vissza a főoldalra

 

 

 2016.06.03. 

A kultúra hídja

Ezekben a napokban Balatonfüreden időzöm, a magyar tenger partjától ötven méterre, egy népszerű szállodában. A gyorsan ébredő irigység megszelídítésére sietek leszögezni: nem nyaralok, nem lógatom a lábam – dolgozom. Csakugyan munkával telnek az órák. Az első alkalommal megrendezett nemzetközi Irodalmi Fórum résztvevőjeként a Magyar Írószövetséget képviselem, annak is műfordítói szakosztályát, amelynek immár nyolcadik éve elnöke vagyok. Ezt a fórumot, pontosabb szóval tanácskozást a kelet-közép-európai országok és Kína kulturális kapcsolatainak elősegítésére szervezték.

Mi, magyarok, az utóbbi két és fél évtizedben szívesen használjuk (nagyon helyesen) a „visegrádi négyek”, rövidítve V4-ek kifejezést, szívesen hivatkozunk a visegrádi országok egybetartozására, sürgetjük közös fellépésünket az Európai Uniós ügyekben, érdekeink közös képviseletét és érvényesítését Brüsszel központosító politikájával szemben. Ismétlem, ez a visegrádi gondolatkör igazán nagyon dicséretes. Ugyanakkor hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy más, velünk rokon sorsú népek is élnek körülöttünk – gazdag történelmi múltú, hamisítatlanul kelet-közép-európai nemzetek, amelyek ráadásul rokonszenvvel viseltetnek irántunk, vagy legalábbis nem az ellenségeink. Horvátország, Szlovénia feltétlenül ilyen ország. Jó-jó, miért is tagadnánk, Románia, Ukrajna és Szerbia már kissé nehezebb terep, de ezekkel az országokkal is érdemes összefognunk, hiba lenne kikerülnünk őket. Nem is szabad! Tetszik vagy sem, muszáj együttműködnünk, muszáj megtanulnunk vállvetve dolgozni; szerencsére ezt az érintett nemzetek felelősen gondolkodó művészei, vezető értelmiségi alakjai is így gondolják. A közös munkába, érdekérvényesítésbe még olyan, kissé távolibb országokat is üdvös bevonnunk, mint Macedónia.

Nem véletlenül írom e mondatokat, ugyanis a füredi Irodalmi Fórumon a visegrádi országok mellett Szlovénia, Románia, Horvátország és Macedónia is képviselteti magát, méghozzá nem is alacsony szinten – például Horvátország kulturális minisztere is eljött. A lényeges plusz, az ígéretes nyitás Kína részvétele, szintén magas állami szinten. Az már önmagában fontos mozzanat, hogy a kínai állam kulturális vezetése komolyan érdeklődik térségünk iránt, szeretne feltérképezni minket. Ez talán nem is a legpontosabb kifejezés, hiszen a feltérképezés már megtörtént. A konferencia üléstermének sarkában egy széles asztalon sorakozik a kínai könyvpiac utóbbi néhány évének kelet-közép-európai termése. Több tucat „visegrádi” szerző művei láttak napvilágot friss kínai fordításban, és e könyvek külleme vonzó, jóleső. (Jobb híján csak a küllemükről írhatok, hiszen a kínai nyelvű tartalmat nem ítélhetem meg.)

Hol van Európa közepe? – tette fel a kérdést gondolatébresztő előadásában Kiss Gy. Csaba művelődéstörténész. Földrajzi értelemben, vagyis az Uráltól a portugál partokig mérve földrészünket, a középpont valahol Ukrajna területén lehet. Nem véletlen, hogy Kárpátalja egyik falvának közelében tábla hirdeti: Európa közepe. Ám az sem véletlen, hogy Litvániában is áll egy tábla ugyanezzel a felirattal. Szlovákiában szintén. Tehát térségünk országai számára fontos az európaiság, fontos a kulturális közeg, a hagyomány. Az előadás e pontján – nem kis derültséget keltve – a hallgatóság soraiból közbeszólt egy cseh írónő: „Európa közepe Csehországban van, nálunk is áll egy ilyen feliratú tábla.” Egy szó mint száz, egyek vagyunk, közösek a céljaink és az érdekeink. Ezért legfőbb ideje kezet nyújtanunk egymásnak. Amúgy pedig: földrajzilag igazolhatóan joggal tiltakozhatunk, ha egy nyugat-európai nagyokos „kelet-európainak” minősít minket, magyarokat és szomszédainkat. Különösen fájó, hogy sokszor mi magunk aggatjuk ezt a címkét hazánkra. Jó lenne, ha egyszer s mindenkorra törölnénk a tudatunkból ezt a butaságot.

