|
 2016.06.03.
Nem mítosz az
Újszövetség
Szabó Andor: Történeti vázlat az első század keresztyénségéről
Dr. Szabó Andor
lelkipásztor a könyv bevezetőjében megemlíti, hogy bár még
most is sokan beszélnek arról, hogy mindjárt itt a végítélet
napja, a kálvini józanság és az ige történeti magyarázatának
igénye okán az utóbbi években mégis egyre inkább a keresztyénség
történeti kezdetei érdekelték. Mégpedig az, hogy vajon nem vázolható-e
föl a hagyományosnál árnyaltabb kép arról, hogy történetiségében
miként is indult útjára a keresztyén egyház, közelebbről,
az ősgyülekezet élete; nyomában pedig az első század
keresztyénsége. Az is foglalkoztatta, hogy mi az, amivel a gyér
adatok feldolgozása és sorrendbe szedése közben ismeretünk némileg
gazdagodhat; mi az ami két évezred múltán is jövőbe mutatóan
maradandó, mit vihetünk át élő és jövőnket segítő örökségként
a mostani évezredbe. A szerző szerint természetesen szükséges
törődni hitünk holnapjával, s úgy véli, hogy a történelem,
a keresztyénségé is tovább folytatódik mindaddig, amíg
Krisztus dicsőségben vissza nem tér. Ezért az előjelek meddő
felemlegetése helyett, inkább feladataink felismerése és
naponkénti elvégzése a dolgunk, mert ezek válnak hitbéli éberségünk
valódi bizonyságaivá.
A
lelkész célja, hogy összetettebben láthassuk az ősegyház
kialakulását, gazdagítva a fölismert új tényezőkkel, azon túl,
amit eddig róla tudtunk, vagy sejtettünk. S eközben figyelmünk
jobban irányuljon olyan részletekre, melyek eddig csak hézagosan
éltek bennünk. Ezért ebben a könyvben a köztudottnak vett
adatok nem kerülnek újból említésre. Ezt ugyanis egy monográfia
tehetné meg. Főként az alábbi kérdéskörökre irányítja a
könyv a figyelmünket: az első pünkösd, előzményeivel és következményeivel
együtt, közben kikerülhetetlenül szembesülnünk kell Jézus
anyja, Mária személyének, az őt övező hiteles tisztelet
jellegével. Keresztség és úrvacsora, férfiak és nők az ősegyházban,
a prófétai ajándék megnövekedett jelentősége.
Az első fejezet a feltámadott Úr missziós parancsáról
szól. A szerző közli, hogy Jézus mennybemenetele után,
mintegy 120 főnyi sokaságtól körülvéve, a tizenegy tanítvány
fölismeri, hogy hiányt kell pótolniuk, betöltve Júdás üresen
maradt helyét. Péter akkor így fogalmaz: „Atyámfiai, férfiak!
Be kellett teljesednie az Írásból annak, amit előre megmondott
a Szentlélek Dávid szája által Júdásról, aki vezetője lett
azoknak, akik elfogták Jézust; közénk tartozott, és részt
kapott ebből a szolgálatból. Ez azután mezőt szerzett ennek a
gonosztettnek jutalmából, de fejjel lezuhant, kettészakadt derékban,
és egész belső része kifordult. Szükséges tehát, hogy azok
közül a férfiak közül, akik egész idő alatt együtt voltak
velünk, amíg közöttünk járt az Úr Jézus, kezdve a János
keresztségétől addig a napig, amelyen felvitetett tőlünk: még
valaki tanúja legyen velünk együtt az ő feltámadásának.”
Ekkor felállítottak kettőt: Józsefet, más néven Barsabbást,
akinek mellékneve Jusztusz volt, és Mátyást, és így imádkoztak:
„Urunk, minden szív ismerője, te jelöld ki e kettő közül
az egyiket, akit kiválasztottál magadnak, hogy megkapja ebben a
szolgálatban és apostolságban azt a helyet, amelyet Júdás
elhagyott, hogy az őt megillető helyre jusson.” Ekkor sorsot
vetettek rájuk: a sors Mátyásra esett, és a tizenegy apostol közé
sorolták őt. (ApCsel 1,16kk) A tizenkettes létszámot
meghaladó férfi tanítványi kör sejlik itt föl. Közülük választanak
ugyanis kettőt. Lukács is tudósít 72 névtelen tanítványról;
Jézus kettesével küldte ki őket szolgálatra. Visszatértük
urán Jézus ujjongva ad hálát az Atyának, hogy titkait, győzelmét
feltárta a gyermekeknek. Észrevehető, hogy tudatosan tágítja
követői szemléletét, hogy vegyék emberszámba azokat is,
akiket a hivatalosak addig megvetettek. Lukács úgy számolhatott
be az Apostolok Cselekedeteinek megalkotásakor, hogy a kiegészülő
12, a
72-es kör, az asszonyok, akik tanúi voltak az üres sírnak, s
annak, hogy Jézus él, továbbá Mária meg Jézus rokonsága együtt,
és felfelé kerekítve kiadja a „mintegy” 120-at. Asszonyok
is vannak tehát ebben a közösségben, akik korábban jelentősen
hozzájárultak a tanítványi kör ellátásához; a megszólítás
formálisnak tűnik: „Atyámfiai, férfiak!” Mindazonáltal
sejteti az addig követett gyakorlatot, miszerint Keresztelő János,
valamint Jézus tanítványi köre is csak férfiakat keresztelt.
