vissza a főoldalra

 2016.01.22. 

Papnövendékből legendás színművész

Thália papja – Bárány Frigyes

A kötet Bárány Frigyes színművész, a Móricz Zsigmond Színház örökös tagja 85. születésnapja alkalmából jelent meg Nyíregyházán. A könyvet két kitűnő tollú újságíró jegyzi. Nevük csak a kolofonoldalon szerepel: írta és szerkesztette: Baraskó Erzsébet–Bodnár István. Előbbi a színművész felesége. Dr. Karádi Zsolt a Nyíregyházi Főiskola Irodalomtudományi Intézeti Tanszékének szakmai vezetője az előszóban leszögezi: A kötet a mértéktartó, egyben mértékadó személyiséget mutatja be. Az első száz oldal interjúiból nemcsak az 1981-ben Nyíregyházára szerződő, s azóta is ott élő, pályáját ott kiteljesítő művész életútja bontakozik ki, hanem megfogalmazódik cselekvő hitvallása is. A további lapokon pályatársak és kritikusok vallanak róla és szerepeiről. Az érzelmi indíttatású emlékezéseket pontos adatok egészítik ki. Az olvasó megismerheti összes filmjének címét, illetve áttekintheti valamennyi szerepének listáját is.

A színész szülei – Bárány Frigyes és Vukovits Mária – árvák voltak, így aztán – ahogy vallja az egyik interjúban – nem tudja, milyen az az érzés, ha valakinek van nagymamája, nagypapája. Édesapját és édesanyját is a nagyszámú rokonság fogadta be. Úgy nevelkedtek, hogy gyermekéveik egy-egy szakaszában különböző nagynénik, nagybácsik gondoskodtak róluk. Testvéreivel, Katával és Istvánnal gyakran játszottak a lakásukban színházat. Főleg olyankor, amikor a szomszéd gyerekek átjöttek. Ez abból állt, hogy a konyhai benyíló falára, ahol nem volt ajtó, kifeszítettek egy erős spárgát, arra felfűztek játékgurigákat, és a régi lepedőkből, abroszokból lett a színházi függöny. A művész a mai napig is elgondolkozik azon, hogy miért is játszottak színházat, amikor addig még soha nem voltak színházban. Hallottak arról, hogy ott felmegy a függöny, de mást nem tudtak róla. Talán a Corvin mozi „függönyélménye” lehetett az oka az egésznek. Ott varázsolta el őt a színházra emlékeztető függöny látványa, s ki tudja, hogyan vésődött be ez a lélek mélyébe. Hatodikos gimnazista volt, amikor úgy döntött, hogy jelentkezik az esztergomi szemináriumba kispapnak. Esztergomban végezte el a hetedik-nyolcadik gimnáziumot a bencés szerzeteseknél. Ott rögtön felvette a reverendát, eleinte a kék színűt, később a feketét. Elég aszketikus körülmények között éltek; a hálót, mivel nem lehetett kifűteni, Szibériának nevezték. Nem éheztek, de öt éven keresztül majdnem minden reggel köménymagos rántott leves volt kenyérrel. Erre a művész olyan szívesen emlékszik vissza, hogy most is ez az egyik kedvenc levese. Amikor letartóztatták Mindszenty József hercegprímást, az nagyon megviselte a papnövendékeket. Aki nem akart a teológián maradni, annak állami érettségit kellett tennie. Bárány Frigyesnél ez föl sem vetődött, mert természetes volt számára, hogy a teológián folytatja tanulmányait. Akkor még a régies szóhasználattal állt az épület homlokzatán: Papnövelde. Harmadéves teológushallgatóként már igen szép előmenetelben volt része. A kórus előénekesének és a gyengélkedő hallgatók istápolójának nevezték ki. Minden megadatott ahhoz, hogy sikeresen alakuljon további sorsa, ám ez a harmadik év egyben mégis az utolsó ott töltött éve volt. Súlyos döntést hozott meg azon a nyáron, amikor minden előzetes bejelentés nélkül nem ment el a következő tanévnyitóra. Úgy érezte, hogy öt év alatt nem sikerült magában kifejlesztenie azt, amit valaha elképzelt, és képtelen folytatni papi tanulmányait. Ezután munka után kellett néznie. Ez akkor, 1952-ben nem volt könnyű dolog, főleg egy olyan személynek, aki papnak készült. Neki azonban szerencséje volt. Öccse, aki nagyon szépen rajzolt, akkor már grafikusként dolgozott. Rábeszélte, hogy jelentkezzen a Sport és Játékbolt Vállalathoz. Ott tablókat festett, kirakatokat dekorált. Akkoriban kötelező volt munkakezdés előtt, néha utána is politikai foglalkozásokon részt venni. Neki viszont semmi kedve sem volt ezekre a pártnapokra eljárni. Így kapóra jött számára egyik kollégája ötlete. Működött a vállalatnál egy színjátszó csoport, oda kerestek egy jóképű fiatalembert, mert ezt a szerepkört nem tudták betölteni. Szóltak Bárány Frigyesnek, menjen el egy próbára, s ha megtetszik, maradjon közöttük. Ennek az volt az előnye, hogy aki a csoport programjában részt vett, annak nem kellett megjelennie a párt és a szakszervezeti gyűléseken. Ezzel aztán „megfogták”. Így kezdődött a színpadi pályája. Hamarosan fölfigyeltek rá, és onnan bekerült a központi színjátszó csoportba, melynek tagja volt többek közt Kézdy György és Sztankay István. Ezt a csoportot a Nemzeti Színház művésznője, Makay Margit vezette. Amit a szakmáról tudok, neki köszönhetem. Gyakran mondogatta: Fricike, magának színpadon a helye. Biztatására jelentkeztem a színművészeti főiskolára, ahol a felvételi bizottságból Ráday Imre érdeklődött, hol tanultam, honnan jöttem. Elmondtam, hogy az esztergomi bencés szerzetesek tanítottak. Erre derűsen megjegyezte, lehetek azért még pap, mert nem fejeztem be a teológiát, nem lelkész leszek, hanem Thália papja. Később kiderült, hogy abban az évben nem indítanak színészosztályt a főiskolán, a következő évben, pedig úgymond túlkoros lettem volna. Így ennél a vállalatnál, illetve a színjátszó csoportjánál maradtam 1957 tavaszáig, de közbejött 1956, és más fordulatot vett az életem.

