vissza a főoldalra

 2016.07.01. 

Akinek a kezét mindig az Úr vezeti

Tiszanána és a Krisztus-kilátó terve

Tréfás Miklós grafikus, szobrászművész 1940-ben született Budapesten. Pályáját díszlettervezőként kezdte. Dr. Németh Antal főrendezőt, a Nemzeti Színház hajdani igazgatóját tartja mesterének, aki tanítványának kérte föl. Kitanulta a grafikusi mesterséget. Mesterei Mohrlüder Vilmos, Gönczi Tibor és Muray Róbert voltak. Alkalmazott grafikusként számos művet készített. Majd autodidakta módon elsajátította a szobrászathoz szükséges ismereteket. Grafikáit a nyugati államokban is kiállították. 2012-ben az UNICREDIT Bank Pusztaszeri úti székházában volt kiállítása kisméretű, vallásos szobraiból. Köztéri munkái Tiszanánán láthatók, így a ’48-as, az ’56-os emlékmű, és 2011-ben, amikor a falu 750. születésnapját ünnepelte, faragott egy szobrot ezzel a címmel: 750 év az Úrban, árban. 2014-ben avatták föl Kálvin Jánosnak, a reformáció vezéralakjának ötnegyedes méretű, teljes alakú szobrát. Felesége Kovács Eszter, operaénekesnő. Közéleti pályafutás: 1994 és 2002 között Tiszanána önkormányzati képviselője, 1996-tól 2002-ig tanácsnoka.

 Munkában a “nagyhatalmú sündisznócska”

 Grafikusként miért váltott a szobrászat irányába?

 –Igaz, akkor még hitetlen voltam, „kutyaként” éltem, de grafikusként is arra gondoltam, ha megengedi az Úr, s lesz elegendő pénzem rá, akkor szobrász leszek. Már 7-8 éves koromtól „bizsergett az ujjam”, mert a grafikán túl inkább a szobrászatra készültem. Úgy döntöttem, sosem kérek pénzt szobraimért, csak az anyagot biztosítsák számomra. Nem akartam a kufárharcba belemenni, pénzért ácsingózni, kilincselni, különösen önjelölt szobrászként. Így 25-30 évvel ezelőtt átálltam a szobrászatra. Tervbe vettem, hogy Tiszanánán kialakítok egy szobrász-műtermet. Pesten volt már akkor grafikus-műtermem. Ez a mai napig üzemel, ma már stúdió, amiben grafikus lányom, Móni dolgozik.

 Szobrai Tiszanánán láthatók. Hogyan alakult ki a kötődése a Heves megyei településsel?

 –Egyszerűen beleszerettem Tiszanánába. Ott született feleségem, és miután édesanyját magához hívta az Isten, eldöntöttük, hogy felújítjuk a szülői házat, ami egy kis parasztház. Nem is felújításról, hanem szépítésről beszélhetünk, mert eszembe sem volt, hogy a parasztházat valami modern villává alakítsam át. Mivel a faluban többen minősíthetetlenül dolgoztak azok közül, akik kőművesnek mondták magukat, így egy megbízhatóbb embert szerződtettem mesternek, és én lettem a segédmunkása. Így szépítettük meg a házat. Közben városi emberként élveztem a paraszti élet szépségeit.

 Ezután lett a falu önkormányzati képviselője?