E gyakorlat átalakulása, bővülése ez idő tájt veszi majd
kezdetét. A nők keresztségéről először az ApCsel 8,12 beszél:
„de amikor (a samáriaiak) hittek Fülöpnek…,
megkeresztelkedtek; férfiak és nők egyaránt.” A kiszélesedő
gyakorlat bizonnyal nem akkor és ott Samáriában kezdődhetett,
hanem végső soron a feltámadott és a tizenegy tanítványnak
megjelenő Úr missziói parancsára és ígéretére alapozódik,
hogy „aki hisz és megkeresztelkedik, üdvözül” (Mk, 16,16).
Lényeges, hogy a samáriai asszonnyal folytatott, lényegbevágó
dolgokat kijelentő beszélgetés fordulatot jelent Jézus nyilvános
szolgálatában. Gondoljuk meg, hogy az első „Én vagyok” önkijelentését
egy asszonynak, méghozzá samáriainak mondja el. Tudni kell,
hogy aki Jeruzsálemből jött, az a zsidó szokás szerint nem
beszélhetett samáriaival. Jézus azt mondta a nőnek: Higgy
nekem, asszony, hogy eljön az óra, amikor nem ezen a hegyen, nem
is Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. Ti azt imádjátok, akit
nem ismertek, mi azt imádjuk, akit ismerünk, mert az üdvösség
a zsidók közül támad. De eljön az óra, és az most van,
amikor igazi imádói lélekben és igazságban imádják az Atyát,
mert az Atya is ilyen imádókat keres. Az Isten Lélek, és akik
imádják őt, azoknak lélekben és igazságban kell imádniuk.
Az asszony így felelt: Tudom, hogy eljön a Messiás, akit
Krisztusnak neveznek, és amikor eljön, kijelent nekünk mindent.
Jézus ezt mondta neki: Én vagyok az, aki veled beszélek. Az
asszony pedig otthagyta korsóját, elment a városba, és szólt
az embereknek: Jöjjetek, lássátok azt az embert, aki megmondott
nekem mindent, amit tettem: vajon nem ő a Krisztus? Abból a városból
pedig a samáriaiak közül sokan hittek benne az asszony szava
miatt, aki így tanúskodott: Megmondott nekem mindent, amit
tettem. (Jn.4,26). Kijelenthető, hogy Jézus és tanítványai
köre segítésére szolgálni kész asszonyok tűnnek fel, lelkükben
is ráhangolódva Jézus szenvedés-vállalására, kiállva egyre
inkább, mind határozottabban az emberileg vesztesnek tűnő Jézus
mellett. Ők lesznek az üres sír első tanúi, és ők találkoznak
először a Feltámadottal, s kapnak tőle megbízást. Nincs már
kirekesztve senki a hitből. A hit dolgainak tanulása boldog
lehetőség mindenki számára. Ez tárul föl a keresztség előtt
és után, nem kínos kötelességként, de idegen tőle a kizárásos
szemlélet is. Ez a szemlélet eleve kizárta a tanulásból a
szegényeket. „De ez a sokság, mely nem ismeri a törvényt, átkozott”
– idézi János a farizeusokat.
A következő fejezet a Szentlélekről szól. A lelkész
felteszi a kérdést: „miként van kapcsolatban a feltámadott
és mennybe ment, az Atya jobbjára ülő Úr az apostoli nemzedékkel,
de velünk is? Hogyan munkálkodik együtt mindenkori munkatársaival?”
A válasz: a Szentlélek által. Fokozott figyelmet érdemel, például
a Hegyi Beszéd Lukácsnál olvasható változatában, amikor Jézus
a Miatyánkot, a kenyeret kérő barát hasonlatát, s az imádság
lehetőségeiről és erejéről szóló tanítást elmondja,
ezzel az ígéretes fordulattal zárja a felsorolást:
„…mennyivel inkább ad mennyei Atyátok Szentlelket azoknak,
akik kérik tőle?” (Lk 11,13). Üldöztetésre, de helytállásra
is felkészítette tanítványait. Ha átadják őket a hatóságoknak,
ne aggódjanak, mit mondjanak, mert abban az órában megadatik
nekik, hogy mit válaszoljanak: „mert nem ti vagytok, akik beszéltek,
hanem Atyátok Lelke szól általatok” (Mt 10,18 kk; Mk 13,11).
A szerző a keresztségnél kiemeli, hogy a „bibliai”
és a „történeti” szemlélet nem zárja ki egymást. Nem állítható
ugyanis szembe a kettő, sőt minden esetben együtt adják meg a
helyes és hiteles értelmezést. A keresztyénséget a történetiség
különbözteti meg egyéb tényezőkkel együtt a mítoszoktól.
A hit és az ige történetiségét elfogadó tudomány, a kettő
egysége adja meg, többdimenziós látással, az igeszerű teológia
vázát és tartalmát. S éppen ezen a nyomon járva lesz a Lélek
által élővé, nekünk szólóvá és hatékonnyá a Krisztus
szabadítása. A Szentlélek ily módon alkalmazza és formálja,
eleveníti az üzenetet, s általa minket, s érteti meg velünk,
hogy minden szenttel együtt felfoghassuk: mi a szélesség és
hosszúság, magasság és mélység. A bűnbánat, a megtérés,
a hitbéli döntés alapján alakult és növekedett az első gyülekezet.
Újszövetségi pecsét rajtuk a keresztség volt, akár bemerítéssel,
akár leöntéssel. Bizony adottságoktól is függött, hogy
melyiket alkalmazták, de egyenértékű volt a kettő.
A könyvet elolvasva rádöbbennünk, hogy Isten győzelmesen
kezében tartja, Szentlelke által közvetlenül vezérli,
kegyelemmel és ítélettel uralja az emberiség és a teremtett
mindenség sorsát, akár tudomásul veszi ezt az egyes ember, akár
nem.
(Szabó Andor: Történeti
vázlat az első század keresztyénségéről – Ha a Fiú
megszabadít…; Kálvin Kiadó, Budapest, 2001.)
M.A.
|