A forradalom idején öccsével együtt végignézte a harcokat, majd két-három napon át a Nádasdy laktanyát őrizte puskával a vállán. A fegyvert magával vitte akkor is, mikor be kellett mennie a fizetéséért november 3-án, aminek később meg is lett a következménye. A forradalom leverése után én is elkezdtem dolgozni, de nem sokáig, mert az igazgatónőtől kapott egy levelet, melyben közölték, hogy további munkájára nem tartanak igényt. Bizonyára valaki megsúgta neki, hogy puskával a vállamon mentem be fizetésért. Végül is ez az elbocsátás egész életére kihatott; ha akkor nem mondanak fel neki, soha nem lett volna színész. Kis ideig nejlonterítőket festett. 1957 augusztusában egyik színjátszó körös társa egy apróhirdetést mutatott neki, amelyben az állt, hogy a Déryné Színházban meghallgatást rendeznek a Rómeó és Júlia kisebb szerepeire. Végül megkapta az első profi szerepét, ez Baltazár volt, Rómeó legénye. Az első fellépési díja 40 forint volt, ami nagy pénznek számított akkoriban. Majd jött a Benvolio szerepe. A Déryné társulatával három évig járta az országot, s számára ez a vándorszínház jelentette a főiskolát. Egy alkalommal megnézte egyik előadásukat Szendrő József is, aki a debreceni színház igazgatója volt. Felfigyelt rá, és szerződtette. Négy évet töltött Debrecenben. Ott érte, hogy felkérték, játssza el Az aranyember c. filmben Kacsuka kapitányt. Nemsokára a József Attila Színházhoz szerződött. Ahol jó szerepeket kapott, amellett szép feladatokat kapott a rádióban, a tévében. A legfőbb terep viszont a szinkronizálás lett. Nagyon sok film főszereplőjének volt a magyar hangja. Közben, Fodor Imrét, a színház főrendezőjét kirúgták, aki Bárány barátja volt. A színészt pedig azzal büntették, hogy kicsi és rossz szerepeket adtak neki, ezért felmondott, és Győrbe szerződött egy évre. Ott játszotta a Néma levente főszerepét. Székely Gábor hívta le Szolnokra, ahol olyan szerződést kötött, hogy csak két darabban kellett játszania, így a színházi munka mellett folyamatosan dolgozhatott Pesten is, főként szinkronstúdiókban. A második szolnoki évben kereste meg a pécsi színház igazgatója, Nógrádi Róbert és főrendezője, Sík Ferenc. Kedvező szerep- és anyagi ajánlatot tettek. Hét évet töltött Pécsett. Nagyon jól érezte ott magát. Nem is gondoltam távozásra, mígnem egy alkalommal azt látom, hogy Bozóky István, aki mellettem öltözött, lázasan pakolgat valami papírokat az asztalán. Te mit csinálsz? – kérdeztem. Színházat Nyíregyházán. Tudod, van kőszínházuk, de csak vendégelőadásokat fogadnak be, és most azt szeretné a város, ha lenne Nyíregyházának önálló színtársulata. Meg is kérdezte, én nem akarok-e odajönni. Fizetést is ígért. Gondoltam, már hét éve vagyok Pécsett, ideje váltani. Nézzük meg, milyen is egy új színház. Hát így kerültem Nyíregyházára. Úgy jöttem ide, hogy egy évadban két szerepet vállaltam. Ugyanis akkor még Pesten laktam, és a tévétől, rádiótól kaptam a megbízásokat és a szinkronról sem mondtam le. Az első előadást, az Úri murit imádták a nézők. Elkezdtem figyelni és megérteni a színész és a közönség viszonyát. A következő évadban több szerepet kértem, kaptam is ötöt. Lassan elmaradt mellőlem a szinkron, a film és a főváros. Ha ma Budapestre kell utaznom valami miatt, alig várom, hogy hazaérjek. Már nem bírom azt a nyüzsgést, ami körülveszi az embereket. Hiszem, hogy régen nem élnék, ha ott maradtam volna. Többek között ezt is az itteni munkának és a nyíregyházi közönségnek köszönhetem.

Bárány Frigyes szerint a színház világa megváltozott. Már csak azért is, mert a hatvanas vagy hetvenes években a gyermekcipőben járó televízió rengeteg jó színházi előadást sugárzott. Ma ritkán közvetítenek a színházakból. Ezért például nemigen lehet tudni, hogy a szakmában ki hol található. Úgy érzi magát Nyíregyházán, mintha ott született volna. Ez számára a csönd és a béke szigete. Szerinte a színjátszás valóban játék, amit ő komolyan, talán túlságosan is komolyan vesz. Nem tudja elképzelni, hogy valaki a közönség elé lépjen készületlenül, vagy akár csak egy kis lazaságot engedélyezne magának. Meggyőződése, hogy a színészet teljes embert kíván. Önön magát vallja munkaeszközének. A maga teljes fizikai, pszichikai valóságában. Úgy véli, folyamatában kell megoldania a szerepeit. El kell indulnia valahonnan, és meg kell érkeznie valahová. És minden egyes pillanatban tudnia kell, hogy hol áll, vagy ül éppen. Sőt azt is, hogy hol a jobb keze, a bal keze, a lába – tehát: kontroll alatt kell tartania minden porcikáját. Emellett figyelnie kell a partnereire, a megszólalásaira, mert úgy gondolja: nem lehet kétszer egyformán megszólalni. Reagálnia kell mindenre, ami körülötte történik. Egyszóval élnem kell, hogy életet tudjak lehelni a megírt figurába. Nekem természetes, hogy aki a színpadra lép, hatni akar a közönségre. Mindenkinek vannak ehhez eszközei, kell a tehetség, a szorgalom, a kitartás, a jó megfigyelőképesség. A nagy titok az, hogy a színészi játék miképpen jön le a színpadról, és mennyire érinti meg a nézőket. A színművész úgy véli, hogy ennél a pontnál jön a kérdés, hogy hol húzódik a színészmesterség és a művészet határmezsgyéje. Szerinte nagyon keskeny ez a mezsgye, és ritkán adatik meg olyan pillanat, amikor ezt át lehet lépni egyénileg, vagy akár a partnerekkel együtt. Van sok jó mester a színpadon is, aki példásan megoldja a feladatát, de nincs benne az a plusz, lélek, vagy nevezzük csodának, amit megmagyarázni nem lehet, mert az nem a szándékunktól függ. Egy időben, a nyíregyházi színházban Bárány Frigyes, igazgatói felkérésre tanított színészmesterséget, így tapasztalatból tudja, hogy mindezt nem lehet megtanulni és megtanítani sem. Tehetség vagy van, vagy nincs. Ezért nem is lehet megfejteni a titok nyitját, mert ezt csak érezni lehet. Úgy véli, alapvető ezen a pályán a jó memória, hiszen tökéletes szövegtudás nélkül nem lehet jól játszani. Ezért Bárány Frigyes mindig igyekszik már az első rendelkező próbákra alapos szövegtudással megjelenni. Ezért hálás, amiért valami különös emlékezőtehetséggel áldotta meg az Isten. Pályája során voltak olyan színházi évadok, amikor öt szerepet játszott párhuzamosan. Nyilván, nagy koncentrálást, tökéletes fegyelmet követelt tőle ez az erős igénybevétel, s ennek megfelelően igyekezett a memóriáját edzésben tartani. Ifjúkorában, amikor még csak néző volt, és nem is gondolt arra, hogy valaha is színész lesz, egy-egy színházi élmény után tisztábbnak, könnyűnek, nemesebbnek érezte magát. Egy kicsit jobbá is vált – visszaemlékezése szerint. Ma, tapasztalt színészként ezzel az élménnyel szeretné megajándékozni közönségét.