Az Irodalmi Fórumra persze lengyelek is érkeztek – méltó és igazságos, egyszersmind jópofa, hogy kéttagú küldöttségük egyik tagja varsói, a másik krakkói. E két város kiegészíti egymást, ugyanakkor rivalizálnak is. Általánosságban kijelenthető, hogy Varsó politikai-gazdasági főváros, Krakkó pedig a kultúra, a hagyomány és a vallási élet központja. Egy közkeletű lengyel szellemesség szerint: a pénzt Varsóban kell megkeresni, de Krakkóban kell elkölteni. A füredi ülésterem elegáns asztalán persze ott hevernek egymáson a lengyel irodalom kiválóságainak kínai kiadású könyvei is. A két Nobel-díjas krakkói költő, Czeslaw Milosz és Wislawa Szymborska versei. A következő lengyel Nobel-díj várományosa, a szintén krakkói Adam Zagajewski versei, illetve egy esszégyűjteménye. A nemrégiben elhunyt Tadeusz Rózewicz és az ezredfordulón távozott varsói nagyság, Zbigniew Herbert versei. Az 1924-től 1998-ig élt Herbertnek is van – persze – magyar vonatkozása. Egy évvel volt idősebb Nagy Lászlónál, és szinte napra pontosan húsz és fél évvel élte őt túl. A látszattól való megszabadulásról beszélt, a forma megleléséről az elkoptatott szavak mögött, arról, hogy el kell jutni „a tárgyak szívéig”, szembeszállva a mulandósággal, a világ változékonyságával. Mindezzel eleven hatást gyakorolt Nagy Lászlóra, aki varsói útjai során többször is találkozott Herberttel. Mi több, élete utolsó évében tucatnyi Herbert-verset ültetett át magyarra, nyersfordításokra támaszkodva. Irodalomtörténeti tény, hogy a halála előtti napon Nagy László éppen Herbert egyik versének magyarításán dolgozott. A halálhírről értesülve, az akkor Nyugat-Berlinben tartózkodó Herbert verssel adózott Nagy László emlékének, amelyet egy polonista műfordítónő, Gimes Romána budai lakáscímére küldött el, személyes hangú levél kíséretében. Íme néhány sor ebből a versből, melynek címe In memoriam Nagy László, saját fordításomban adom: „Románától hallom, hogy Ön elköltözött / így csak azokról beszélnek kik örökre itt maradnak / irigylem Öntől a márványszín arcát // csak tiszta ügyek voltak közöttünk soha egy levél / soha egy emlék mellyel a szem játszadozhat / se gyűrű se kelyhek / sem asszonyi könnyek / ezért is könnyű hinnem a gyors mennybe vételben / abban hogy Ön már olyan, mint József Attila”.

A kultúra, az irodalom ösvényein járva hozzátehetjük: egy másik varsói költő, a mostanság nyolcvanéves Krzysztof Karasek pedig Weöres Sándorról írt gyönyörű emlékverset 1990 szilveszterén. E nagyobb lélegzetű műből most a rendelkezésre álló véges terjedelem miatt nem idézhetek, pedig lenne mit. Ám a lényeg a tanulság: Kelet-Közép-Európa népei ezer szálon kötődnek egymáshoz, ezért a jelenleginél sokkal jobban kellene ismernünk és becsülnünk egymást.

 

Zsille Gábor