vissza a főoldalra

 2016.05.13. 

A művész belső utazása

A Nyitott Műteremben ingyenesek a foglalkozások

Ghyczy György festőművész 1953. október 14. született Budapesten. Pályafutás: 1978-1991 tervező grafikus, tervező szerkesztő (Múzsák-, Agora-,Corvina Könyvkiadó). Tagja a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének. Az Art-el társulatába tartozott a ’70-es évek közepétől. Rendszeresen részt vett az Agora nemzetközi képzőművészeti találkozó munkájában. A ’80-as években az Agora szalon kiállítója volt. 1997-től a Dúzsi Művésztelep résztvevője. 2007-től az Ercsi Művésztelepen segíti nyaranta a festők munkáját. 2014-től vesz részt a Dunaharaszti P’ Art Művésztelep és Jászfényszarui Művésztelep munkájában. Rendszeres kiállítója a Muravidék Kulturális Egyesület képzőművész szekciójának. Kiállított a Miskolci Grafikai Biennálén, a Kisgrafikai Biennálén, a Salgótarjáni Rajz Triennálén. Tárlatokon mutatta be műveit itthon és Európa számos nagyvárosában, több pályázaton ért el eredményeket. 1998. márciusában hozta létre a Nyitott Műtermet, melynek azóta vezetője. 18 éve foglalkozik idős emberekkel, művészettel kapcsolatos előadásokat tart számukra, művészetterapeutaként segíti őket a napi művészeti tevékenységükben. 2005. novemberében előadást tartott Darmstadtban a „Quo vadis Europe” nemzetközi konferencián. Résztvevője és előadója volt az I. és II. Művészetterápiás Világkongresszusnak (2006, 2011), az Áramlásban II. művészetterápiás konferenciának 2009-ben. Rendszeresen ír cikkeket a művészetről, illetve az idősek művészeti tevékenységéről.

Díjak: Országos festménypályázat II. díj (1976), F.I.N. plakát pályázat fődíj (1982), Canon nemzetközi grafikai pályázat I. díj (2005) Pro Urbe Erzsébetváros (2007).

Csoportos kiállítások (a teljesség igénye nélkül): Fabriano in acquarello (2016. április 21-étől, Fabriano), Szamár, kecske, paripa – nemzetközi küldeményművészeti kiállítás (2016. április 20-ától, Berettyóújfalu), Határokon át –Muravidék Egyesület képzőművészei (2016. február, Komárom, Limes galéria), Határokon át –Muravidék Egyesület képzőművészei Győrben a Napóleon –házban (2016. január), „Ezt üzeni nekem Petőfi” (Kiskőrös, 2015. december), Harmónia (Művészet Malom, Szentendre, 2015. december), Muravidék Egyesület kiállítása (Mazart Galéria, Budapest, 2015. november), IX. Könyv-tárgy biennálé (Rédey kastély, Pécel, 2015. szeptember), II. Jászfényszarui művésztelepi kiállítás (2015. augusztus), „Római P’ Art 14” (Budapest Galéria, 2015. július), „Molino”, a III. Dunaharaszti Művésztelep kiállítása (Dunaharaszti, „A” Pavilon, 2015. június), Itt és most – Nemzeti szalon (Műcsarnok, 2015), XXI. Magyar Tájak Országos Tájkép Triennálé (2014), Salgótarjáni Tavaszi Tárlat, II. Országos Rajztriennálé (2013), I. Országos Rajztriennálé (2010).

       Egyéni kiállítások (a teljesség igénye nélkül): L-C útján (Újpesti Ifjúsági Ház Galériája, 2016.március), Válogatás (Mansfeld Péter Galéria, 2016. január), Diópác rajzok (Nyitott Műterem, 2015. május), Válogatás (Gogol 9 Galéria, Budapest, 2015 május), Magyar várak II. (Kuti Galéria, Budapest, 2014. november), Magyar várak I. (Nyitott Műhely, 2014. október), Aszód, Városi Kulturális Központ, Dabas, Kossuth Ház Galéria, Tranzit Art Cafe, Párisi Galéria Művészeti Szalon és Aukciósház (2014), Kaptár, Barangolás – Mazart Galéria, Desidea Stúdió, Az úton –Loffice Coworking, Hotel Mercure Museum, KSH Könyvtár (2013), Cafe Vian Gozsdu udvar, Cafe Vian Hercegprímás utca, Helikon Kastélymúzeum (2012), Tájváltozatok –Garay tér (2011), A táj változásai –Bagolyvár Étterem (2010), Nyári változat –Nyitott Műterem, Táj másképpen –Erzsébetvárosi Közösségi Ház, Tájváltozatok –Weszely Galéria (2009), Ablakok –Kismarosi Közösségi Ház (2008), Változások –Kondor Béla Közösség Ház (2007), Életem vonala –Erzsébetvárosi Közösségi Ház (2006), Darmstadt (2005), Az első ötvenezer évem – Erzsébetvárosi Közösségi Ház (2003), Dunaharaszti Művelődési Ház (1994, 1993), Lipcse (1990), Nyugat-Berlin, Drezda (1989), Meine erste Hunderttausend Jahre –Drezda (1986), József Attila Művelődési Ház, Budapest (1984), Kalocsa Ifjúsági Klub (1974).

 Lao-ve-vel egy úton

 Újpesten láttam L-C útján című kiállítását, ami igencsak megfogott. Lao-ce-vel, a kínai filozófussal indulhatunk útra a bölcsesség birodalmába. Úgy olvastam, 2014-ben már elkészültek a sorozat első darabjai. Azóta festi az utakat?

 –Nem egészen új a téma, abban az értelemben, hogy nem 2014-ben, hanem jóval korábban kezdtem el ezekkel a kérdésekkel, illetve az úton járással foglalkozni. Ez egy gondolati utazás, s az utat egy barátommal, vezetőmmel együtt járjuk végig. 20-30 évvel ezelőtt kezdett el a téma foglalkoztatni. Néhány barátom kiváló haikukat írt. A haiku több mint versforma: önálló műfaj, mely közel áll a japán zen buddhizmushoz. Czirfusz Györggyel és Novák Imrével közösen készítettünk egy albumot, mely az ő haikuik mellett az én szitanyomataimat tartalmazza. Ennek már majdnem 30 éve. Akkor is közel kerültem a keleti gondolkodásmódhoz, de még nem mélyedtem el benne. Nagy hatással volt rám Karátson Gábor Lao-ce –értelmezése. Először nem az ő fordításait olvastam, hanem Weöress Sándorét. Utána olvastam el Karátson Gábor fordításait, és magyarázatait, ami után egyre inkább megértettem a taoista gondolkodást. Azóta mindent megteszek azért, hogy ehhez közel is maradjak. A tájképeimben, rajzaimban, s az akvarelljeimben is érezhető ez a gondolkodás. Most például elkezdtem a fa-játékok sorozatot diópáccal, tussal, akvarellel, mely kifejezetten ebbe a keleti gondolkodásba illeszkedik.

 Ez a gondolkodás rányomta a bélyegét a mindennapjaira is?

 –Értem, mire gondol…Nem teázom szertartásszerűen, tehát a válaszom: nem. Abban az esetben, ha valamiről vitatkozni kell, akkor azokat a nagyon világos és nagyon egyszerű érveket is fel tudom hozni, melyek a Tao Te King-ben is megjelennek. Ezt a művet több fordításban is elolvastam, s megpróbáltam az esszenciáját megérteni, s azt is, ahogyan Lao-ce próbálja elővezetni az élethez és a világhoz való viszonyát. Nagyon tisztelem Lao-ce egyszerű gondolkodásmódját, s én is minél inkább az egyszerűségre törekszem a művészetben, és az életemben.

 Képein nem csak utakat, hanem útelágazásokat is láthatunk, amikor választanunk kell. A hármas út motívummal a Csongor és Tündében is találkozhatunk.

–A választás nagyon fontos kérdés, és nem csak Vörösmartynál, hanem nagyon sok népmesében is megjelenik. Az ember legegyszerűbb választásai is nagyon lényegesek. Nem mindegy, hogy kánikulában télikabátot, vagy pólót veszek föl – ezek a legegyszerűbb választások, de ebben nem nehéz dönteni. Amikor nehezebb döntések elé kerülünk, akkor határoznunk kell, hogy belépünk-e „az ajtón”, vagy sem. S ez a választás súlyosan befolyásolhatja életünket. Ha belépünk, akkor megyünk tovább egy bizonyos úton, ahol szintén lesznek útelágazások, ahol dönteni kell a továbbhaladásról.

 Nincs visszaút?

 –Nem érdemes visszafele haladni. Ha felülök egy trolibuszra, és két megálló közt van, ahová szeretnék eljutni, akkor hamarabb szállok le, s előre sétálok. Már gyerekkoromtól bennem van, hogy nem szeretek visszafelé menni. Ez az egész életemre jellemző. Visszanézni még szeretek, de visszamenni már nem.

 Lehet tanulni az út egyes állomásaiból?

 –Hogyne! Egész életünk, minden szeretésünk, minden vitánk, konfliktusunk a tanulásról szól. Vagy újra tanulunk bizonyos dolgokat, vagy újat tanulunk. Szinte minden művész úgy él, hogy folyamatosan tanulja, amit csinál. Megpróbálja más aspektusból látni a világot. Bizonyos döntések esetén pedig rákényszerül arra, hogy a világot másként lássa.

 A Lao-ce sorozatnál főleg a vöröset, a kéket és a sárgát használja. Ezek a színek kifejeznek valamit?

 –Sok más szín is megjelenik ebben a sorozatban. A vörösnek van talán a legerősebb jelentése. Egész vékony fűszálakat, búzákat rajzolok vörössel, melyek a természetet szimbolizálják, azt, hogy nekem fontos az a környezet, amiben élek, és maga a nagybetűs természet. Képeim legizgalmasabb részei számomra, amikor a sötét háttérből szinte kivillannak, kivilágítanak ezek a vörös szálak.

 Az út pedig ez a sárga, sárgás-barna színű forma?

 –Akár azt is értelmezheti útnak. Jó néhány képemen egyértelműen látszik, hogy az az út, mely néha elágazik bizonyos irányba. Ez megadja a természetes balról jobbra olvasás irányát a képen belül. Ugyanakkor elindulhatunk a héber olvasás irányából is, s mehetünk jobbról balra, akkor is értelmezhető a kép, de más hangsúlyokkal. Én inkább az európai olvasási metodikával nézem a képeket. Számomra az a jó kép, mikor végig tudok benne kalandozni, s jobboldalt ki tudok belőle menni.

 Mikor elkezd kalandozni a képein belül, már tudja, miről szól a festmény?

 –Alaposan megtervezem, hogy mi lesz a képen, vázlatokat is készítek. Mindenképpen átgondolt, szerkesztett képeket festek. Megpróbálom megtartani azokat az irányultságokat, melyek éppen abban a világban a lendületet adják, s ehhez szerkesztem meg a képet.

 S már az elején tudja, hogy mit milyen színnel fest meg?

 –Sokszor a vázlataimba bele is írom, hogy mi milyen színt kap.

 Előfordul, hogy utólag javít a képein?

 –Volt rá példa, de nem szeretek javítani a már elkészült munkán. Amennyiben úgy vélem, hogy a kész munka nem fejezi ki azt, amit szerettem volna, akkor azt gyökeresen átfestem.

 Kemény kritikusa saját magának?

