vissza a főoldalra

 2016.06.03. 

Kis Pál István: Vasharangöntők

Verbális átiratok Bálványos Huba rajzaihoz - Kiállítás a Magyar Írószövetség Klubjában

 Különös tárlat, hiszen a tus- vagy vegyes technikával készült rajzok mellett – oldalpárként – Kis Pál István költeményei szerepelnek. Pontosabban egy lírafolyam, amelyet a csepeli kötődés, a gyáróriás műhelyeinek ismeretén kívül Bálványos Huba (1938-2011) grafikái ihlettek. Bálványos 1971 és 1975 között többször fölkereste – csillagporos éjszakát kívánva magának? – az öntödét. Kíváncsi volt a sötétben is világoló tűzlángra, a formába készített – kényszerített – anyag viselkedésére? Nyilván arra is, hiszen a fojtogató levegő, benne a szállongó porral, egészen különös helyzetet teremtett valaminő ismeretlen befogadására.

De még inkább a homokformába ágyazó – proletár kisded születik? – emberek izgatták. A törődött, égő sebhelyektől duzzadó kézfejek, a szigorúan befelé néző munkásarcok. Férfiak és nők vegyesen, akik eme embertelen – ma már nyilván modernebb körülmények között folyó – munkának szentelték az életüket. A műhely rendje és rendetlensége, a különböző munkafolyamatok rögzítése, az izzó acél sötétből a világosba hasító útja.

Ecsetje, tustolla úgy szánt végig a papíron, hogy lehetetlen nem észlelni eme kokilláktól beteljesedő mindenség szépségét és drámáját. Mert a hőtől védő bőrköténynek, a kesztyűnek és a szemüvegnek éppolyan – a csaknem lehetetlent elviselni tudó – fontos szerepe van, mint a jobbára kínzó hőben folyamatosan acélozódó magatartásnak.

Mi a szép az egészben? A teremtés gyönyöre. Mi a dráma? A megfáradt test újabb és újabb próbák elé való állítása. Amikor Bálványos portrét rajzol, sosem szakítja ki környezetéből az arcot. Minden vonásán érezni a szenvedés – még pihenőidőben is alig könnyebbé váló – tonnáit. A munkafolyamatokban pedig – különösen a csoportos képeken észlelni – ott dübörög, vagy éppenséggel sistereg a tenni kész munkás és a megszelídítendő anyag eggyé válása.

Ez a különleges, a hajdani Csepel Vas- és Fémművek – akárhogyan is van – diadalát papírra vető grafika-sorozat arra késztette a költő Kis Pál Istvánt, hogy saját élményeit is fölhasználva egy poémában szóljon az izzó vas és a hálójába került munkások (közöttük nem egy családtag) küzdelméről. (Hasonló módszerrel készült, Plugor Sándor öregember-arcait nézegetvén Szilágyi Domokos könyvnyi verse, az Öregek könyve is.)

Bálványos Huba grafikáinak önálló világa van – kész egész. Nincs mit hozzátenni. A költő ezért valaminő sajátos, jobbára az öntödei létben kiteljesedő időutazás folytán – amelyben Menny és Pokol ugyannak a világnak két sarka (gyakran egymásba folyva) – megteremtette a maga emberét. Az anyaghoz ragaszkodó, s tőle elszakadni nem tudó (a szocialista építés lázában égő?) munkást és az őt körülvevő aurát. Családi és társadalmi kötődését, fásultságát és kimerültségét – mindezek ellenére a szerszámok közötti otthonosságérzetét, boldogságát –, méghozzá egyszerre valós és csaknem mitológiai környezetben.

A kezdés hangulata már fölöttébb előrevetítette eme modern mese – a nosztalgikus múltba vágyódáson túl egy hősi korszak emberies embertelenségét szellemi kalandként megélő történet – drámai kontrasztját. „A Tűzsárkánynak sárga szeme volt, / füstszín szárnyon szállt / a kéményerdő felett, / égbe vitte azt, / ki lángtestén lovagolt, / de hogy repülhessen, / a húsából evett…”