 –Nem azonnal. A rendszerváltozás után kommunista polgármestere lett a falunak. Ez akkor még nem igazán érdekelt, de azt láttam, hogy semmit sem tesznek annak érdekében, hogy a település szebbé, élhetőbbé váljon. Ezért az egyik képviselőtestületi ülésen szót kértem, bemutatkoztam, és felajánlottam segítségemet, mert a falunak szerettem volna arculatot csinálni. A polgármester ezt egy udvariaskodó, de semmitmondó szöveggel viszonozta. Az 1994-es választás előtt úgy gondoltam, hogy elindulok polgármesternek. Erre az ottani iskolaigazgató is kapacitált. Nem a poszt érdekelt, hanem az, hogy bebizonyítsam, mit jelent valóban a közért dolgozni. Volt is egy vicces mondásom, hogy a kommunizmusnak csak egy szava állt hozzám közel, a közért. Polgármester-jelöltként saját pénzből kiadtam egy újságot Ébresztő címmel. Ebben leírtam céljaimat, és 42 pontot fogalmaztam meg. Ezzel megzavartam az ottani „állóvizet”. Hirtelen megszaporodott a jelöltek száma. Megválasztották Dr. Tóth József agrármérnököt polgármesternek, aki egy ideig fideszes országgyűlési képviselő is volt. Ennek előzménye, hogy Tóth úr, aki azóta jó barátom, azt mondta, ha „engem megválasztanak, akkor ezt a 42 pontot megvalósítom.” Ezután úgy döntöttem, hogy elállok a polgármester-jelöltségtől, viszont Tóth József felkérésére elindultam a helyi képviselőválasztáson. Az első ciklusban csak hárman voltunk jobboldaliak, kisebbségben, a többiek, heten baloldaliak. Meg is jelent a megyei lapban egy cikkem „Mit lehet megtenni Tiszanánán a vörös szegfű szirmai alatt” címmel. Abban írtam le azt, ami miatt felbomlott a testület. 1996-ban feloszlatták a testületet, s utána nem csak képviselő, hanem tanácsnok is lettem. Tréfásan „nagyhatalmú sündisznócskának” hívtam magam. Szinte erősebb volt a jogosítványom, mint a polgármesteré. Főleg a szépészeti ügyekben döntöttem, tehát nem engedtem semmi olyan terv megvalósulását, ami nem illeszkedik a faluképhez. Közben átrendeztem az életem, egy hétből négy napot Tiszanánán töltöttem, hétfőként fogadóórákat tartottam. Első eredményem, amire büszke vagyok, az a strand létrehozása. El is nyerte a létesítmény a Tisza legszebb strandja díjat. Majd felvetődött a díszpolgári cím adományozása. Ingyen megalkottam a díszpolgári címmel járó bronzból és márványból készült kisplasztikát, ami a helyi katolikus és református templomot ábrázolja. Közben a falu középületeit, így az iskolát is felújítattam. Élhető környezetet óhajtottam teremetni – s ez sikerült is.

 A közéletről térjünk rá a művészetre. Grafikusnak vagy szobrásznak vallja magát?

 –Igaz, létezik a művészetnek külön képzőművészeti, zeneművészeti, színházművészeti ága, de ez a hármas csoport összefogva egyetlen „szálon” játszik, csak máshol „pengetik meg a húrt.” Vallom, hogy a művésznek egyetlen hatalmas törekvése kell, hogy legyen; az eget és a földet összekötni. Ahogy Weöres Sándor zseniálisan megfogalmazta: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” Akiben nincs létra, az nem művész. Ezzel kötjük össze Istent a világunkkal. Még az ateista művész is így tesz, annak ellenére, hogy nem tudja: az Isten használja eszközül.

 Ki tanította meg a szobrászat fortélyaira?

 –A szobrászatot magamtól tanultam ki, de megkértem egyik kollegámat, hogy segítsen abban, milyen arányban kell az anyagokkal bánni, s milyen eszközöket szükséges egy alkotáshoz használni. Igazából szinte semmit sem kellett tanulnom, mert rengeteget tudtam. Hiszen a rajz minden képzőművészeti ág alapja. Kiderült az is, hogy hol játsszak a már említett húron. Nem éreztem igaznak a könnyen formálható anyagot. Szükségem volt egy „ellenfélre” ahhoz, hogy dolgozzam. A márványnál pedig nincs is jobb antagonistám. A gyorskezű embert a márvány lelassítja, megtanítja tisztelni a tárgyát, a nemes anyagot. Természetesen először sokat szenvedtem a márvánnyal, nem minden sikerült elsőre, de mindenki, még az is, akit a legjobb mesterek oktattak, a saját kárából tanul.

