vissza a főoldalra

 2016.06.17. 

A lánglelkű szónok

Barsi Balázs Emlékkönyv a ferences szerzetes 70. születésnapja alkalmából

E sorok írója 1988 szeptemberében kezdte meg tanulmányait az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnáziumban. Társaimmal ültünk a padokban, és vártuk az első hittanórát. Belépett Barsi Balázs atya, és szinte nem is tanórát, hanem prédikációt tartott. Kamaszként hallgattunk, és mondatai közben könnyeinket törültük le arcunkról. Feledhetetlenek voltak az úgynevezett kispapedzései, lelkigyakorlatai. Sokszor elvitt minket kirándulni a Pilisbe, s szinte minden növénynek tudta a latin nevét, s azt is, hogy termése, emberi fogyasztásra alkalmas-e. Balázs atya Sióagárdon született, és esztergomi szobája is ezt a nevet viselte. Ide bárki betérhetett, és a ferences szerzetessel való beszélgetés után lelki békével távozott. Intézmény volt az intézményben. A Magyar Ferences Rendtartomány külön „intézménye”. 1946. január 5-én született, és ezért könyveinek ápolói úgy gondolták, hogy olyan ünnepi kötetet kell kiadni erre az alkalomra, mely rendtársai, tisztelői, barátai, tanítványai írásait tartalmazza. A szerkesztők eleinte 70 szerzőt kértek föl, utalva a 70. életévre. Menet közben aztán kiderült, hogy a beérkező írások mind számban, mind tartalmukban szétfeszítik az eredeti koncepció kereteit, ezért úgy döntöttek, hogy nem ragaszkodnak az eredeti formához. Nyolcvannál több írást tartalmaz ez a könyv, s ennek megfelelő számú, különböző habitusú ember a maga egyéni látásmódjával, kifejezésmódjával emlékezik Balázs atyára, és köszönti őt. Ezáltal kiderült, hogy Barsi atya több évtizedes igehirdetése értő fülekre talált, szellemi-lelki magvetése jó földbe hullott. A több mint 80 szerző írásaiból szemezgettünk.

Mádl Dalma asszony írása elején megköszöni azt a sok lelki élményt, amit Balázs atyától kapott a sümegi ferenceseknél és a pesti ferencesek templomában. Egyik legkedvesebb élménye, amikor egy sümegi látogatás alkalmából a rendházban együtt ebédelhetett Balázs atyával és édesanyjával. „Sugárzott a szeretet az édesanyából. Amikor megtudta, hogy három unokám van, küldött velem három pár kötött papucsot, természetesen saját maga készítette.” Dalma asszony leírja, hogy a sümegi ferences templomot nem csak idősek, hanem fiatalok és gyerekek is látogatják. Sőt Balázs atya egy kis templomot álmodott Sümegcsehibe, az erdő lábánál, zarándokoknak és a lelki megbékélésre vágyó híveknek. A templom bejáratánál ez olvasható: „ez a templom a Szentháromság egy Isten imádására, Názáret misztériumának szemlélésére és terjesztésére, John Henry Newman szentté avatásáért emeltetett az Úr 2005. esztendejében.”

Dr. Dobszay Benedek a magyar ferences provincia főnöke kiemeli, hogy Balázs atya soha nem hagy kétséget afelől, hogy a szerzetes elsődleges feladata, hogy „főállású imádkozó” legyen. Tanításait tettei követik. Számára a liturgia, a szentségek kiszolgáltatása éppúgy az imádság helye, mint a csendes elmélkedés, a szentségimádás. Rendházi közösségében az életet mindig a szentmise, a szent zsolozsma köré szervezi, de lényegesnek tartja a közös elmélkedési időt is. „Ha egy szerzetes elhagyja az imádságot, elveszik” – intette magiszterként gyakorta növendékeit.

Bíró László tábori püspök a Magyar Egyház azon emberéért mond köszönetet 70. születésnapján, aki sok-sok ajándékot kapott a jó Istentől, például az orgona és a festészet szeretetét. Püspök úr hozzáteszi, hogy Barsi atya az orosz nyelv mély ismeretével megsejthette a bizánci vallásosság misztikáját, Dosztojevszkij hitét. Kiemeli, hogy kiváló pedagógiai érzékkel tud odafordulni mind a gimnazista diákhoz, mind felnőtt hallgatóihoz. Emellett jól ismeri a népi vallásosság érzelmi gazdagságát.

Kocsis Fülöp, görög katolikus érsek a figyelemről írt. Arról, hogy Szécsényben mit tanult Balázs atyától. Azt, hogy a tanulás elképzelhetetlen figyelem nélkül, sőt a figyelmetlen munka is eredménytelen. Hiszen a figyelmen keresztül összpontosít az ember. De mi is a figyelem megtanulásának a legfőbb célja? Az érsek szerint nem más, mint hogy megtanuljunk az Istenre figyelni. Érsek úr szavait idézem: „Balázs atya szavai hallatán átalakult az imaéletem. Megértettem, nem az a fontos, hogy én mit mondok Istennek, hanem sokkal inkább az, amit Ő mond nekem. Erre oda kell figyelnem.”

Dr. Seszták Miklós miniszter, ferences öregdiák az imára helyezi a hangsúlyt, idézve Barsi Balázst: „aki megtanul imádkozni, megtanulja szeretni Istenét és embertársait is.” Miniszter úr arról elmélkedik, hogy bizony a nehéz időkben sokszor arra vágyunk, hogy az Úr szóljon hozzánk, Ő mutassa meg számunkra a helyes irányt. És elkeseredünk, ha a válasz, amire vágyunk nem, vagy nem az elképzelt formában érkezik. Nehéz ugyanis észrevenni és szembesülni azzal, hogy ilyenkor leginkább mi magunk vagyunk a hibásak. „Úgy viselkedünk, mint egy rossz beszélgetőpartner, aki csak a saját gondjait ecseteli, de nem képes meghallani a másik szavát. A segítség a párbeszédben rejlik, a párbeszéd pedig ott van az imában.”

