|
 2016.05.20.
Még most sem tudjuk, hány áldozata
volt a kommunista megtorlásnak
A VERITAS vitaestje az ’56-os megtorlás kutatásairól
Máig
nem tudni, hányan estek áldozatul Magyarországon a kommunista
megtorlásoknak, a kérdést kutatók előtt pedig komoly akadályok
tornyosulnak – hangoztatták a VERITAS Történetkutató Intézet
május 3-ai beszélgetésének résztvevői. Szakály Sándor,
az est moderátora közölte, olyan témát választottak, mely
szorosan kötődik a 60 évvel ezelőtti történtekhez, 1956
forradalmához és szabadságharcához. Többen feltehetik a kérdést,
miért is kell kutatni a kommunista megtorlásokat? Hiszen elég
csak megnézni, ki volt a két oldalon. De a helyzet nem ennyire
egyszerű – mondta a főigazgató. Lehet-e azt mondani, hogy mára
tudjuk azt, hogy nem a harcokban elesetteknek, hanem a megtorlás
áldozatainak mennyi számuk, ráadásul akkor, mikor bizonyos
személyeket köztörvényessé tettek, hogy másként mutasson a
statisztika?
Földváryné
Kiss Réka elmondta, hogy egy
tanulmányt készített angol nyelven, melyben a megtorlás kutatása
volt az egyik feladat. A kollégák írásait olvasva nagyon érdekes
adatokra bukkant. Ö. Kovács Józsefék írtak a kollektivizálásról,
s ennek kapcsán leszögezik azt, hogy milyen érdekes; a diktatúra
állami erőszak politikájáról sokkal több tanulmány született
az ’50-es évekről, mint ’56-ról. Azt is írják, hogy
56’után a magyar társadalom alapvető tapasztalata volt az állami
erőszak. Ez egy tömeges tapasztalat volt mind a megtorlás, mind
a kényszerkollektivizálás idején. Ahhoz képest, hogy ez
milyen fontos, kevésbé szerepel nem is a kutatásokban, hanem a
társadalmi diskurzusban. Arra mutatnak rá, hogy a kádári emlékezet-politika
egyik lecsapódásáról volt szó. Kádárék a Rákosi-féle erőszakot
nagyították föl, míg saját gaztetteiket tabusították. Ez
pedig látensen megmaradt még most is sokak gondolkodásában. A
megtorlás áldozatainak számáról csak nagyságrendeket tudunk.
Többen kutattak, „nem kell azt mondani, hogy ez elmúlt 25 évben
semmi sem történt, de a nem történtek meg a finomítások, a részkérdésekre
nem derült fény, és éppen ezért kezdtünk meg 2014. decemberében
egy közös kutatást a Nemzeti Emlékezet Bizottsága, a Kúria
és a Legfőbb Ügyészség égisze alatt. A VERITAS részéről
Zinner Tibor vezetésével munkacsoport dolgozik a RETÖRKI –s
kollégákkal, M. Kiss Sándor vezetésével, illetve a Magyar
Nemzeti Levéltár teljes levéltári hálózata, és ennek egyik
részkutatása pontosan erre a kérdésre igyekszik választ adni,
mert azt sejtjük, hogy főleg vidéken, az első időszakban,
nagyon sok olyan ügy volt, melyben ’56-os cselekmények miatt
ítéltek el embereket, de köztörvényesített orgazdaság, társadalom
tulajdon elleni kilengések, vagy éppen gyilkosságok miatt.
Ezeknek szisztematikus felmérése még nem történt meg.”
Zinner
Tibor pesszimista hangvételt
ütött meg. Szerinte lehetnek remények, ám alapvető kutatásokat
nem végeztek el. Nem tisztázottak az alapvető emlékezetet
politikai kérdések, nem seperték ki Augiász istállóját. A kádári
megtorlást 1956. december 15-étől a miskolci lőtéren végrehajtott
kivégzésekkel szokta történetirodalom jelezni. Gerő Ernőt Kádár
János követte a Magyar Dolgozók Pártja élén, és az ’56.
október 24-én elrendelt statárium következményeként, Kádár
az MDP első számú vezetőjeként számos ember kivégzésére
adott utasítást, vagy közvetlen bírósági utasításokra,
aminek papíranyaga töredékesen maradt fenn, vagy éppen Gyurkó
Lajos első kecskeméti működése idején. Gyurkó tábornok,
aki az 1956-os forradalom idején és utána több alkalommal
adott parancsot tüntetők elleni fegyveres támadásra, beleértve
a repülőgépekről leadott sortüzeket is. Ezzel több tucat
ember halálát és százak megsebesülését okozta. Nevére különösen
Tiszakécskén, Kecskeméten, Kiskőrösön és Egerben emlékeznek.