 Jól tanult, mert több köztéri szobrot alkotott.

 –Tudom, hogy köztéri szoborra nem kapnék megbízást, még ha ingyen is vállalnám a munkát. Ennek egyik oka, hogy több szobrász nem kedvel, mert elveszem tőlük a kenyerüket. A másik: minden település vezetése meghatározza, hogy milyen stílusú szobor legyen a köztereken. Szerencsére sok a tehetséges és egyben ismert, felkapott szobrász, s azok közül választanak. Amikor tanácsnok voltam, közöltem a polgármesterrel, hogy olyan falut vezet, aminek sem ’48-as, sem ’56-os emlékműve nincs. Amint említettem, munkadíjat nem kértem, de az anyagra nem volt pénzem, és az akkor forráshiánnyal küszködő önkormányzat nehezen tudta kigazdálkodni az ahhoz szükséges minimális összeget is. Az anyagon kívül a két segéd bérét is a település kasszája biztosította. Az első tiszanánai alkotásom a ’48-as emlékmű volt, amit az ’56-os emlékmű követett. Tiszanána alapításának 750. évfordulóján, 2011-ben a helyieket emlékművel ajándékoztam meg, ami azóta is falu az egyik fő látnivalója. Az alkotás címe: a 750 év az Úrban, árban. A települést ugyanis többször elöntötte a víz, de a lakók a természeti csapások után mindig újjáépítették otthonukat. Ennek a küzdelemnek, a tenni akarásnak állítottam emléket.

 Megtérés a lövészárokban

 Többször említette a művészet és Isten kapcsolatát. Amikor az interjú időpontját akartam önnel egyeztetni, felesége közölte, hogy szentmisére ment, mert ön mindennap magához veszi Krisztus testét. Gyermekkorától hívő, vallásos volt, vagy felnőttként tért meg?

 –Röviden: gyermekkoromban hívő katolikus voltam, ministráltam is, majd letértem az igaz útról, és felnőttként megtértem. Édesapámnak igazi istenélménnyel lett hite katonaként, az I. világháborúban. Addig nem hitt Istenben. A lövészárok közelében kisméretű telefonos fülke volt. Édesapám pedig várta a telefonüzeneteket, s adta tovább az utasításokat. Egyszerre a három éve meghalt édesanyja hangját hallotta az erős golyózápor és srapnel-tűz alatt. „Sándorka, Sándorka!”. Azt hitte édesapám, hogy a félelem miatt hallucinál. De szinte „túlkiabálta” nagymamám a hangzavart. Ezt nem bírta már apám elviselni, elhagyta a helyét, s akkor oda becsapódott egy akna, ahol fél perccel azelőtt ült. Ezután azt mondta: Isten nélkül nem élhetnek gyermekeim. A Szent Domonkos- templomba jártunk misére testvéreimmel, nem is lehetett nem menni. Esténként pedig térdre borulva imádkoztunk. Mindezt a szüleink általi tiszteletből tettük. 11-13 éves koromig még élt bennem a hit, aztán elhagytam az Urat. Nagyon sok könyvet olvastam, de a könyvek könyvét, a Bibliát csak archaikus nyelvezete miatt szerettem. Amint említettem, grafikusként dolgoztam, s elég jól kerestem, de mindig féltem valamitől. Történt, hogy szólt a feleségem fodrásza, hogy a pasaréti református gyülekezet egy szenzációs hely, mert ott Cseri Kálmán lelkipásztor hirdeti az igét. Azt is említette, hogy fia elég jól rajzol, és legyek a tanára. Kitanítattam a fiút úgy, hogy főiskolai végzettség nélkül remek, jól kereső állást kapott. Végül feleségem és a fodrásznő unszolására elmentem a Torockó téri református templomba. Előre ültem, meghallgattam az igét, de nem tudtam mi az, azt sem tudom, miről beszélt Cseri Kálmán, de mikor véget ért az istentisztelet, és áldásra felállt a gyülekezett, akkor ültömből álltamba odaszóltam a feleségemnek: „te, én megtértem.” Cseri Kálmán egyik mondása, hogy „kutyából nem lesz szalonna”. Én mégis „szalonna” lettem. Azért járok minden nap templomba, mert szükségét érzem annak, hogy Isten igéjét hallgatva le ne térjek az igaz útról.  