A huszonöt részre (címként egyetlen szóval jelölt fejezetekre: …mese…; …vastörvény…; …táncrend…; …vas harang…; …rozsdaünnep…; …öntőmunka…; …pieta…; stb. ) bontott versfolyamban, valamicskét a filozofikus hangot illetően, távolról ott van József Attila szikár könyörtelensége, ami jobbára az anyag körüli meditációkban jelentkezik („így vagyunk együtt s külön is csak egyek…” – táncrend; „Ágyasom az acélívű hajnal , / ha jön, hát kettéhasad / a föld kövült mocska / s vak rongya az ég, / aztán perzselő ölelés / olvaszt vele eggyé, / vagyok éke tűznek / s ég-hűssel a kék…” - …hajnal…; „ki maga is anyag, / az időnek egyformán / csak por, hamu, salak” - …mindegy…). Racionális ez a térfoglalás; noha Csepel (és az érte érzett szeretet és kínzó fájdalom) lobog benne, eme – mondjuk így – „emelkedettségnek” semmi köze a gyárváros és embereinek hősiességét éneklő dallamok (Csepeli Szabó Béla) futamaihoz.

Kis Pál István józan számvetése mégis főhajtás „az örök idő rozsdába múlása” előtt. Vagyis a költeményében megteremtett hősnek és a vele kapcsolatos történéseknek sosem egyen-arca van – pedig milyen szépen szólnak az …egyre megy… formajátékának verssorai: „egyencsillogással / fényes acélgolyók, / egyengülüszemek, / engem bogarazók, / tanúim, ha én meg / egyencsillag leszek, / vagy egyenaláhullás / a szikrafény-esőben…” –, hanem ezer szállal, különféle vérárammal átszőtt fizimiskája.

A vastörvény azt sugallja, hogy – jóllehet kemény az anyag – az ember legyőzhetetlen. A föntebb már idézet bölcselmi megállapítás csak a kizsigerelt, megfáradt ember gesztus értékű önértelmezésével teljes: „szoborarcunkon ne keresd a kedvünk, / csak az acél zenél, beszélget helyettünk, / így vagyunk együtt s külön is csak egyek…” Nem véletlen, hogy az öntöde purgatóriumában nem a teremtéshez elengedhetetlenül szükséges tárgyi világ kap hangot („ormótlan a formaszekrény, / tákolmány az öntőminta, / buta sár a vizes homok, / ha nincs titka, labirintja” – …legfőbb…), sokkal inkább a lelemény, néven nevezve, „a tűznél is fontosabb az ötlet”.

Jóllehet a harangnak „szólni szép lelke van”, a mítoszba (Sziszüphosz) csomagolt nehéz műszak mint helytállás drámája megrendítő: „szikláit a Nap kohója, / ne nyugodhasson a sírba, / hiába hull verítéke, / azonmód a korom mélybe / felizzítva mindig újra, / tűzgolyókká gyúrva, fújva, / vissza legurítja…”. S tagadhatatlan, ha jól értettem, hogy az „úri osztálynak” – értsd alatta, „kommunista vezetőknek” – gondolt-„nevezett” társaság is megkapja a magáét. „Pokol vagy templom, / nekünk szinte mindegy, / Sátán vagy Isten izzít itt vasat, / a melót meghagyják nekünk, / ők meg… ők meg csak játszanak…” (…szinte mindegy…).

A versfolyamba a megesett lány drámája („Noha tudják honnan jöttem, / lehámlott rólam a gyanakvás” – …befogadás…) éppúgy hangulati csomópont lesz, mint a hon elhagyásától meghátráló gyáváé. „(a Répce patak medre csupa kő) / zajok előttem, mögöttem, köröttem, / s hogy fülembe a závár hangja csattant, / félve, hogy agyonlő, kézzel a magasban, / én ki sose voltam gyáva, végül térdre estem… // félév a kóter, ennyi lett a számla, / ő Kanadáig jutott, Albertában fát vág, / azt írja: meglelte fészkét, s bele párját… // … de hová legyek én a madárlétre… gyáva…”

Szinte Lucifer szól az öntödei – tágabban munkás – társadalomhoz az …ezért.?.-ben – „hát ezért hoztam el / az égi kohó titkát, / örökítve ezredéve, hogy a méltók tudják.?.” –, rádörrentve az ósdira, a talmira, a lomra. Nem vagyunk méltók az áldozatra? Kérdezik, kérdezhetnék a Vasharangöntők hősei. Akkor miért építettük bele testünket – testünket és lelkünket – az izzó vas falába? Ettől a kérdezhetetlen kérdéstől lesz izgalmas Kis Pál István egyszerre tegnapi és mai poémája.

Szakolczay Lajos, Széchenyi-díjas irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő