|
 2016.05.07.
1956:
Janus éve volt?
Janus római istenség volt
az ókori mitológiában, ma a kétarcúság, kettősbeszéd
szinonimájaként ismert. A kezdet és a vég megtestesítője. A
történeti munkákban többször olvashatjuk, hogy az Amerikai
Egyesült Államok [továbbiakban: Egyesült Államok, vagy
Amerika] politikája janus-arcú volt 1956-ban. Máshogy
cselekedtek a tengerentúli szuperhatalom politikusai, mint, ahogy
beszéltek. Nem nyújtottak segítséget a magyar forradalomnak,
miközben a propagandájuk arra sarkalta a magyar szabadságharcosokat,
hogy a végsőkig kitartsanak. Van alapja ennek az elgondolásnak?
Több tényezőt meg kell vizsgálnunk, ahhoz hogy belássuk, nem
lehet tisztán janus-arcú politikának nevezni azt, amelyet
sokkal inkább a biztonságérzet hiánya, és a kommunizmus
terjedésétől való félelem motivált. A II: világháború
alatt, azonban korántsem a baloldali radikalizmustól félt
Washington. Japán és szövetségese, a náci Németország adott
okot az aggodalomra.
1943.
november végén, december elején Teheránban több fontos kérdésben
is megállapodás született Franklin Delano Roosevelt, amerikai
elnök, Joszif Visszarionovics Sztálin, a Szovjetunió Kommunista
Pártjának [a továbbiakban SZKP] főtitkára, és Winston
Churchill brit miniszterelnök között. A nyugati front megnyitásának
tervével, Magyarország szovjet megszállása eldőlt. Kelet- Közép
Európa sorsa Moszkvában íródott tovább. Pecsét került a
Molotov-Ribbentrop paktumra is. A Szovjetunió megtarthatta az
1939 szeptemberében elfoglalt kelet lengyelországi területeket.
Nem számított, hogy mindezt a náci Németország szövetségeseként
szerezte meg. Az amerikaiak ígéretet kaptak arra, hogy a
Szovjetunió fegyveresen is segíteni fogja a Japán elleni háborút,
az európai harcok befejezése után. Ez volt a legfontosabb
Roosevelt számára. A közvetlen fenyegetést az Egyesült Államok
nagyhatalmi státuszára a Japán Birodalom által kiépített ázsiai
gyarmatvilág, és a csendes óceáni japán flotta jelentette. Ez
a helyzet nem maradhatott így. Az Elbától keletre, az európai
területeket megszálló szovjet csapatok nem okoztak álmatlan éjszakákat
a számukra. Nyugat-Európa a második front megnyitásával a kezükben
maradt.
Ideológia
háború? Kelet és Nyugat összecsapása? A kelet-közép európai
kisállamok sorsa? Ezek, akkor még nem érdekelték komolyabban
az amerikai elnököt. Az alapvető félelem, az amerikai biztonságérzet
sérülékenységéről megszűnt. Nyugaton az Egyesült Államok,
Keleten a Szovjetunió hozza majd el a békét – vélték. Azt,
hogy Nagy Britannia vesztesként hagyta ott a tárgyalásokat, és
nagyhatalmi státusza végképp megkérdőjeleződött, mind
Roosevelt, mind Sztálin nyereségként könyvelhette el. Olyan végzetesnek
bizonyult az önámítás, és Sztálin politikájának félreismerése,
hogy az Egyesült Államok sajtótermékeiben is megjelent a
liberalizálódó Szovjetunió képe, amely majd demokratizálódik
és megvalósítja a kelet-közép európai országok régi
szabadságvágyát. Közben nem esett szó a már 1939-ben a GULÁG
mintájára felállított táborokról, a GUPVI frissen létrehozott
rendszeréről, amely ezúttal a hadifoglyokat terelte a
Szovjetunióba, a civil lakossággal, nőkkel, fiatalkorúakkal,
idősekkel kiegészítve és kényszermunkára hajtva őket. Sztálin
immár nemcsak a saját népével, hanem a megszállt országok
polgáraival is kegyetlenkedhetett.
A
két nagyhatalom egyetértése megzavarta az Egyesült Államok
Kommunista Pártját is. Earl Russell Browder, a párt elnöke,
sajátos jövőt képzelt el 1943-ban. Úgy vélelmezte az
amerikaiak és a szovjetek békésen együttműködve, egymás
mellett élve intézik a világ ügyeit. Ezt a különös – és
később tévesen Nyikita Szergejevics Hruscsovnak tulajdonított
-– gondolatot 1947 őszén kettétépte Andrej Alekszandrovics
Zsdanov, szovjet politikus, a Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató
Irodája megnyitóján, Sklarska Porebában elmondott beszéde. A
világ két táborra bomlott – állította, kibékíthetetlen
ellentét feszíti őket egymásnak. Browdert már 1946-ban, a békéről
szőtt álmaival együtt, kizárták az Egyesült Államok
Kommunista Pártjából. A SZKP sem volt Janus, tette, amit a
nagyhatalmi érdekei diktáltak, sietette, a kelet-közép
európai megszállt kisállamok kommunista átalakulását.
1947-ben
az amerikai kormányzati érdektelenség megváltozott. Felerősödött
a kommunizmustól való félelem, mert fenyegetve érezték az
Egyesült Államok nagyhatalmi érdekeit, biztonságát, különösen
Görögországban és Törökországban. Egy kommunista hatalomátvétel
a Dardanelláknál, a Földközi-tengeren? Azt már nem! 1947. március
12-én Harry Shippe Truman elnök kongresszusi beszédében egy új
politikához kérte és kapta meg a törvényhozás segítségét.
A problémáktól való elzárkózás helyett, a konfrontáció, a
kommunizmus terjedésének megakadályozása vált programmá. A kérdés
innentől kezdve csak az volt, mi fog azokkal az országokkal történi,
amelyek tényleges szovjet katonai megszállás alatt állnak és
az amerikai felszabadítási propaganda hatásától megrészegülve
netán felkelnek az elnyomóik ellen. Segít-e nekik az Egyesült
Államok vagy sem? Eközben a saját hazájukban generált
kommunista ellenes akcióktól, a mcchartyzmustól feltüzelt,
vagy felháborodott amerikai polgárok nem tudták, hogy egy sajátságos
belpolitikai játszmának a foglyai, amely a két nagy párt között
zajlott a szavazataikért.
Sztálin
halála 1953. március 5-én, majd a kelet-berlini felkelés, az
1955-ben elfogadott osztrák semlegesség, Hruscsovnak az 1956.
február 25-én, az SZKP XX.: kongresszusán elmondott beszéde,
amelyben leleplezte Sztálin bűneit, azt erősítette, hogy
lehetséges egyfajta békés felszabadulás a kelet-közép-európai
országok számára is. A modellek körüli viták ideje volt ez.
Milyenek legyenek ezek az új kelet-közép-európai államok?
Olyanok, mint Jugoszlávia? Egy kommunista vezetésű állam, de a
Szovjetuniótól független bel- és külpolitikával, munkástanácsokkal?
Olyanok legyenek, mint Ausztria, semlegesek, ám ténylegesen működő
többpártrendszerrel, demokráciával? Esetleg a finn modell
lenne a megfelelő a Szovjetuniónak? Korlátozott, Moszkvának
megfelelő külpolitika, a belpolitika szabadságáért cserébe?
Ki lehetett volna találni a Szovjetunió szándékait Washingtonból?
Az
igazság szerint John Foster Dulles amerikai külügyminiszternek
talán a jugoszláv változat lett volna megfelelő. Az osztrák
semlegesség sem nyerte el a tetszését. Ráadásul a Joszip Broz
Tito diktátorságát szenvedő Jugoszlávia jelentőségét
mindig túlértékelte az amerikai külpolitika. Akár a nemzeti
kommunista vonalat is kivitelezhetőbbnek tartották a semlegességnél.
Nem csoda, ha 1956 őszén, a Lengyel Egyesült Munkáspárt
frissen megválasztott főtitkárát, a nemzeti kommunistának
tartott Władysław Gomułka-t jó színben tűntette fel az
amerikai sajtó.
Nem
alakítottak ki semmilyen stratégiát arra vonatkozóan, hogy mi
történjen abban az esetben, ha bekövetkezik egy 1956-os magyar
forradalomhoz hasonló helyzet. Készületlenül érte őket 1956.
október 23-a, sem külpolitikai, sem katonapolitikai, sem
propaganda elképzeléseik nem voltak egy ilyen szituáció kezelésére.
Igazi fejesugrás volt ez az ismeretlenbe. Ahogyan ez ilyenkor már
lenni szokott az új megoldás megkeresése helyett a múlt
tapasztalatiból kiindulva döntöttek. Azt gondolták, hogy –
csakúgy, mint a II. világháború után, vagy az osztrák államszerződés
esetében - amennyiben a Szovjetunió úgy érzi, nem fenyegeti
semmisem a biztonságát, esetleg engedékenyebb lesz valamilyen
magyarországi átalakulással szemben. David Dwight Eisenhower
republikánus elnök, leszerelési tanácsadója Harold Edward
Stassen azzal a javaslattal állt elő, hogy biztosítsák,
a Szovjetuniót arról, miszerint a közép-kelet- európai államokat
nem tekintik katonai szövetségeseiknek. 1956. október 26-át írtak
és Stassen úgy okoskodott, hogy ezt az üzenetet diplomáciai
csatornákon – tehát nem nyilvánosan – kellett volna közölni
Georgij Kosztantyinovics Zsukov, szovjet honvédelmi miniszterrel.
Eisenhower ezt kezdetben elutasította. Jellemző epizódja az
Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsában folyó tárgyalásnak,
hogy a magyar forradalmat folyamatosan lázadásnak nevezték.
