk be Missa Sancti Martini művét egy, külön erre az alkalomra szervezett énekkarral a Szent Márton-év nyitásaként.  

Saját művek liturgikus használatra

 Saját szerzeményeit is bemutatták?

 – Kisebb kórusműveket és zongoradarabokat komponáltam. Szeretnék többet foglalkozni zeneszerzéssel. Ezek közül néhányat a pasaréti kórus be is mutatott.

 Más érzés saját művét betanítani, vezényelni, mint mondjuk Palestrináét? A legtöbb zeneszerző művének bemutatását más karnagyra bízza.

 – Nálam ez csak egyszer fordult elő, mikor a Cantate Dominómat kiváló karmester barátom, Ménesi Gergely – aki szintén ide jár templomba a családjával – mutatta be. Nem nehezebb saját művemet betanítani. Inkább azt figyelem meg, hogy szerzeményeim alkalmasak-e egyáltalán az éneklésre. Műveimet főleg liturgikus használatra írom latin nyelven, például felajánlásra vagy áldozásra.

 Milyen stílusban születtek ezek a művek?

 – Nincs olyan stílus, amit követnék. Él bennem egy megfogalmazhatatlan hangzási eszmény, amit megpróbálok leírni. Arra törekszem, hogy ezek a darabok szépek, harmonikusak legyenek, és ne sértsék a befogadó fülét, érzékenységét, szépérzékét.

 Miközben írja a darabjait, arra is gondol, hogy a pasaréti kórus el tudja-e azokat énekelni?

 – Igen, igyekszem igazodni a kórusvezetőként megélt tapasztalatokhoz. Éppen ezért műveimet bármelyik egyházi kórus számára tudom ajánlani.

 Nem tartja problémának, hogy jelenleg nincs egységes művészeti kánon?

 – Ma is sok a tehetséges zeneszerző, a gond inkább a befogadásnál van. Ebben a rohanó világban szinte nem érünk rá semmire. Ezért nincs is időnk arra, hogy befogadjuk az új műveket, elgondolkozzunk azokon. Ez az oka annak, ha valaki megnéz például egy új, és jó operát, egy-két nap múlva el is felejti. Ez az igazi probléma. Egy kicsit vissza kéne venni ebből a nagy rohanásból, és akkor tudunk csak rácsodálkozni minden szépre és újra.

 Több kortárs szerző atonális műveket komponál. Ez nem riasztja el a közönséget?

 – Van egy tábor, aki kedveli ezeket a műveket. Azt nem tartom gondnak, ha valaki kísérletezik, azt viszont igen, ha valaki azt gondolja, és hangoztatja, hogy csak ez az atonális stílus a jó, és ezt kell követni.  

Igaz, hogy kiváló hangversenyeket rendez, aktív résztvevője a kerület kulturális eseményeinek?

 – A templomi eseményeket, fesztiválokat tekintve, ez elmondható. Szeretnék még több kulturális eseményt is szervezni, vannak ötleteim, de egyelőre nincs lehetőségem a megvalósításra. Nagyon jó kapcsolatot ápolok Láng Zsolt polgármester úrral, Varga Mihály miniszter úrral, aki a kerület országgyűlési képviselője, és nagy megtiszteltetést jelentett számomra, amikor 2014 márciusában megkaptam a Magyar Érdemrend Lovagkereszt kitüntetést.

 Józsefvárosban született, mégis el lehet mondani, hogy II. kerületi lokálpatrióta?

 – Be kell vallanom, hogy mikor a pasaréti kórushoz kerültem, akkor idegenkedtem ettől a modern stílusban épült templomtól, hiszen előtte a Mária utcai jezsuitákhoz jártam misére. De aztán megbarátkoztam vele. Csodálatos a pasaréti ferences egyházközség, egy valódi hátország, amelyből mindig erőt meríthetek. A feleségem is pasaréti, így „beházasodtam” a II. kerületbe. Történt, hogy jelentkezett a kórusba egy fiatal lány 1991-ben, aki nagyon megtetszett nekem. Isteni sugallatot kaptam: meg kell végre állapodnom. 1993-ban kötöttünk házasságot, és Tokár János ferences atya közvetítésével kántori szolgálati lakást is kaptunk a templomhoz közeli házban. Miután évek múltán megszűnt ez a lehetőség, a kerület Rézmál részébe, a Bogár utcába költöztünk. Két gyermekünk született; Borbála 21 éves, Antal 18.  

