|
2016.06.24.
A felvidéki
magyar habitus és fejlődésének hátterei
III. rész
Felvidéki magyar
érzelmünk háború eleji megnyilvánulásai a háború elmúltával
kinek bitót, kinek börtönt, kinek meghurcolást, kinek kényszermunkát,
közösségeinknek államilag irányított nemzetváltását,
kitelepítését hozta. A második világégés felvidéki
magyarokra gyakorolt lélekgyúró hatását magasan beárnyékolták
a háború utáni évek történései. Nem egy esetben az előző
korszak természetes, magyar nemzeti érzelmű megnyilvánulása a
következő korszak szlovák ütemben zakatoló magyar lelket
tiloló fájának készítette el tudattalanul a munkaterepet.
Ezen keresztútját
kellett megjárnia magyar közösségi tudata miatt Szalánc falujának
is. A Kassától 25 kilométerre a Szalánci-hegység déli lankáin
fekvő falu erdeit az 1938-as müncheni döntés általi határrevízió
miatt a Magyar Királysághoz csatolták, míg maga a falu az
autonóm Szlovákia területén maradt. Emiatt tüntettek is a
szalánciak eléggé, mivel az erdők jelentették a megélhetést
számukra, főleg télvíz idején. Mivel a tüntetések eredményt
nem hoztak, így a szalánciak kezükbe vették sorsukat. Az újonnan
megvont határ a falu végén, a hegy gerincén húzódott. Szlovák
oldalról a cseh-szlovák határőrök és fináncok őrizték, másik
oldalról, Rákos falutól pedig a magyar honvédek. A szalánci
gazdák az erdeik, a megélhetésük érdekében az éj sötétjét
kihasználva rendszeresen átosontak a határon a magyar honvédekkel
tárgyalni, hogy ők Magyarországhoz szeretnének tartozni és ezért
kérik a falu Magyar Királysághoz való csatolását. A honvédek
jogosnak ítélték meg a szalánci gazdák kérését, ezért a
falu elfoglalása mellett döntöttek. A falusiak egy újabb tüntetéssel
elvonták a határőrök figyelmét, mire a honvédek Rákos falujától
jövet bevonultak Szaláncra. Persze nem volt ennyire zökkenőmentes
az ügy. A határőrök és a honvédek között tűzpárbaj
alakult ki. A történtekben részt vevő mindhárom tábornak
volt halálos áldozata. Varga István gazda, egy cseh-szlovák őrsparancsnok
és Görgey János zászlós, aki géppuskájából az első lövést
leadta. A falusiak viszont örvendtek a falu Magyarországhoz való
csatolásán. Magyar zászlókat varrtak az esemény előtt,
melyeket házaik elé tűztek a honvédek fogadásakor. A győzelmi
öröm viszont nem tartott sokáig. Az események a honvédség
felsőbb vezetésének tudta nélkül történtek. A honvédeknek
elrendelték a faluból való kivonulást, mivel mégis egy
nemzetközi egyezmény megszegéséről volt tulajdonképpen szó.
A szalánciak kérték a honvédeket, könyörögtek nekik,
maradjanak. Nem lehetett mit tenni. Szalánc egy napig tartozott a
Magyar Királysághoz. Ezért az egy napért viszont drágán
fizettek a sorsukat kezükbe vevő derék falusiak. A tíz szalánci
gazdát, akik a honvédek behívásán munkálkodtak, az állam
ellen irányuló felforgató tevékenységért átlagban két év
börtönbüntetésre ítélték. A háború utáni kitelepítések
révén a hatóságok nem feledtek a szalánciakon elégtételt
venni a háború küszöbén elkövetett merészségükért. Az ötvenes
évekbeli szövetkezetesítés pedig teljesen ellehetetlenítette
a faluközösség életét. A magyar őslakosok egy része kitelepíttetett,
mások pedig a megélhetés miatt elkényszerültek a faluból.
Szalánc ma szlovák falu.
