2016.06.03.

Kis Pál István: Vasharangöntők

Pünkösd szombatján emléktáblát avattak a Péteriben 1956 mártírja, Földváry-Boér Elemér tiszteletére. A Pest megyei nagyközség nem először emlékezik meg a Kistarcsán és Recsken is raboskodó, majd az ÁVH gyilkosai által kioltott életű fiatalemberről, hiszen a főtér melletti park és a helyi művelődési ház is a forradalom hősének nevét viseli. Az avatóünnepségre a nem túl kellemes időjárás ellenére szép számmal gyűltek össze a helyiek, illetve a távolabbról érkező tisztelők. A Recski Szövetség és a Péteri önkormányzat által szervezett emlékezésen Dr. Kőrösmezey László a Recski Szövetség főtitkára és Petőné Vizi Valéria Péteri polgármestere mondott köszöntőt, az avatóbeszédet pedig dr. Tarnai Richárd a Pest Megyei Kormányhivatal kormánymegbízottja mondta. Az eseményen jelen volt Földváry-Boér Elemér Svájcban élő húga, Gurovits Mária és férje is. Az avatóünnep méltóságához Óvári Péter evangélikus lelkész áldása, Sudár Annamária és Török Máté előadóművészek műsora és egy helybeli kislány, Bódis Barbara szavalata járult hozzá.

***

Földváry-Boér Elemér 1930. június 15-én született Budapesten. Apai és anyai ágon egyaránt szabadságszerető és kiemelkedően nemzeti elkötelezettségű családból származott. Felmenői Komárom vármegyéből származtak, de a családnak a délvidéki Zomborban is voltak birtokaik. A 19. században több Földváry is honvédezredesi rangig jutott, Földváry Károly az 1849-es dicsőséges tavaszi hadjárat tápióbicskei csatájának egyik hőse volt, a helyi általános iskola ma az ő nevét viseli. Földváry Gábor miatt sem kell szégyenkeznie a leszármazottaknak, mert Pest megye alispánja, s a Nemzeti Színház alapítója volt.

Földváry-Boér Elemér gyermekkorának jelentős részét Péteriben töltötte, ahol a Földváryak kastélya állott. Az impozáns épület sorsa 1945 után hasonlóan alakult, mint a legtöbb hasonló kastélyé: széthordták a kommunisták. Iskoláit a kor legnagyszerűbb intézményeiben végezte: előbb a Lónyai utcai Református Gimnáziumba járt, majd a Fasori Evangélikus Gimnáziumban érettségizett. Ilyen családból származva és ilyen iskolákba járva minden esélye megvolt, hogy rendkívül értékes tagja legyen a magyar társadalomnak. Élete így is indult, azonban tragikus fordulatokat hozott. Földváry-Boér Elemérnek korán kellett felnőnie, felnőtté válnia. Bátyját, Eleket, aki nála két évvel volt idősebb, 1945 telén az oroszok az utcáról hurcolták el málenkij robotra. Mindössze két hétig élt még, vérhasban, az éhségtől gyötörve halt meg. A 14 éves Elemér segített édesanyjának a temetésben. Vélhetően és teljesen érthetően ekkor vált véglegessé benne a kommunizmusellenesség. Ezért aztán hiába, hogy a „fordulat évében”, 1948-ban felvették az egyetemre filozófiát hallgatni, rövidesen ráeszmélt, hogy neki mint osztályidegennek aligha lehet jövője.

Külföldre szökött, de nem bírta ott sokáig, hiányzott neki a hazája. Csakhamar haza is jött, mint kiderült, vesztére. Elkapták az ÁVH-sok, s a szombathelyi államvédelmis pribékek előbb megkínozták, kényszervallatták, majd miután nem tudtak rábizonyítani semmit – mert nem is volt mit –, internálták. Innen aztán jó időre nem is nyerte vissza a szabadságát, mert a transzportok egyikével 1950 októberének végén az akkor már működő recski haláltáborba vitték. Egykori rabtársa, Sztáray Zoltán visszaemlékezése szerint nem volt mindennapi jelenség. Már viselkedésével is kitűnt a vele egykorú fiatalok közül. Zsenge kora ellenére bámulatos volt ismeretvilága, a magyar történelemben, irodalomban való tájékozottsága. Kerülte a vele egykorúak gyakran csak az időt agyonütni akaró szórakozásait. Maga volt a megtestesült jóság, az önzetlenség, a humánum, a becsület, az értelem, s végül az önfeláldozás. Recski idejének nagy részét a büntetőbrigádban és így a büntetőbarakkban töltötte, hogy kétszeres megpróbáltatásnak legyen kitéve. Az elviselhetetlen bánásmód, az ütés-verés, a hajnaltól késő estig tartó embertelen munka és a szisztematikus éheztetés mellett még attól is szenvednie kellett, hogy a nagyrészt növényi rostokból álló élelmet nem tudta megemészteni. Szinte csontvázzá fogyott, de töretlen hittel, megalkuvás nélkül vállalta sorsát: egyetlen alkalommal sem hallották őt panaszkodni.