Katolikusként Tiszanána részére márványból és andezitből Kálvin-szobrot faragott. Ez sem mindennapos dolog.

 –Korábban elhatároztam, hogy faragok a falunak egy reneszánsz kutat. Az alapokat megcsináltam, de elfogyott a pénz. Erre az alapra álmodtam meg az életnagyságú Kálvin-szobrot. Mivel a korpuszra nem volt pénze az önkormányzatnak, ezért kőzúzalékból faragtam ki a korpuszt, ami elég sok munkával járt. Nem szeretem saját munkámat dicsérni, s ezt nem álszerénységből mondom, de a posztamenst, ami a reformáció kanosszajárását szimbolizálja, nem én, hanem az Úristen csináltatta velem. Fölvetődött bennem, a szobor faragása közben –ami egyébként nem Kálvin Jánosról, hanem a Szentlélekről szól, mert annak attribútumai a galambon kívül, a láng és a szél–, hogy Kálvin spirálos köpönyege a szelet szimbolizálja, gallérja pedig lángokból álljon. A fej pedig kissé az ég felé néz. Ezzel akartam kifejezni azt a kontaktust, amiben Kálvin volt, a Weöres Sándor által idézett mondat „létrája”. Miután elkészült a korpusz és a zárókő, és végre megjött a márvány a fej megfaragásához, akkor gondoltam arra: biztos, hogy nekem, egy katolikusnak kell a protestáns vezérről szobrot készíteni? Faragtam a fejet, de ez a gondolat nem hagyott nyugodni, és a munka is lassabban haladt. Sőt fél évig le is álltam vele. A kérdésemre Istentől kaptam választ.

 Öt percen múlt az életük

 Mégis, hogy kapta meg a Istentől a választ?

 –Majdnem leégett a tiszanánai házunk. Éjjel fél háromkor felébredtem – ami nem szokásom –, és furcsa szagot éreztem. Azt hittem, a szomszédban gumit égetnek. Biztonság kedvéért kinyitottam a konyhaajtót, és üvöltöttem: tűz van! A tévé előre dőlt, bizonyára felrobbant, s az okozta a tüzet. A szoba, a konyha, a fürdőszoba fala teljesen fekete volt. Hat-hét perc telt el a felébredésemtől a tűzoltók megjelenéséig. Annyit mondott egy öreg tűzoltó: „öt percen múlt az életük.” Megköszöntem az Úrnak, hogy megmentette az életünket, majd rájöttem, hogy megkaptam a választ a Kálvin-szobor ügyében. A „750-es”jubileumi emlékmű megalkotását is csodák sorozata kísérte. Felhívott a polgármester, válasszak egy követ Gyöngyössolymoson. Kiválasztottam, visszamentünk az autóhoz, és mialatt beindult a motor, lerajzoltam azt, ami ma ott áll Tiszanánán. Nem én rajzoltam le, hanem az Úr vezette a kezem. Küzdelmes volt az emlékmű kifaragása erőnlétileg is, korábban ugyanis volt egy szívműtétem. Nagyon kedves barátom, egy debreceni professzor végezte a műtétet.

 Nem volt halálfélelme?