Hasonló sorsot szánt
a háború utáni Csehszlovákiában dúló magyarellenes tobzódás
majd minden magyar településnek Felvidéken. Azon magyaroknak,
kik a háború idején a szlovák állam területén maradtak,
egyazon elbírálásuk volt a háború után, mint ama testvéreiknek,
akiknek legnagyobb vétkük az volt, hogy a tengelyhatalmak a háború
előtt úgy döntöttek, hogy sorsuk a magyar korona alatt folytatódjon.
Az 1938-ban az anyaországhoz csatolt magyar tömegek és az ezen
felbuzdult, Szlovákia területén maradt testvéreik egészséges
nemzeti érzelmű felujjongását, örömét a háború utáni
Csehszlovákiában, az 1945. augusztus 2-i 33/1945. számú elnöki
dekrétum volt hivatott letörni.
E dekrétum törvényesítette
a magyarok jogfosztottságát a háború utáni Csehszlovákia
teljes területén és lehetővé tette az államnak, hogy minden
jogi kötöttség nélkül rendelkezzen az ország magyar
lakosainak vagyonával, személyével, munkaerejével. További törvényrendeletek
elrendelték a magyar nemzetiségűek nyugdíjtól való megfosztását,
munkahelyéről való elbocsátását, ingyen munkára való
elhurcolását. Szalatnay Rezső írónk 1946 elején megírt, a
magyarok helyzetét Szlovákiában taglaló írása hozhatja közelebb
számunkra, milyen keresztútra kényszerítették a felvidéki
magyarokat. A magyar honi olvasó e sorok által képzelheti magát
eleink sorsába, ha szabadon szárnyaltatja fantáziáját és elképzeli,
hogy milyen lenne, ha ezen írás ma az általa lakott vidékre
lenne érvényes:
„Kerek egy
esztendő alatt a csehszlovákiai magyarokat megfosztották földjétől,
házaitól, sokakat lakásától is. Köztisztviselőinek nincs
fizetésük, nyugdíjasainak nincs nyugdíjuk, hatósági védelemben
senki, aki magyar, nem részesül, mert egy elnöki dekrétum
alapján minden magyar elvesztette állampolgárságát; minden
magyar közmunkára vihető bárhol az országban, és fizetés nélkül,
nincs egyetlenegy magyar iskola, még elemi fokon sem, nem működik
egyetlenegy magyar közművelődési vagy társadalmi egyesület,
magyar főiskolai hallgatót nem szabad felvenni a főiskolára, még
sportolniuk sem szabad a magyaroknak. Nincs magyar sajtó, nem
jelenik meg magyar könyv, magyarul megnyilatkozni nem szabad, a
magyar nemzetiségűnek nem lehet rádiója, sok helyütt
betiltották a magyar istentiszteleteket; sok ezer magyart internáltak
országszerte, sok ezret megfélemlítve késztettek szülőföldje
elhagyására, s ezzel anyagi és erkölcsi tönkretételére; a
magyar vendéglősöktől, kereskedőktől, iparosoktól minden kártérítés
nélkül egymás után elvették boltjaikat és üzemeiket, még a
legapróbb műhelyt is, a magyar földbirtokosok és nagyiparosok
vagyonára az állam tette rá a kezét, az utcán magyarul megszólalni
tilalmas és kockázatos dolog, a magyar szabad és védtelen prédája
minden feljelentésnek, az összeírt és csendőri felügyelet
alatt tartott magyarság az országos és helyi vonatkozású tiltó
rendeletek útvesztőjében elvesztette immár lelki biztonságát
is.”
Ilyen védtelen,
kiszolgáltatott helyzetben voltak felvidéki magyarjaink, amikor
a csehszlovák kormány elrendelte a „reszlovakizációt”,
amely eszme szerint minden Szlovákiához csatolt magyar nemzetiségű
lakos eredetét tekintve szlovák, és e kormányrendelet lehetősége
által visszafogadtathatik anyanemzetéhez. Azon magyarok, kik
szlovák felmenőket is ki tudtak mutatni őseik közt, illetve
olyanok, akik a Szlovákiában szlovákul elvet elfogadták magukénak,
a szlovák nemzet részévé válhattak és visszakaphatták állampolgárságukat.