Örökölték a zene iránti vonzalmat?

 – Nem erőltettük, hogy zenét tanuljanak. Bori tavaly magától döntött úgy, hogy egyházzenei szakra a Zeneakadémiára jelentkezik, két év gyógytornásztanulmány után ott tanul 2015 szeptemberétől. Tóni pedig a Móricz Gimnázium után a Bartók Konzi orgona szakát kezdte el ősszel. Úgy tűnik – legalábbis most még –, hogy mindketten a helyükön vannak, jól érzik magukat a hasonló ívású zenészek között. Az alapokat egyébként a Rádió Gyermekkórusában szerezték, ahogy mi is annak idején két testvéremmel, Gáborral és Máriával.

 Honnan a zenei iránti szeretete? Zenészcsaládban nőtt fel?

 – Apukám botfülű volt, énekelni is alig tudott. Anyukám zongorázott, és felmenőim között műkedvelő hegedűsök is voltak. Nyolc éves koromig nekem sem volt valami jó hallásom, így csak protekcióval vettek föl a Magyar Rádió Gyermekkórusába. Tíz éves koromra viszont hirtelen abszolút hallásom lett. Azt vettem észre, hogy leköröztem mindenkit, akikkel szemben addig hátrányban voltam. Közben zongoráztam, és rájöttem, hogy az adott hangot felismerem, később már meg is tudtam adni a hangokat. Attól féltem, hogy betegségem miatt elvesztem abszolút hallásomat, de szerencsére nem így történt.

 Egyenes út vezetett a Bartók Béla Zeneművészeti Gimnáziumba?

 – Nagyon szerettem focizni és a gyakorlásra kevés időt fordítottam, nem nagyon törődtem a jövővel. Szesztay Sára volt a zongoratanárnőm, aki szinte „belém vert” öt darabot, amit magammal vittem a zeneszerző szakra való felvételire. Ott azt mondták: elég jól zongorázik, de nem hozott saját darabot. A zsűri egyik tagja, Bántainé Sipos Éva – későbbi nagyszerű tanárom – viszont azt javasolta: egy hét múlva lesz orgona szakra a felvételi, s beszélni kéne Lehotka Gáborral. Úgy gondolták, kár lenne, ha egy jól zongorázó gyerek nem tanulna tovább. Ella Péter, aki szolfézsre tanított, orgona szakot is végzett, s ő tanított meg nekem egy hét alatt egy darabot. Felvettek, mert ez imponált Lehotka tanár úrnak és az is, hogy tiszta lappal indulok. Később kiderült, hogy zeneszerzésre is fölvettek, mert nem volt elég számú jelentkező. Életem bővelkedik véletlennek tűnő eseményekben, s ez is közéjük tartozik. De nem hiszek a véletlenekben. Egyszerűen csak hálás vagyok a Gondviselésnek.

 A Zeneakadémiára az orgona szakra jelentkezett?

 – Igen, mert nem rendelkezem igazi „csak azért is” zeneszerzői vénával. Az orgonálást nagyon megszerettem, s az előadó művészet magával ragadott. Tudtam gyakorolni is, mert a Mária utcai Jézus Szíve –templomban állandó helyettes orgonista voltam. A Zeneakadémia második évfolyamára vettek föl, mert az előző évfolyamra nem volt felvételi.  

Bele a mély vízbe

 Nem elégítette ki ez a hangszer, ezért gondolta azt, hogy karmester szakra jelentkezik?

