vissza a főoldalra

 2016.05.27. 

A sötétkapui sortűz – és ami mögötte van

Esztergom, 1956

Mivel az 1956-os forradalmat és szabadságharcot az országos politika váltotta ki, teljesen természetes módon a vidék lakosságának követelései is szinte teljes mértékben megegyeznek az ország többi településének óhajával. Azonban minden településen vannak speciális, más településre nem jellemző történések. Nagyon fontos azt is kihangsúlyozni, hogy a vidék nem követte automatikusan a fővárosi eseményeket, a lokális leképeződéseket több tényező is erőteljesen meghatározta. Ez jórészt függött a helyi sajátosságoktól, a város területi elhelyezkedésétől, az ottani pártvezetés múltbeli és forradalom alatti cselekedeteitől. Fontos befolyásoló tényező volt a katonaság esetleges jelenléte, illetve létszáma az adott térségben, valamint az egység vezetőjének magatartása, hozzáállása, ambíciói, illetve, hogy egy adott egység mely magasabb egység fennhatósága alá tartozott. Esztergom helyzete speciális, mert ezeréves történelméből következően mindig egyfajta szellemi és kulturális központként funkcionált Magyarországon, a szűkebb környezete felnézett a városra és az itt nagy számban levő jól képzett értelmiségi rétegére. A Rákosi-rendszer a fejlesztés irányát az új, szocialista városokra összpontosította, és megindult a hadjárat a még mindig „büszke” Esztergom porba tiprására. Az egykori királyi székhelyet a kommunista hatalom a „klerikális reakció fellegvárának” nevezte ki. A tanácstörvény elfogadását követően 1950-ben Komárom megye székhelyét a „megbízhatóbb” Tatabányára vitték, a járás székhelye pedig Dorog lett. 1947-ben tervezet készült Esztergom-tábor Doroghoz való csatolásáról, és felmerült Esztergom Doroghoz való csatolása is Dózsafalva néven.

Esztergomot ezenkívül az 1950-es években „katonavárosként” is emlegették. A Főszékesegyház melletti szemináriumi épületben lett elhelyezve a 7. gépesített hadosztály törzse és a hadosztály-parancsnokság. Az egész hadosztály a székesfehérvári 6. hadtest alárendeltségébe tartozott, a hadosztály parancsnoka Mecséri János ezredes, törzsfőnöke Kiss Sándor őrnagy, politikai tisztje pedig Hurai Rudolf százados volt. A hadosztály kötelékébe több egység tartozott, de Esztergomban csak néhányuk állomásozott.

A fővárosi események hatására a hadosztály egységeit a Honvédelmi Minisztérium illetékese október 23-áról 24-ére virradó éjszaka riadóztatta, október 24-én Mecséri János ezredessel az élen a törzs nagyobbik része budapesti feladatot kapott. Az Esztergomban maradt rész parancsnoki teendőit a törzsfőnök (Kiss Sándor őrnagy) vette át, aki nyomban intézkedett a laktanya és a helyőrség védelmének megszervezéséről. A fontosabb objektumokat fegyveres egységek védték. Mivel a katonaság jelentős részét átvezényelték és az ÁVH Esztergomban nem rendelkezett számottevő erővel, ezért az esztergomi pártbizottság védelmére a Komárom Megyei ÁVH-központ vezetője, Tóth Károly rendőr alezredes már október 24-én egy 10-15 fős ÁVH-s osztagot küldött Kovács Lajos hadnagy vezetésével. Az esztergomi pártbizottság a párttagok felfegyverzéséről határozott. Október 25-én Tatabányáról Nagy Kálmán, az MDP megyei első titkára, Steiner Tibor, a megyei pártbizottság egyik vezető funkcionáriusa Ungi Ferenc rendőrőrnagy kíséretében délelőtt 10 óra körül Esztergomba, a városi pártbizottságra érkezett. Őket biztonságuk érdekében este a hadosztály-parancsnokság épületében szállásolták el.

Esztergomban 1956. október 25-én volt az első megmozdulás, este 19-20 óra között az első tüntetés és felvonulás. A tömeg azzal oszlott szét, hogy másnap reggel az egész várost mozgósító felvonulást fognak tartani. 1956. október 26-án kora délelőtt a tüntetések folytatódtak a városban. Az esztergomi üzemekben és gyárakban ezen a napon már nem folyt termelőmunka. A tömegmegmozdulások fő helyszíne a Széchenyi tér volt, ahol a rendszert jelképező városháza, a pártbizottság és a Megyei Bíróság és Börtön voltak.

A nagygyűlés, amelyen az ipari üzemek munkásai is részt vettek, fél tíz-tíz óra tájban kezdődött. Egy név szerint nem említett férfi a városháza erkélyéről fölolvasta az egyetemisták 16 pontos követelését, majd a Nemzeti dal hangzott el. Minden szónok hangsúlyozta, hogy támogatják mindazt, ami Budapesten történik, Nagy Imre mellett állnak, valamint azt akarják, hogy „takarítsák el a Rákosi-rendszert”. Eközben a tömeg egy része kikényszerítette az összes fogoly szabadon bocsátását a megyei börtönből. Sem az őrök, sem a rendőrség nem léptek közbe. Fegyver nem volt a tömegben. A Megyei Börtönnél az ott lévő honvéd őrség parancsnoka először a levegőbe lövetett, majd felhívta telefonon Kiss őrnagyot, hogy mit tegyen. Olyan parancsot kapott, hogy lőni nem szabad a tömegre.