„Első kérdés, hol és mikor kezdődik a kádári megtorlás?”
A második ugyanilyen emlékezet politikai anomália, hogy 1989. július
16-án 232 ember nevét olvasták föl, akik a forradalom és a
szabadságharc áldozatai voltak. Ez a szám közmegegyezés alapján
lecsökkent 228-ra. De az első semmiségi törvény, amit 1989.
októberében fogadott el a parlament, az akkori politikai
aritmetikának megfelelően, csak a politikai, és államellenes
ügyekben mondta ki a semmiséget, és mindazokra, akiket köztörvényes
vádakkal marasztaltak és ítéltek el, nem semmisítette meg a
jogszabály az ő esetükben az ítéleteket. És egészen Dávid
Ibolya igazságügyi miniszterségéig kellett várni, hogy az ún.
Lex Tóth Ilonával kimondták a semmiséget. Amíg viszont az első
semmiségi törvényhez kárpótlást csatoltak, a negyedik semmiségi
törvényhez a kárpótlást nem hozták szinkronba. Tehát Augiász
istállójában újabb sérelmet szenvedtek el azok, akiket köztörvényes
cselekmények miatt ítéltek el. Az első semmiségi törvényeket
azok a bíróságok állították ki, amelyek a jogerős ítéleteket
hozták. Miután ez a köztörvényesekre nem vonatkozott, így
mindazok, akik beadták a kérelmüket 1990. október végétől,
az első fokú bíróságok azt állapították meg, az illetővel
kapcsolatban azt állapították meg, számára nem jár semmiség.
A Legfelsőbb Bíróság pedig helyben hagyta az első fokú ítéletet.
„Erre az anomáliára a mostani kutatásoknál jöttünk rá, s
ezért írtam levelet a Kúria elnökének, s úgy tűnik, ebben a
kérdésben módosítják a negyedik semmisítési törvényt még
október 23-ai előtt. Amit most elmondtam az, nem arra utal, hogy
béke van az olajfák alatt, hanem a helyzet eléggé tragikus
mind a mai napig.
Szakály Sándor
arra volt kíváncsi, hogy léteznek-e olyan levéltárak, amelyek
nem nyílhatnak meg ebben a témában a kutatók előtt. Erre Földváryné
Kiss Réka azt felelte, mindig vannak új források, nemrég pedig
a Nemzeti Emlékezet Bizottsága közel 10 ezer oldalnyi irat
titkos minősítésének a törlésére tett javaslatot a napokban
a Katonai Nemzetbiztonsági Szolgálatnak. Az iratokból fény derülhet
a hadsereg politikai irányításának történetére csakúgy,
mint például a sorkatonák és a politikai tisztek közötti
viszonyrendszerre. Nekünk lehetőségünk van tehát arra, hogy
ezeket a még minősített iratokat áttekinthessük, és
javaslatot tudunk tenni a minősítés törlésére. Ez történt
most meg a katonai állambiztonsági iratokkal az 1950 és 1964 közötti
időszakra vonatkozóan. A politikai tisztek tevékenységének
feltárása mellett a honvédség és a honvédelmi minisztérium
forradalom utáni átalakításának körülményeit szeretnénk
tisztázni. Azt is megtudjuk a kutatásokból, hogy milyen végzettséggel
kerültek be a megtorlógépezet emberei, s milyen volt a karrierpályájuk
1956 előtt. Túlnyomó részük 1945-től a politikai rendőrég
tagjai voltak. Tehát, akik 1956-tól a megtorlásokat levezényelték,
az ÁVÓ-n, vagy az ÁVH-án szocializálódtak. Az is érdekes,
hogy mi lesz ezeknek az embereknek a sorsuk a konszolidáltnak
nevezett Kádár-korszakban a sorsuk. Legtöbbjük középvezetői
státuszt kaptak. Ferencsik József például, aki a forradalom
idején harcolt a felkelők ellen, majd 1956. október 30-tól a
Szovjet Hadsereg oldalán vett részt a harcokban, és a Nagy
Imre-per egyik kihallgatója, a HUNGEXPO egyik vezetője lett. Az
a Gerő Tamás őrnagy pedig, aki szinte minden vizsgálati ügyben
részt vett, egy műkereskedő vállalatnál lett vezető. Az is lényeges,
hangsúlyozta az elnök asszony, hogy a vidéki megtorlás miként
érintett egy lokális közösséget. Azt is meg kell vizsgálni,
hogyan lehet azokat a forrásokat értelmezni, amiket a rendőrség,
bíróság hagyott ránk. Mi ebből dolgozunk, és meg kell állapítunk
a források hitelességét. A Tóth Ilona-peranyagból például
csak nagyon áttételesen lehet megállapítani, hogy bennünk kényszerszülte
vallomások vannak. És vannak, akik ezeket a mai napig elfogadja
hiteles vallomásként.