 –Ezt nehéz meghatározni. Természetesen sok munkámmal nagyon elégedett vagyok, másokkal kevésbé. Az, hogy kinek mi tetszik, az erősen szubjektív. Többször előfordult, hogy nekem nem tetszett valami, míg másoknak nagyon is. Azt viszont látom, hogy jó-e a kép. S akkor jó, ha azt közvetíti, amit én szeretnék.

 Kényszerítem magam a pontos megfogalmazásra, az érthetőségre

 Mennyire ügyel az érhetőségre, a befogadhatóságra?

 –Szinte kényszerítem magam a pontos megfogalmazásra, az érthetőségre. Úgy érzem, általában megértik a képeimet. Érzelmileg biztos, hogy megfogja őket, s ha ez megtörténik, akkor az értelem is kinyílik, s a néző elkezdi befogadni a képet.

 Ha már az értelemről esett szó, munkája során a tudatos tervezés, a ráció mellett megjelenik az emóció is?

 –Természetesen, mert elég erős érzelmeket próbálok belevinni a képeimbe, remélem, sikerül is.

 Elképzelhető, hogy egy –egy képéről a nézőnek más gondolat jut eszébe, mint magának, az alkotónak?

 –Előfordulhat, de támpontként a képeimnek címet adok. S ezek a címek valamilyen módon vezetik a kép nézőjét. Így könnyebben megérthető a kép története és hangulata.

 Lao-ce-vel együtt járja az utat?

 –Ezt vallom magamról. Mi együtt megyünk ezen az úton, és esetleg még beszélgetünk is egymással, vagy elmegyünk egy sörözőbe.

 Egyik képén Lao-ce eljutott Sopron várához, a másikon pedig elsétált a Rómaira. Ez azt jelenti, hogy ön volt kint a Rómain, s közben Lao-ce filozófiájára gondolt?

 –Igen, s ráadásul különleges impulzusok értek, amikor a Római kőkertszerű részén keleties hangulatot fedeztem fel. Ez inspirált a kép megfestésére. A képet pályázatra is beadtam, s most Óbudán egy másolatát az utcán állították ki.

 Sorozatai lezártak?

 –Vannak 20-25 évvel ezelőtt elkezdett sorozataim, például az Életem vonala, aminek nagyon sok köze van akár ehhez, a Lao-ce-sorozathoz is. Azt igaz, lezártam, de visszatérek annak motívumvilágához, s azt beleépítem képeimbe. Ebben az értelemben nem lezárt a sorozat. Amiken mostanában dolgozom, akár a Lao-ce, akár a tábornokos, akár a magyar várakról készített sorozatomat 4-5 évig biztosan nem zárom le.

 A Magyar várak sorozatnál, hogyan dönti el, hogy melyik várat viszi föl a vászonra?

 –Általában azokat a várakat próbáltam megfogalmazni, ahol már jártam, s van róla élményem, emlékem, fényképem. A fényképek csak tájékozódási pontot adnak, hiszen nem tájképszerűen festek, hanem egészen elvont tájba helyezem az egészen elvont várat. A képekből kiderül, hogy mi az oka az elvontságnak, ami semmiképpen sem öncélú. A várakat idézem föl az emlékeimben.

 Csak sorozatokban gondolkodik?

 –Általában igen. Ez talán a grafikusi múltamból ered. Nagyon sok szitalenyomatot, monotípiát készítettem, s ezek mind adják a sorozat lehetőségét. Ha csak egy képet festek, azzal nem tudom elmondani, amit közölni szeretnék az adott gondolatkörről. A Lao-ce sorozatban 30-35 képet készítettem, s ez a folyamat nem áll meg.

 Több képet is fest egyszerre, vagy csak eggyel foglalkozik?

 –Csak eggyel, de arra van példa, hogy több képet lealapozok, és amikor az egyik elkészül, akkor már tudom, mi a következő lépés.

 Képein tetten érhető a művészetének fejlődése?

 –Ebben biztos vagyok, mert minden művész munkásságára jellemző a fejlődés, a továbblépés. Ennek a legeklatánsabb példája a magyar festők közül Barcsay mesternél figyelhető meg, aki élete vége felé leegyszerűsített mindent és a felületek váltak fontossá számára. Nagyon el lehet mélyedni ebben a gondolkodásban, és nekem is fontos célom, hogy minél egyszerűbben fogalmazzam meg a dolgokat, s minél egyszerűbbek legyenek a munkáim.

 Van kedvenc technikája?

 –Szeretem az olajat, az akrilt, a pasztellt.

 A téma határozza meg, hogy melyiket válassza?

 –Inkább a lehetőség. Egy művésztelepen sokkal szívesebben választom a pasztellt, vagy az akrilt, mint az olajat, hiszen az olajnak száradnia kell, hosszú előkészítést igényel, más az alapozás technikája. Sokkal egyszerűbb a művésztelepeken akrilt, vagy temperát használni. A műtermemben már nagyobb a lehetőség arra, hogy olajjal dolgozzak.

 A színtársulatoktól a festészetig, Tiszaföldvárról Lipcséig

 Lao –ce útjáról térjünk át pályaútjára. Tiszaföldváron érettségizett. A gimnáziumi évek alatt szerette meg a művészeteket?

 –A művészethez a gimnáziumban kerültem közel magyartanáromnak, Szabó Andrásnak köszönhetően. Ő sajnos már nincs közöttünk, mert fiatalon meghalt. Szabó tanár úr színtársulatot hozott létre a tiszaföldvári gimnáziumban, s azt az irodalomkedvelő miliőt befogadtam magamba. A mai napig szeretem az irodalmat, nagyon sokat olvasok. Hosszú ideig tagja voltam a gimnáziumi színjátszótársulatnak, s érettségi után Budapesten, a Dévényi Róbert által vezetett pesterzsébeti Csili Művelődési Ház Soós Imre Színtársulatának lettem a tagja. Az irodalom volt tehát a meghatározó, az alap, de már gimnazistaként is rajzoltam, festegettem. Majd nyomdaipari iskolába kerültem, nyomdákban dolgoztam, később kiadóknál tervezőként, műszaki szerkesztőként. Nagyon szerettem ezt a világot. Általában, amit csináltam, azt mind nagyon kedveltem.

 Hogyan került ki a lipcsei főiskolára?

 –A Corvina Kiadónál dolgoztam, mint tervező, amikor egy éves ösztöndíjat kaptam a lipcsei grafikai főiskolára. Egy évet kint töltöttem Gert Wunderlich professzor osztályában, azt a kurzust elvégeztem, s utána visszajöttem. A rendszerváltás idején a magyarországi könyvkiadóknak a 99%-ából kirúgták az embereket. Nagy lelkesedéssel hazajöttem, de a Corvina Kiadótól elbocsátottak. Nem tudtam elhelyezkedni, s úgy döntöttem, megpróbálok megélni a művészetből. Előtte is festettem, de elhatároztam, hogy többé mással nem foglalkozom.

 Ez egy válaszút volt? Hiszen a művészetből nem mindenki tud megélni.

 –Komoly válaszút volt. Ám a megélhetés szempontjából mindegy volt, mert alkalmi tervezési munkánkból sem tudtam volna biztos egzisztenciát teremteni.

 Voltak mesterei, vagy autodidakta módon tanult?

 –Gyakorlatilag autodidakta módon tanultam a festést, de voltak barátaim, akiktől el is leshettem dolgokat, technikát. Stúdiumokat nem végeztem. Lipcsében nagyon sokat tanultam és gyakoroltam. Nem bánom, hogy így alakult, jó volt ez számomra. Később bekerültem a MAOE-ba, és létrehoztam egy olyan helyet, ami egyedülálló volt az országban.

 A Nyitott Műtermet?

 –1998. márciusában jött létre a Nyitott Műterem Erzsébetvárosban, ami rendkívül jól működő alkotói műhellyé fejlődött. Remek sajtónk volt, nagyon sokan jártak oda festeni, rajzolni. A nyitottságot az jelentette, hogy aki betért az utcáról, támogatóinknak köszönhetően teljesen ingyen kapta meg az eszközöket, senkinek sem kellett azért fizetni, hogy ide jár. Elég sok fiatal jött hozzánk, majd egyre több idősebb, ami nem véletlen, mert a Nyitott Műteremnek egy nyugdíjasház adott otthont. Sokan 60-65 éves korukban kezdtek el festészettel foglalkozni, némelyikük kitűnő festővé vált.

 Ennek az oka, hogy többen a jobb megélhetés reményében, bár jól rajzolnak, mégis más szakmát választanak?

 –Ez nem ilyen egyszerű. Fiatalon mindenki rálép egy útra, s eszébe sem jut, hogy lehetne más irányba menni. Nyugdíjasként arra gondolnak; szerettem gyerekkoromban rajzolni, most már erre van időm.

 Konkrét tematika alapján zajlanak a foglalkozások?

 –Nincsenek kötöttségek, nincs meghatározott tematika, általában megbeszélünk dolgokat. Nem szeretek belenyúlni senkinek a munkájába, csak ha külön megkér rá. Inkább elmagyarázom, hogy mit hogyan csináljon az illető. Filozófiai kérdéseket már sokkal nehezebb megbeszélnünk. Nem is tisztem átformálni a gondolkodásmódot. Mindenki azt fest, amit szeretne, de a technikában tudok segíteni.

 Művészetterápia Erzsébetvárosban

 Azt szokták mondani, az alkotás gazdagít, felszabadít. Ezt a felszabadultságot tapasztalja azoknál, akik nyugdíjasként, vagy munkájuk, tanulmányaik mellett festenek a Nyitott Műteremben?

 –A hozzám járók hihetetlen módon felszabadultak, s ellazultak festés közben. Könnyeddé vált a kezük, s egészen varázslatos dolgokra voltak képesek. Több ilyen tanítványom is volt. A fiatalok közül néhányan sikeresen felvételiztek a Képzőművészeti Egyetemre, jó nevű művésszé váltak.

 Aki az interjú elolvasása után úgy dönt, hogy felkeresi a Nyitott Műtermet, elég, ha csak bekopogtat, és már festhet is?

 –Mára szinte megszűnt az anyagi támogatás, ami azt jelenti, hogy bár a műteremben ingyen festhet, rajzolhat, de eszközöket saját magának kell hoznia az alkotónak. Nagy örömmel jönnek így is hozzánk, mert nagyon sokan azért nem jutnak el egy alkotóközösségbe, mert nincs rá pénzük. Ilyen értelemben még mindig egyedülállók vagyunk. Minden hétköznap nagy szeretettel várjuk az alkotni, festeni, rajzolni vágyókat. Én ott vagyok státuszban, ott dolgozom, de már nem sokáig, mert októberben nyugdíjba megyek.

 Mi lesz azután a Nyitott Műteremmel?

 –Megtartja az önkormányzat, mert nem akarnak értéket elherdálni. Annak örülök, hogy megmarad a Nyitott Műterem. Vannak, akik ott élnek a nyugdíjasházban, és hétköznaponként lejárnak festeni.

 Közösséggé kovácsolta a műterem az odajárókat?

 –Amikor egy társaság összegyűlt, és tagjai odajártak, akkor nagyon jó közösségek jöttek létre. Aztán mindig volt cserélődés, mert akik nagyon betegek, idősek, már nem tudnak eljönni, de tartjuk velük a kapcsolatot. Az évek során 120-140 ember fordult meg nálunk. Általában 30 fős társaság jár egy bizonyos időszakban több-kevesebb rendszerességgel, naponta 10-15 ember tér be hozzánk. Kicsi a műterem, 40-45 négyzetméteres, de a sok jó ember elfér kis helyen is.