Hasonlóan többi rabtársához, ő is lehúzta a három évet, s csak a tábor bezárásakor, 1953 őszén hagyhatta el Recsket. Haza még ekkor sem mehetett, nála továbbra is érvényben maradt az internálás, így Kistarcsára vitték. A lelkiismeret által öngyilkosságba taszított Jónás Béla vérbíró ítélete nyomán büntetett előéletű is maradt, ami Kistarcsáról való szabadulása után is örök szégyenbélyeg maradt a homlokán.

Amikor a börtönt elhagyhatta, „rovott” múltja miatt esélye sem volt a képességeihez mért munka elnyerésére. Így aztán volt gumigyári munkás és kazánfűtő is, legvégül pedig egy erdészeti vállaltnál dolgozott a fakitermelésen. Mind családi múltja, mind pedig a személyes sorsa arra predesztinálta, hogy amikor 1956. október 23-án elkezdődtek a forradalmi események, akkor abban ő is részt vegyen – természetesen a barikád jó oldalán. Túlélők visszaemlékezései szerint feltűnt a Margit hídnál, ahol a Bem térről visszatérő tüntetők közé állt. Jelen volt a Bródy Sándor utcában is, a Magyar Rádió épületénél, ahová a tüntetők követeléseik beolvastatásáért vonultak. Az ÁVH által itt leadott sortűzben őt is többször eltalálták. Bár a kórházba még élve bekerült, a golyók által okozott súlyos máj- és tüdősérülései miatt október 24-én drámaian fiatalon, mindössze 26 évesen elhunyt. Szerencsére a Recsken átélteket nem vitte el magával. Az egykori rabok közül elsőként, irodalmi színvonalon vetette papírra emlékeit. Sikerült is átjuttatnia a kéziratot a határon, s A kiszolgáltatottak címmel egy müncheni kiadó jóvoltából meg is jelent, jó néhány Földváry-verssel együtt. A kötet ma is fellelhető, sőt a Recski Szövetség honlapján immár digitális változatban is hozzáférhető lett.

***

Földváry-Boér Elemér tragédiákkal súlytott személyes sorsa nemcsak önmagáért érdemes az alaposabb megismerésre, hanem azért is, mert a fiatal magyar hős élete többszörösen is leképezi a kommunisták rémuralmát, azt, hogy mit tettek ezzel a hazával, ezzel a néppel a kommunizmus idején. Sosem derülhetett ki, hogy ez a kiváló fiatalember, Földváry-Boér Elemér mivel gyarapíthatta volna hazánkat, ha háborgatás nélkül leélheti életét, netán még segítő környezet is vette volna körül. Ehelyett egy szép reményű, széles látókörű, művelt és hazaszerető fiatalembert – aki senki ellen semmit nem vétett, csupán „szerencsétlen” felmenőkkel bírt – ok nélkül megfosztottak előbb a szabadságától, majd végül az életétől is.

S máig nem tudjuk, hány és hány Földváry-Boér Eleméréhez hasonló sors szárad a véres kezű gyilkosok lelkén? Ez jusson eszünkbe, valahányszor a kommunisták embertelenségének kisebbítését, relativizálását halljuk, valamint a Kádár-rendszer nosztalgikus visszasírását tapasztaljuk, netán az aljas bűnösök mentegetésébe botlunk.

Nem feledhetjük a mártírokat, a hősöket, mint amilyen Földváry-Boér Elemér volt, akik a legsötétebb időkben is példát mutattak erkölcsből, emberségből, magyarságból, hazaszeretetből!

Kovács Attila