Reisz Pál, sümegi házfőnök egy nem kézzelfogható, mégis valóságos hídról ír. Szerinte a hit elméleti igazságai és a gyakorlati élet között a liturgia mintegy hidat képez. „Különösen hálásak lehetünk azért Balázs atyának, hogy ezt a hidat segített és segít felépíteni.” Szükséges ez az újjáépítés, mert a megújulás sem az egyházban, sem egyéni életünkben e nélkül elképzelhetetlen. S hogy minek tartják Barsi Balázst a rendben? Pál atya erre így felel: „még a Balázs atyánál idősebb ferences testvérek is azt érzik, hogy valamilyen módon családfő, pater familias lett közöttünk. Nem csupán azért, mert az egykori mariana provinciának volt a házfőnöke, hanem, mert megbízható igazodási pontnak tekintik a fiatalabbak, idősebbek egyaránt.”

Dr. Osztie Zoltán plébános, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének Országos elnöke rámutat, hogy ma több szerzetesközösség eltűnőben van, melynek szerteágazók az okai. Ezek közül minden bizonnyal kiemelkedő helyen szerepel az alapító eredeti karizmájától való eltávolodás. Ami természetesen meghasonlottságot eredményez. Mégis, miért maradtak fenn a ferencesek? Mert hűségesek voltak Szent Ferenchez. „Amennyiben a ferences karizmát akarjuk megragadni, akkor Balázs atyára kell tekintenünk. Benne Szent Ferenc igaz fiát szemlélhetjük, akinek közelében az evangéliumi élet magasabbrendűségét csodálhatjuk.”

Dr. Csókay András professzor, idegsebész 14 évvel ezelőtt ismerte meg személyesen Balázs atyát. Személye döntő tényező volt hitélete fejlődésében. Először a Ferenciek terén a konferenciabeszédek során ismerte meg, amikor végre visszafordult Istenhez, akinél gyermekkorában otthon volt. Szívszorító, ahogy az egyik történetet leírja. „Én akkor vesztettem el a tízéves kisfiamat, úgy találtam rá a 25 centis vízbe fulladva, a medencénkben. Balázs atya talán másnap, vagy harmadnap hívott, leveleket írt, tartotta bennem a lelket, miközben már ő is nagyon beteg volt, később majdnem meg is halt. Én az autóban ülve állandóan hallgattam szentbeszédeit. Általa értettem meg, hogy mi az a dicsőséges test, amiben feltámadunk, és ott lesz az én kisfiam, találkozunk testben is, megöleljük egymást, ahogy Tamás megérinthette Krisztus sebeit, miközben megvallotta: »Én uram, én Istenem!« Ez elég volt, hogy békességem legyen.”

Hegyi László egyházi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár, ferences öregdiák írását egy ’80-as évek elején készül BM-es titkos jelentéssel kezdi: „Barsit rendi körökben a tartományfőnökségre esélyes személyként emlegetik. Figyelembe véve nagyfokú vallásosságát, a rend érdekében eddig kifejtett aktív tevékenységét, a rendtagok többsége előtt szimpatikus aszketikus életét, esetleges kinevezése számunkra kedvezőtlen lenne.” A helyettes államtitkár felidézi, hogy miként magyarázta meg a nyolcvanas években Barsi Balázs diákjainak a fogyasztói társadalom fogalmát, veszélyeit, ahogy azt is, hogy a krisztusi tanítás ismerete nem csak a bűntől, a haláltól szabadít meg minket, hanem félelmeinktől is.

Sokszor felvetődik a kérdés, mennyire keresztény Európa. Barsi Balázs úgy véli, hogy nagy baj van Európában. Azon gondolkozik, hogy most kell azon filozofálni, hogy mit jelent a természetfölötti remény. „Hiszen nevezhetjük-e a reményünket természetfölöttinek akkor, amikor az egyházszervezetünk szilárd, van elegendő papunk, és a hívek tódulnak be a templomba? Vagy nem akkor születik meg az a bizonyos remény – amelyről Szent Pál azt írja, hogy nem csal meg –, amikor meginognak a bizonyosságok? Úgy látszik, én is most kezdek természetfölötti reménnyel remélni. Ez nem önszuggesztió, hanem a hit lényege. Hiszen Jézus Krisztusban hinni olyan reménység, amely természetfölötti ugyan, de alkotó és társadalmat megújító is egyben” – mondta Balázs atya. Úgy véli, a szerzetesnek élnie kell. És úgy kell élnie az evangéliumot, hogy az élete túlcsorduló legyen. Olyan, amelyet észrevesznek az emberek, amely vonzó mások számára. És ezt nevezi küldetésnek. Szerinte számukra most leginkább az jelentené a missziót, ha „mi magunk egyházzá válnánk végre”. Hogy miért? Mert a só kezdte ízét veszteni itt, Európában. Lehet a hitet pszichológiailag vizsgálni, és le lehet járatni. Meg is kezdték már évekkel ezelőtt. A harcos ateizmus után a kereszténységet kigúnyoló cinizmus jön. Barsi Balázs sokszor elmondta: „az egyházat lehet üldözni, de a mi hitünk legyőzte a világot, mert a mi hitünk maga a győzelem!”

(Barsi Balázs Emlékkönyv – Ünnepi kötet Balázs atya 70. születésnapja alkalmából, rendtársai, barátai, tanítványai és tisztelői írásaival; szerk.: Telek-Péter Pál; Kecskemét, 2015.)

M.A.