 Több művésztelep rendszeres résztvevője. A művésztelepen hatással vannak egymásra az alkotók, vagy az adott témában mindenki külön-külön dolgozik?

 –Nem mindenütt adják meg a témát. A hatás leginkább a közös gondolkodásban nyilvánul meg. Vannak olyan nyári táborok, ahol kollégákkal találkozom, viszont, van olyan is, ahová azért megyek el, hogy vezessek egy társaságot. Így a dúzsi nyári táborba a tanítványaim közül jönnek el 10-15-en. Dúzsra októberben pedig egy baráti társasággal megyünk le, ahol együtt festünk. Nem egymás mellett, de kialakul egy jó hangulat, ami inspiráló. A Dunaharaszti és a Jászfényszarui Művésztelepen hivatásos művészek dolgoznak együtt, akikről az esti beszélgetések, sörözgetések közben kiderül, hogy sok a közös bennük. Nem biztos, hogy témában, formavilágban, de a gondolkodásban már igen. S ha megismerjük egymás gondolkodását, már az hatással van a másikra. Örülünk annak, hogy megismerünk olyan embereket, akik remek dolgokat hoznak létre. Nem minden képzőművész szeret művésztelepre járni, de én nagyon. Ez nem jelenti azt, hogy ne szeretnék a műtermemben dolgozni, de egy művésztelepen jól tudom, hogy egy-másfél hét alatt létre kell hoznom valami fontosat. S mivel egymást is inspiráljuk, rögtön megszületik egy, vagy két jó mű.

 Megbízásra alkot, vagy főleg kiállításokra?

 –Rendelésre nem nagyon szoktam dolgozni, az viszont nagyon inspirál, ha tudom, hogy a közeljövőben lesz egy kiállításom, s arra készülnöm kell, mert szeretek új munkákat bemutatni. Így az őszi kiállításaim anyagai többnyire a nyári munkáimból állnak össze.

 Nehéz képeket eladni Magyarországon

 Kialakult a vevőköre?

 –Néhányan gyűjtik a munkáimat, de nagyon nehéz ma képeket eladni Magyarországon. Remélhetőleg mindig lesz a festés mellett valami más munkám is, ha grafikai tervezésre kérnek föl, azt elvállalom, mert csak művészetből nem lehet megélni. A festészetet soha nem adnám fel, sőt sokkal többet fogok a nyugdíjba vonulás után festeni, amihez megvannak már az ötleteim. 60 év fölött többször eszembe jut, hogy az időm véges, ezért terveimet muszáj minél előbb megvalósítanom. Ez egy belső kényszer.

 Van olyan izmus, vagy stílus, ami közel áll önhöz?

 –A reneszánsztól kezdve a Bauhaust, a kubizmust, az impresszionistákat, a Ma nemzedékének művészetét is szeretem. A zenében is a jó és minőségi műveket szeretem. Mindig hallgatok zenét a műteremben. Az expresszionista festészetet is kedvelem, sőt jó néhány munkámban erősen érződnek expresszív vonások. De nem tartom magam expresszionistának. Elég nehéz lenne bármelyik izmusba besorolni a munkáimat. Egyéni a stílusom, a gondolkodásom, s a művészettörténészek is ezt gondolják rólam.

 Most tehát a „fa –játékokkal” szeretne foglalkozni?

 –A fával, a fa formájával, a fának az élethez való viszonyával kapcsolatos játékok sorozata az egyik nagy tervem. Itt egyszerűbb a dolog, mert papírra dolgozom, és nem vászonra, és ezeket a műveket könnyebb elvinni egy művésztelepre. Nem hagyom abba a már elkezdett sorozatokat sem, s járom tovább a saját utamat.

Medveczky Attila