vissza a főoldalra

 2016.01.22. 

A madéfalvi veszedelem

Január 7-én történt a székelyek egyik legnagyobb tragédiája

„Isten azon az 1764. január 7-i hajnalon elfordította tekintetét a Madéfalván gyanútlanul alvó székelyekről, és engedte, hogy az ördögi terv kiagyalói a pokol kénköves iszonyatát zúdítsák a falu lakóira.” (Nyirő József – Madéfalvi veszedelem)

Miután 1748-ban véget ért a Szilézia birtoklásáért folytatott porosz-osztrák háború, Mária Terézia mindinkább birodalma, a Habsburg Monarchia belső ügyeivel kezdhetett foglalkozni. A bécsi udvar részéről egyre erőteljesebben merült fel annak igénye, hogy a birodalom minden határszakasza megfelelő mértékben legyen őrizve. Ez a déli határvidéken már megvalósult, ám keleten, a Kárpátok gerincénél komoly hiányosságok voltak a határőrizetben.

Az uralkodónő 1762-ben határozta el, hogy a keleti határszél megerősítése érdekében székely és román határőrezredeket állít fel. Mária Terézia a határőrségnek a Habsburg Birodalom katonai védelme mellett, a határokon átívelő csempészet visszaszorításában és a betegségek behurcolása elleni védelemben is komoly szerepet szánt. A székelyeket közismert vitézségükön kívül a régi hadkötelezettségre való hivatkozással akarták besorozni. A szervezéssel az erélyességéről és határozottságáról elhíresült Adolf Buccow császári, lovassági tábornokot bízta meg Mária Terézia.

Adolf Buccow a jórészt románok által lakott észak-erdélyi részeken sikeresen toborozta össze a szükséges létszámú határőrséget, így dél felé vette az irányt, abban bízva, hogy a székelyek körében is hasonlóan sikerrel jár majd. Ám a tábornok azt elhallgatta, hogy Mária Terézia eredendően önkéntes alapon kívánt toboroztatni, így amikor a székelyek ellenállását megtapasztalta, erőszakkal végeztette el az előzetes összeírásokat. Miután a toborzás Gyergyóban, Csíkban és Háromszékben is sikertelenül zárult, Mária Terézia leváltotta Buccow tábornokot, akinek helyére Siskovicz József altábornagy került.

Siskovicz József, látván elődje sorsát, valamint tapasztalva a székelyek makacs ellenállását, új módszerhez folyamodott. Mária Terézia jóváhagyásával immár kötelezővé tette a sorozást, ami a székelyek körében tovább növelte az ellenérzéseket. Egyesek a rendkívüli hideg ellenére a környékbeli hegyekbe menekültek, mások pedig kérvényeket fogalmaztak és felkerekedtek, hogy tiltakozásuknak hangot adjanak. Tiltakozásuk lényege az volt, hogy ragaszkodnak ősi kiváltságaikhoz, amelyeket már korábban kivívtak és évszázadokon át megőriztek maguknak. Ez pedig vonatkozik a katonai szolgálatra is.

1764. január 5-én az Olt mentén fekvő Madéfalván gyűltek össze a tiltakozók. Mivel a császári erők – élén Siskovicz altábornaggyal – megijedtek az összesereglett székelyektől, a katonai beavatkozás mellett döntöttek és január 7-én, kora hajnalban ágyútüzes támadást indítottak Madéfalva ellen. A támadásban közel 300-an veszítették életüket, közöttük nagy számban asszonyok és gyermekek is. Közel 400-ra volt tehető az elfogottak száma. A tömeggyilkosság után vizsgálóbizottságot hozott létre a bécsi vezetés, amely az ellenállás szervezésében bűnösnek ítélt székelyek egy részét bebörtönöztette. Ezzel egy időben kezdetét vette az erőszakos besorozás folyamata is. A nyílt, császári erőszak hatására több száz székely család döntött úgy, hogy szülőföldjét elhagyja, és átkelve a Kárpátok gerincein, az akkor még oszmán-török fennhatóság alatt lévő Moldvába települ át. Az akkor már évszázadok óta ott élő csángók befogadták véreiket, akik így letelepedtek a Kárpátokon túli területeken.

Mivel Moldva 1774-ben osztrák uralom alá került, új helyzet állt elő. A korábban bebörtönzött, illetve a besorozások elől elmenekült székelyek egyaránt kegyelmet kaptak Bécstől, a híres és népszerű gróf, Hadik András kijárása jóvoltából, sőt, új települések alapítására kaptak felkérést és támogatást. A Moldva északi részén fekvő Bukovina – amely szintén ekkor került osztrák fennhatóság alá – lett az új otthona ezeknek a székelyeknek. Az úgynevezett "bukovinai székelyek" további sorsa külön történet, alig 250 év alatt átélt hányattatásuk európai viszonylatban is egyedülállónak számít. Leszármazottaik ma döntően az Al-Duna-mentén, illetve Csonka-Magyarország déli részén – Tolnában és Baranyában – élnek, de akadnak a főváros környéki településeken is bukovinai székely eredetű családok.

Madéfalván a település közepén álló, 1899-ben felavatott turulmadaras emlékmű és a rajta lévő emléktábla szövege felidézi számunkra a tragédiát, amelyről Nyirő József önálló regénnyel is megemlékezett. Madéfalva és az ott előre megfontoltan elkövetett székelygyilkosság örökre kitörölhetetlen gyásza nemzetünk történelmének, egyben pedig annak példázata is, hogy elveinkért, szabadságunkért olykor az életünk feláldozását is vállalni kell. De a madéfalvi tragédia azt is megmutatja nekünk, hogy a jó célért történő áldozatvállalás sosem hiábavaló. A bukovinai székelyek – mint a székelységen belüli, önálló népcsoport – születésnapját ugyanis ezen a napon ünnepeljük.

Kovács Attila