 – Szó sincs róla! Csak úgy éreztem, van még bennem kiaknázásra váró zeneiség – amit később a felvételin Simon Albert, a Zeneakadémia korszakalkotó tanára meg is erősített. Bátorító szavai máig elkísérnek. 1980-ban diplomáztam orgonaszakon, és azután vettek föl, harmadszori próbálkozásra a karmesterképzőbe. Heti egy alkalommal kellett bejárnom, így a szabadidőmben nagyon sok olyat is csináltam, amit nem kellett volna… Tehát nem voltam szorgalmas, és például az operával egyáltalán nem foglalkoztam. Ez – később kiderült – nagy hiba volt. Az egyházi, a klasszikus zene volt számomra a fontos. Azt képzeltem, hogy majd koncertkarmester leszek. 27 évesen megkaptam a diplomámat és ott álltam tisztességes állás nélkül. Óradíjas segédkorrepetitor voltam a Színművészetin, mikor egykori karmestertanárom, Kórodi András felhívott, és tudakolta, hogy miért nem mentem az Operába felvételizni. Tőle tudtam meg, hogy korrepetitori állást hirdettek. Mihály András igazgató úrral – csak nekem! – külön próbajátékot tartottak és felvettek. Egy csapásra, minden operai előzmény nélkül vezénylő korrepetitor lettem. Ez azt jelenti, hogy színpadi zenét is vezényelhettem az egyéb zongorista feladatok mellett. Első két betanítani való darabom mindjárt mély víz: Szokolay Ecce Homója és a Mesterdalnokok volt. Az akkori hazai élgárda, vagyis a már befutott neves karmesterek (köztük Erdélyi Miklós, Kórodi András, Lukács Ervin, Oberfrank Géza, Medveczky Ádám és még sorolhatnám) mellett és őket figyelve tanulgathattam és szerettem meg – kis késéssel – az opera műfaját. Különösen nagy élmény volt Lamberto Gardelli és Jurij Szimonov irányítása alatt dolgozni. Meg szeretném még említeni Kovács Jánost, aki bekerülésemtől fogva sokat segített nekem. Később, mivel Petrovics Emil igazgató úr megbízott bennem, néhány darab vezénylésére is lehetőséget kaptam. Így vagy a második szereposztást, vagy az új betanulásokat dirigálhattam. Az első a János vitéz volt.

 Mindeközben Miskolcon a zenekar másodkarnagya lett.

 – Amint említettem, fölvettek az Operához, és másnap az utcán találkoztam a miskolci zenekar karnagyával, Kovács Lászlóval, aki szintén állást ajánlott. Meg is beszélte az Operaház akkori igazgatójával, Mihály Andrással, hogy ezt engedélyezze nekem, így mindjárt másodkarnagy is lettem. Két nap alatt – véletlenszerűen? – két állásom is lett. Szinte naponta ingáztam Miskolc és Budapest között. Csodálatos időszak volt, sok barátra találtam Miskolcon is.

 Könnyebb egy karmesternek, ha már ismer egy hangszert és zeneszerzési képesítést is szerzett?

 – Igen. Szerintem legjobb, ha ez a hangszer inkább vonós, mert a zenekarban a hangzás alapját a vonósok képezik. Ezért nagyon sajnálom, hogy csak egy évig csellóztam. Billentyűs előképzettségem viszont sokat segített abban, hogy az összhangzást jobban halljam, és a bonyolultabb partitúrákat is sikeresebben fejtsem meg.

 Egyaránt vezényelt kortárs és klasszikus műveket. Másképpen kell hozzáállni mondjuk az Albert Herringhez, mint a Nabuccóhoz?

 – Feltétlenül, mert az előző ritmikailag igen nehéz. A kortárs művek vezénylése mindig kihívást jelent számomra, tágítják ismereteimet. Zseniális énekesekkel dolgozhattam. Például az Albert Herringben két szereposztásnyi – összesen 26 (!) csodálatos énekes lubickolt a jobbnál jobb szerepekben (pl. Sudlik Mária, Kalmár Magda, Jablonkay Éva, Mészöly Katalin, Rozsos István, Korondy György, Bende Zsolt, Bordás György és a többiek). De szép is volt!

 Öt évig a bécsi Staatsopernél

 Még 1985-ben elnyert egy bécsi ösztöndíjat. A pártállam idején könnyen kiengedték Bécsbe?