Sokkal jobban féltették a saját biztonságukat, mint hogy észrevegyék
a pillanat történelmi jelentőségét, és legalább pontosan
megnevezzék a magyarországi eseményeket. Stassen nem nyugodott
és továbbgondolta saját javaslatát. Talán ő volt az egyetlen
külpolitikai szakértő, aki megsejtette mit is szeretnének elérni
a magyar fiatalok valójában a pesti utcákon. Közöljék a
szovjetekkel, hogy a kelet-közép-európai kis államoknak az
osztrák megoldás alapján, semlegességgel egybekötött függetlenséget
kellene kapniuk. Eisenhower megkérte Dullest, hogy a másnapra
tervezett dallasi beszédében mondja azt, hogy az Egyesült Államok
nem tekinti katonai partnereinek a közép-kelet-európai államokat,
de az remélik, hogy megkaphatják az osztrák semlegességet.
Dulles neheztelt, nyilvánosan semmi ilyesmit nem akart mondani. Túlkomplikáltnak,
túlgondoltnak vélte az egészet. Inkább az ENSZ Biztonsági Tanácsában
akart kommunikálni a szovjetekkel, esetleg az ülés hátterében
beszélt volna velük, ami többé-kevésbe legitim lett volna. Végül
1956. október 27-én az osztrák semlegesség példáját
elhagyva elhangzott a dallasi beszéd, mint ahogy az egész történetet
Békés Csaba munkáiban is olvashatjuk. Ebből azonban a
Szovjetunió nem arra következtetett, hogy az esetlegesen
felszabaduló Magyarország nem lesz a NATO tagja, hanem arra,
hogy az Egyesült Államok nem fog tenni semmit. Moszkvát is a félelem
vezette, csakúgy, mint Washingtont. A magyar forradalomban egy
kezdeményezést látott az európai gyarmatbirodalma összedöntésére.
Senki nem volt itt janusarcú, mindkét szuperhatalom a saját
biztonságát és az európai stabilitást féltette. Jobb volt
egy ismert, általuk különbözőképp befolyásolt államokból
létrejött, „táborokra” osztott rendszert megtartani, mint
kockáztatni egy újabb immár végzetes háborút.
A
kölcsönös félelem teremtett szövetséget a „kibékíthetetlen”
ideológiák között és ez eredményezte a magyar forradalom
kudarcát. Az 1956. október 29 és november 7 között lezajlott
szuezi válság, Egyiptom megtámadása, az izraeli, brit és
francia csapatok előzetesen összehangolt akciója, bizonyította,
hogy a két szuperhatalom a közös érdekeik mentén hajlandó az
összefogásra is. Az Egyesült Államok legfőbb szövetségesét,
a birodalmi álmaitól nehezen szabaduló Nagy Britanniát, gazdasági
szankció fenyegetésével kényszerítette a visszavonulásra,
miközben a Szovjetunió a tömegpusztító arzenáljára hivatkozással
tette ugyanezt. Washington és Moszkva magának akarta a Közel-Keletet
is. London és Párizs tehetetlennek bizonyult, amikor az ENSZ, bírva
a két szuperhatalom egyetértését fellépett a törekvéseikkel
szemben.
Véget
is érhetne a történet, azonban az 1956. november 4-i szovjet
fegyveres beavatkozás nemcsak a magyar forradalom sorsát döntötte
el, új irányt szabott az amerikai propagandának is. Nyilvánvaló,
hogy az amerikai sajtóban elítélni Szovjetuniót és Magyarországot
hasznosnak bizonyult. Kielégítette a valamit tenni kellet
volna érzést is, és elfedte a felkészületlen amerikai külpolitikusok
hibáztatását, miközben tagadhatatlanul szimpátiát ébresztett
a magyar menekültek irányában, ugyanakkor nem terhelte túlságosan
a kapcsolatokat Moszkvával. Éppen ezért Janus isten sokkal inkább
az amerikai média világában keresendő. Némely esetben az
angolszász sajtó mégsem tekinthetett el az amerikaiak
kommunista féleleméből táplálkozó elhibázott republikánus
politika hibáztatásától. A Moszkva visszaszorítására szőtt
trumani álom megbukott.
A
Time Magazine 1956. november 5-ei száma beszámolt arról
a párizsi NATO csúcsról, ahol értékelték a magyar eseményeket.
A Németországi Szövetségi Köztársaság külügyminisztere,
Heinrich von Brentano elítélte az amerikai politikát. Véleménye
szerint hazardírozás helyett le kell beszélni a kelet-közép-európai
nemzeteket arról, hogy fellázadjanak a szovjetek ellen. A
magyarok túlságosan hősiesek voltak, mindezt a saját kárukra
tették. Milyen lehetőséget kínált a Nyugat a továbbiakban? A
kivárás, a türelem politikájának gyakorlását ajánlották
Kelet-Közép-Európa számára.
Dr. Rácz János
|