 –Láttam betegtársaimon, mit jelent egy ilyen trauma, nagyon izgultak. A műtőben azt mondtam: „Uram, ha hívsz, boldogan megyek, ha itt tartasz, megköszönöm.” A 750 éves emlékmű készítése közben pedig eszembe jutott, hogy ezt nem magamért, hiúságból, hanem „Uram, ezt Teérted akarom csinálni.” Azóta minden munkámat így kezdem. Magam a sorban nem elsőnek akartam látni, hanem leghátul. Ez az igazi művészi pálfordulás. Szintén csoda, hogy amikor a daru kötele elszakadt, és lezuhant a másfél tonnás kő, a segédjeimet még egy karcolás sem érte. Sokan nem tudják, hogy a szobrásznak mekkora gondot jelent a pozícionálás, de a szinte eszközök nélküli művelet ellenére mégsem lett ferde a kő. Az a kő, amit három mélyedés, vonal átölel. Ez a hit, a remény, és a szeretet szimbóluma.

 Melyik izmusba sorolja be magát?

 –Absztrakt művésznek vallom magam, de az öncélúság, az elvontságra törekvés távol áll tőlem.

 Jézus-szobrot még nem készített?

 –Nem tudtam elképzelni, hogy valaha lesz annyi bátorságom, hogy Jézust meg merjem faragni. Az autentikus Krisztus-kép, az úgynevezett nem emberkéz festette kategóriába tartozik. Amikor a már említett strand első tervét elkészíttetem, gondoltam, hogy mivel sík vidékről van szó, egy jó magas toronyszerkezetre fel kéne tenni egy szélkereket, ami jelzi, hogy ott a fürdőhely. Mostanában, amikor kiderült, hogy Tiszanána valószínűleg kap forrást a strand felújítására, a polgármester megkérdezte tőlem, mit szólnék hozzá, ha oda kilátót építenének. Jelenleg ennek a tervezésével vagyok elfoglalva. Nem elégedtem meg csupán egy szokványos kilátóval. Régóta foglalkoztat a profán és a szakrális ütköztetése. Hol van erre nagyobb lehetőség, mint egy strandon? Ezért Krisztus-kilátót terveztem, ami remélhetőleg a Tisza-tó egyik látványosságának fog számítani. A makettet hamarosan el is készítem.

 Évszázadokon át szorosan összekapcsolódott a hit, a szakralitás a képzőművészettel. Mára ez megváltozott. Érződik egy alkotáson, hogy készítője hívő ember?

 –Senkit sem akarok megsérteni, de sokan a giccs mentén tevékenykednek, az ideálist szeretnék megjeleníteni, a jó szándékukat sem kérdőjelezem meg, de a kvalitásukat már igen. Ilyen alkotásnak nevezett szobrok, képek több templomban is láthatók. Kizárt, hogy az ilyen alkotó ne lenne hívő, de nem kapta meg az erőt a valódi művészi produkció készítéséhez. Én tudom magamról, hogy „senki” vagyok, a Michelangelo pedig akkora zseni, hogy belátatlan a világ számára. Ne vegyék nagyképűségnek, de én a Michelangelo-táborba tartozónak vallom magam, ahogy ezer meg ezer művész, akit az Isten külön adományban részesített. Akik nem hívők, és tehetségesek, azok is azt teszik, amit Isten velük szándékozik tenni. Tudatosan vagy tudattalan mindenki Istennek dolgozik, kivéve azok, akik szándékosan beállnak a sátán táborába. Ők azért aljasok, mert Isten ellen fordulnak, holott éppen Ő ad nekik erőt munkájuk elvégzéshez. Azt tartom művészetnek, amit valaki Isten áldotta adományként művel. A képzőművészet kritériuma pedig, hogy az adott alkotás egyedi legyen. Azt is vallom, hogy az ókori görög kánonon alapszik a képzőművészet. A görögökkel az volt az Úr célja, hogy olyan szellemiséget terjesszenek el az akkori világban, ahová már el lehet Krisztust küldeni. A görög kánonnak kell a művésznek megfelelnie, különben csupán blöfföl az illető, de nem művész. A kánon szigorát kell az egyéniséggel ötvöznünk, hogy igazi alkotást készítsünk.

Medveczky Attila