 – Semmi akadályt nem gördítettek elém, sőt az elsők között voltam, akinek állandó kilépője volt. Az ösztöndíjat a Zeneakadémián pályáztam meg Karl Österreicher professzor osztályába, aki csoportos és zongorás órákat tartott. Érdekes módon 20 évvel később ismét lehetőségem adódott rendszeresen Bécsbe járni. 2005-től öt éven keresztül lehettem a Staatsoper vendég balettkarmestere. Harangozó Gyula, a bécsi operaház akkori balett-igazgatója hívott ki, aki előtte igazgatóm volt a Magyar Nemzeti Balettnél. Azért hívott, mert akkoriban a Staatsoperhez szerződtetett karmesterek nem szerettek balettet vezényelni, kicsit lenézték a műfajt, én viszont addigra itthon már elsajátítottam ezt a tudást és örömömet is leltem a hihetetlenül nehéz munkát végző táncosok művészetének zenei szolgálatában.

 1991-ben miért vált meg az Operaháztól?

 – Azt vettem észre, hogy a sikeres beállásokat követően elkezd lankadni a figyelem a zenekar részéről, magamat okoltam emiatt, amiért az opera műfajával korábban nem foglalkoztam eleget. Úgy éreztem, hogy a repertoár-előadásokon nem tudok újat felmutatni és ez nagyon zavart. Oberfrank Géza, akkori zeneigazgató sajnálta döntésemet, de hozzátette: majd meglátjuk, ki bírja tovább nélkülözni a másikat. Teljesen igaza lett, mert 1997-ben megkértem (változott a világ, szinte minden hely betelt, nem úgy, mint 1985-ben), hogy vegyen vissza korrepetitornak. Később, 2002-ben Csányi Valéria, aki akkor a baletteket vezényelte, kijárta, hogy én legyek mellette a második balettkarmester. Amikor ezt megtudtam, még a kórházban feküdtem, és ez az örömteli hír is jelentősen hozzájárult a gyógyulásomhoz.

 Minek tartja magát inkább: karmesternek, orgonaművésznek, karvezetőnek?

 – Mivel a betegségem miatt a bal kezem billentyűs értelemben véve némileg lelassult, így az orgonista szólista karrierem nem tudott továbbfejlődni. A karmesterség került előtérbe. Ez a szakma nagyon népszerű lett itthon is az utóbbi 15-20 évben, és én felgyógyulásom óta balett-karmesternek vagyok elkönyvelve, ami számomra nem degradáló, s örülök is neki, mert nagyon nehéz műfajnak tartom. Ugyanakkor sajnálom, hogy jó néhány karmester kolléga, akikkel annak idején baráti viszonyban voltam, sőt többször meghívtam őket vezényelni a Weiner Leó Szimfonikus Zenekarhoz, vagy a templomba, valahogy elfeledkeztek rólam az utóbbi években, mondván: Ja, a Déri Andris? Szegény… És nem hívnak meg egy koncertre sem. Az, hogy az Operaházban még számítanak rám, igen jó érzés és nagyon fontos az önértékelésem szempontjából is, de azért is, mert ennek köszönhetően jut kenyér az asztalunkra. Hogy közben úgy érzem, tudnék operákat és hangversenyeket is vezényelni, úgy látszik, magánügyemmé vált, mert nem vagyok egy kilincselő típus.

 Van-e bevett szokása a koncertek, fellépések előtt, ami nélkül nem kezd vezényelni?

 – Természetesen az első, hogy otthon napokkal az előadás előtt és aznap is átismétlem a darabot. Aztán az előadások előtt bemegyek a karmesteri szobába, letérdelek, imádkozom. Kérem a Jóistent, hogy küldje el Szentlelkét, legyen velem, velünk előadókkal, hogy az előadás az Ő dicsőségére és mindnyájunk örömére szolgáljon. Tudom, ez nagyon „stréberül” hangzik, de én a legkomolyabban ezt csinálom. Néhány szentet is segítségül hívok.

 Mivel tölti a szabadidejét, ha a munka mellett egyáltalán jut idő ilyesmire?

 – Olvasással, mert tévét nem nézünk, legfeljebb sportot (főleg fiammal a Barcelona meccseit). Kisebb esszéket, verseket is írogatok. A zeneszerzés a hobbim, szabadidőmet ezzel töltöm a családommal való együttlét mellett. Nagyon fontos még, hogy időnként elkeseredett kísérletet teszek arra, hogy rokonaimmal, sok barátommal, kedves ismerőseimmel legalább egy telefonhívás erejéig ápoljam a kapcsolatot.

Medveczky Attila