A művésznek öt unokája van. Zoltán, 1991-ben, Krisztina 1992-ben, Ildikó 1994-ben született. Ők a lánya, Bárány Andrea gyermekei, a Dömötöri gyerekek, Budapesten laknak. Leánya angol–olasz szakon diplomázott, angol nyelvet tanít egy budapesti középiskolában. Feleségemnek az előző házasságából született gyermeke, Bogdányi Franciska, aki agrár szakfordító mérnökként végzett, évfolyamtársával kötött házasságot, ő dr. Tóth Ferenc tanár és kutató a gödöllői Szent István Egyetemen. Az ő gyermekei a mi kisebb unokáink, Benedek 1996-ban, Rozália 2000-ben született. Ők Gödöllőn élnek. Nagy ritkán az is előfordult, hogy egyszerre mind az öten itt lehettek velünk Nyíregyházán. Ahol szinte minden alkalommal elvittük őket az állatkertbe, a múzeumfaluba, a strandra.

És most lássuk, olvassuk, hogyan írnak róla a kollégák. Béres Ilona, Kossuth-díjas színművésznő: 1962-ben játszottunk együtt Az aranyemberben. Főiskolás koromban ismertem meg Fricit. A filmben a szerelmespárt alakítottuk. Kedves, kellemes partner volt forgatás közben. Nagy sikere is volt a filmben. Csodálkozom, hogy később nem lett filmes karrierje. Pedig nagyon alkalmas lett volna filmszerepekre. Schlanger András, a Móricz Zsigmond Színház igazgatója: Jó külsejű, szép beszédű, nagyon érdekes, arisztokratikus személyiség. Végtelenül tisztességes, nemes ember. A szó legnemesebb értelmében konzervatív. És mindig olyan szilárdan áll abban a közösségben, legyen az egy színházi társulat, hogy mindig igazodási pont az ő személyisége, jelleme, egyenessége. A másik, amit mindig irigyeltem tőle, hogy rendkívüli módon tudott vigyázni magára. Ha vissza kell emlékezni közös élményeinkre, röviden egy régi vágású színházi ember, munkájában és emberi tartásában példát adhat a következő generációknak. Pregitzer Fruzsina színművésznő: Szeret engem a Jóisten, hogy olyan alkotótársam, partnerem van, mint Te, olyan színészkollégám, akinek pontossága, korrektsége, mint világítótorony az éjben, annyira egyedülálló és fontos.

A kiadvány különös izgalmát az adja, hogy benne Bárány Frigyes beavat a titkaiba. Feltárja családtagjainak legendáriumát ugyanúgy, mint színészpályája gyakran „véletlenszerű” eseményekben gazdag alakulásának fordulatait. Olyan színész „szól” hozzánk, aki élő legenda.

(Thália papja – Bárány Frigyes; írta és szerkesztette: Baraskó Erzsébet, Bodnár István; Örökségünk Könyvkiadó Kft., Nyíregyháza, 2015.)

M.A.