|
 2016.06.10.
Angyallá
változott bábú
Deim Pál (1932 – 2016)
Szentendrei
barátom, Deim Pál halálával a szívemből egy jobb rész
szakadt ki. És a magyar képzőművészeti életből is – pótolhatatlanul.
Személyében az élő, lüktető, szinte percenként megújuló
avantgárd egyik jelese – ha nem a legérvényesebben szóló
kitűnősége távozott. A Korniss Dezső, Vajda Lajos és Barcsay
Jenő fémjelezte szentendreiségből letört egy darab, s
jöhetnek helyette bármilyen modernek, nincs mód fölragasztani.
Noha így egy kissé csorba maradt a "tányér" – a
világűrben forgó, fényességével mindenbe életet lehelő Nap
–, de a hiány ellenére is érezni, hogy a hajdani ottlét minő
energiákat hagyott hátra. Elsőbben is az erkölcs parancsát. A
tisztán szólás becsületét. A városért és lakóiért –
magyarokért, szerbekért, sokácokért – aggódó
lelkiismeretet.
Deim
egymaga volt a szépség. A sugárzó teljesség. A halk
szavúságában is megnyilatkozó bölcsesség. Egyéniségét
mindenik munkája, grafikája, festménye, szobra visszatükrözi.
Sok
évtized előtt szinte balladai mód – a papírhiánytól
dideregve – teremtette meg magát ama valahai kolostorban.
Keresztek tüzében vergődve, és mégis valahol a fölszabadultság
érzésétől ittasulva. Bibliai jelképek közt is az alkotó
ember nagyszerűségét, hitét, akarását hirdetve. Ötvenhatos
emlékműve is, és megannyi munkája a mártírsorsot krisztusivá
emelve magában hordta – jelképerejű igazságánál fogva
hirdette – ama régi grafikai sorozat fenségét.
Deim
úgy volt hű mestereihez, Vajda Lajoshoz, Gadányi Jenőhöz és
Barcsay Jenőhöz – ha az 1978-as Ars poetica helyett című
vallomásának Bartóktól Németh Lászlóig húzódó névsorolvasását
vesszük, tág a szellemi terrénuma –, hogy műveiknek dörömbölő
csöndjeit saját arcára szabta. Kitalált magának egy szimbólumértékű
motívumot – a bábut. Eme egyetemes testben a férfi, a
nő, a gyermek, a család, Ádám és Éva paradicsomi bűnbeesése,
a Golgota drámája és az angyali vigasságokon túli öröm egyként
benne foglaltatik. Színorgiákban, szerkezeti villódzásokban,
rendteremtő fázisokban gazdag életmű. A természet gyönyöre
is, a kristálytiszta geometria is, a szürrealizmus is sajátja.
Múlt és jelen, helyi szín és egyetemes igazságok összefoglalója.
A
maga nemében – mindenségoltár.
Ám
nem csupán a szentendrei kozmosz képi, plasztikai megteremtőjét
siratjuk, hanem a kortársait írásokban – emlékezésekben, kiállítás-megnyitókban,
elemzésekben – megbecsülő gondolkodót is. A minden értékre
nyitott barátot. Akinek a szava – szív, tudás, érzelem együtt
– aranyat ér.
Deim
Pál nem érhette meg a szinte a betegágyához kapott új könyvének
a sikerét. Amelynek címe – A nagy művészet csendben növekszik
– vallomás: egyéniségének koronája. Egyetlen vigaszunk
lehet: Szentendre légterében, s onnan földrészeket besugározva,
most már végképp ott fog lebegni az angyallá változott bábú.
A hűség, a nyíltság, az önfeláldozás szobra.
Szakolczay
Lajos
|