Zinner
Tibor szerint a helyzet még rosszabb. A kényszerről van szó,
ami ebben az esetben nem azt jelenti, hogy valakit megkínoznak. A
technika lényege: ki milyen vallomást tesz a vád tanújaként
egy ügyben, hogy utána az illető ügyében milyen ítélet szülessen.
Ennek soha semmilyen dokumentumával nem találkozunk. 1956.
decemberében sikerült 14 találni olyan embereket, akik
alkalmatlanok voltak arra, hogy az egykori ÁVH-ból az új
politikai rendőrség munkatársa legyen. Ami utána ezen a
folyamaton végigmegy, az nem más, mint az „elbocsátott régió”
válasza arra, hogy megbukott a rendszer, a párt ökle eltűnt a
süllyesztőbe, s ezért ez a 14 ember kegyetlen módon revánsot
vett. Komoly problémát jelent Zinner szerint, hogy Biszku belügyminiszter
utasítására 388 emberrel szemben, akik a ’45 előtti
korszakban különböző pozíciókat töltöttek be az
adminisztratív területen – csendőrség, büntetés végrehajtás,
rendőrség, honvédség állományában – új eljárásokat indítanak.
Ezen emberek többségét korábban már elmarasztalták, s 1956
után közülük 26-ot kivégeznek. „Ők a kádári megtorlás
áldozatai? Említetjük Kristóf Lászlót, aki tizenkét társával
(csendőrnyomozók, politikai detektívek, rendőrök) együtt
1959-ben állították bíróság elé. A koncepciós perben
valamennyi vádlottat bűnösnek mondták ki emberek törvénytelen
megkínzása és kivégzése által elkövetett háborús bűntettben.
Kristóf Lászlót és két társát halálra ítélték és kivégezték,
a többiekre súlyos börtönbüntetéseket, mellékbüntetésként
pedig vagyonelkobzást és - az életben hagyottakra - állampolgári
jogok gyakorlásától való eltiltást szabtak ki. A
Legfelsőbb Bíróság most kimondta: Kristóf Lászlót
alaptalanul ítélték el 1959-ben Ságvári halála miatt. Ebben
az időszakban végezték ki Palotás Ferencet, akinek esetében
nem lehetett elindítani új ügyet, mert nem volt hozzátartozója,
aki felülvizsgálati indítványt nyújtott volna be. Holott
Palotást egyetlen okért végezték ki, mert a vád egyik tanúja
volt Kádár 1951-es perében. Zinner hangsúlyozta, hogy nem csupán
ünnepelni, és emlékezni kell, de folyamatosan beszélni is a történtekről,
megemlítve, hogy az 1956-ot követő perek során 1945 előtti ügyeket
is elővettek; ennek a célja is az volt, hogy „a politikát alá
lehessen támasztani” Az iratok kutathatóságáról szólva úgy
fogalmazott, „mindent ideadnak nekünk, a kérdés csak az, mi
is az a minden”, hiszen az 1980-as évek végén előfordult,
hogy érintettek maguk dönthették el, mi maradjon személyi
anyagukban.
Medveczky
Attila
|