A többségi szlovák nemzet kénye-kedvének kitett magyarság
nemzetiséget váltó tagjai így újra az általuk lakott ország
törvényeinek védelmét élvezhették, munkába léphettek,
nyugdíjat kaphattak stb. E kormányrendeletet érzékelhetően átitatta
a zsarolás.
1946-ban
megalakult a Központi Reszlovakizációs Bizottság. Ülésein a
tagok megvitatták fő céljaikat, többek közt, hogy az úgynevezett
elmagyarosodott szlovákokkal növeljék a nemzet létszámát,
megszabadítsák az államot a magyaroktól. Azon magyarokkal
szemben pedig, akik kitartanak magyarságuk mellett, olyan
politikai álláspontot foglaljanak, formáljanak, mely lehetővé
teszi nemzeti létük aláásását. A Csehszlovákia és
Magyarország közötti lakosságcsere viszont e bizottság tevékenységét
alapvetően befolyásolták, mégpedig olyan irányban, hogy azon
magyaroknak, akiknek kitelepítése a nemzetállam építésének
érdekében jobban megfelelt volna, elutasították az úgynevezett
önkéntes reszlovakizálását. Magyarán, minden olyan magyar
egyénnek, aki a magyar néptömegek szlovák nemzetbe való
beolvadását akadályozhatta volna, elutasították a nemzetváltását.
Magyar tanítók, falusi nagygazdák, értelmiség, a felvidéki
magyarok vezető rétege jobban megfelelt a lakosságcsere ügyének,
mert az így fokozatosan lefejezett felvidéki magyar néptömeg
megdolgozhatóbbá vált az elszlovákosítás eszméje számára.
Ha e vezető réteg elfogadta volna az elszlovákosítást, abban
nem a magyarok meghajlását, de azon magyar elem Szlovákiában
való megmaradását látták volna, mely nézeteiben, szellemiségében
megmaradt volna nemzetváltása ellenére is magyarnak és továbbra
is ott állt volna magyar közösségeinek élén. E réteget el
kellett tüntetni és behelyettesíteni szlovák nemzetiségű,
magyarul nem tudó vezetőkkel, amelyhez a magyar lakosság
nyelvileg kényszerült igazodni. A magyarlakta vidékek falvai,
települései egyöntetűen elutasítólag álltak a reszlovakizációhoz.
Ellenben az állam keze alatt zajló lakosságcserével, tehát
kitelepítéssel fenyegető reszlovakizációt végző
hivatalnokok elérték, hogy magyarjaink tömegével választották
látszatra a szlovák nemzetiséget, megtéve ezt amiatt, hogy
atyai rögükön, Felvidéken maradhassanak. Mivel a reszlovakizációs
bizottságok, járási, kerületi szinten, vidékenként másképp
nyúltak a magyar elem szlovák akolba való tereléséhez, nem
mindenhol vált be magyarjainknak ama nézete, hogy itt csak egy
papírról van szó, amit aláírnak és továbbra is magyarok
lehetnek otthon a falujukban; nem kell, hogy kitelepítsék őket.
Falvaink gazdái, parasztközösségei így akarva kijátszani az
állam nemzetváltó akaratát, sok helyütt elszámították
magukat. Ugyanis, amikor a reszlovakizációs bizottság észlelte,
hogy a magyar faluközösség „papíron” immár elszlovákosíttatott,
szlovák iskolát nyitott a faluban. A magyaroknak nem volt lehetőségük
magyarul taníttatni gyermeküket. A falvakba a reszlovakizációs
bizottság szlovák papot, illetve tiszteletest tétetett. A miséket,
istentiszteleteket egyik napról a másikra szlovák nyelven
tartották, amiből a magyar hívek nem értettek egy szót sem.
Az így megszeppent falusiak, csak utólag jöttek rá, hogy atyai
rögük iránti hűségük deklarálása a reszlovakizációs
nyomtatvány aláírása által, valójában egy fausti megoldást
hozott, melynek végén az ördög ilyen vagy olyan módon benyújtja
a számláját.
Jancsó Badacs Károly
|