Az események innentől több szálon haladtak. A tömeg egyik része buszra szállt 11 óra felé, és elindult Dorog és a nyergesújfalui Viscosa Gyár felé, hogy őket is a forradalom mellé állítsák. A Széchenyi-téren maradt tömegből néhányan tárgyalást kezdtek a Városházán levő Városi Vezetőkkel. Valószínűleg ennek következtében mind a Pártbizottságon levő pártfunkcionáriusok, mind az őrség tagjai bevonultak a laktanyába. Összetűzés mindeddig sehol nem volt a városban.

Az események békés mederben tartása érdekében a tüntetés élére kerülők terve az volt, hogy a honvédséggel összeköttetést keresnek, hogy a honvédséget képviselje valaki a nagygyűlésen, és mondják ki, hogy a fegyveres harc a katonaság feladata, és ha szükséges, akkor a rendelkezésére álló erőből ők fognak Pestre küldeni. Bár a városi pártfunkcionáriusok, pl. a városi párttitkár is, úgy látták, hogy a terv jó lesz, a hadosztály-parancsnokság nevében Kiss Sándor őrnagy többszöri sürgetésükre közölte, hogy már nem tud tenni semmit, mert „egy nagyon felizgatott tömeg van a Sötétkapu előtt és be akar hatolni a hadosztály-parancsnokságra.”

Az ekkor nem Budapesten tartózkodó Mecséri szinte óránként „K” vonalon beszélt Kiss őrnaggyal, és a felsőbb parancsnokság utasítása szerint cselekedett. Ahogy későbbi bírósági perében kijelentette: „Október 26-án délelőtt Kiss őrnagy Esztergomból jelentette, hogy ott nagy tüntetés van. Én nevezettnek parancsot adtam arra, hogy a parancsnokság épületét biztosítsák, fegyvereket nem adhatnak ki és fegyveres támadás esetén lőjenek. 11 óra körül visszaindultam Esztergomba.” (Kiemelés tőlem.)

Kiss őrnagy valószínűleg ezért tagadta meg a „közös” megoldást. A hadosztály akkor éppen ügyeletes tisztje megerősíti, hogy a Megyei Börtönből telefon érkezett, hogy a köztörvényesek fegyverért mennek hozzájuk a busszal, talán ez sugallta a szigorú katonai fellépést. A parancsnokhelyettes a hadosztályon maradt állományt harckészültségbe helyezte, amely a bent levők védelmét, és a tűzparancsot is jelentette, majd erősítést kért. Esztergom-táborból három tank indult el Kiss Sándor kérésére, amelyből egyet a tömeg megállított és elfoglalt. Valószínűleg így szerzett tudomást a város a védelmi készületekről. Ekkor érkezett vissza a Széchenyi térre Nyergesújfaluról a két busz, és látták, hogy a hadosztály védelmére mennek a harckocsik. Ezt követően többen visszaszálltak a buszba és elindultak, hogy a katonákat is a forradalom mellé állítsák. Fegyver nem volt náluk, de követelték, hogy a sofőr vigye őket a Sötétkapuhoz. A busz utasai közül sokan eldöntötték, hogy a tizenkét pont fölolvasása után Budapestre utaznak a sebesülteket ápolni. A csomagtartón az első három utas munkaszolgálatos katona volt, akik nemzeti zászlót lengettek kezükben. Eközben a hadosztály-parancsnokság előtt is nagy tömeg (kb. 1200-2000 ember) gyűlt össze.

A parancsnokság épületét két oldalról lehetett megközelíteni: a Sötétkapun keresztül a város oldaláról, valamint a kanonoki épületek előtti részről, amely középen kőfallal volt elzárva. A Sötétkapu közepén egy héttagú katonai szakasz állt fegyveresen. A tömeg nem lépett fel ellenük, de kiabáltak, hogy: „Ti nem vagytok magyarok!”, és hogy „Magyar katona nem állhatja a mi utunkat!” Egyesek tudni vélték, hogy az épületben politikai foglyokat tartanak őrizetben. Ismét mások úgy gondolták, hogy diákokat tartanak fogva. Azt is gondolhatták, hogy az épületben vannak elszállásolva a Tatabányáról érkezett megyei párttitkár és az ÁVH-s osztag. Elterjedt a hír, hogy Gerő is köztük van, ami még jobban feldühítette a népet. Egyébként is szükségszerű volt, hogy ide gyűltek az emberek, hiszen az előző napon és aznap már majdnem minden helyi követelésük teljesült. Egyedül a katonaságról nem tudtak semmit, mivel azok hermetikusan el voltak zárva a külvilágtól. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a Vak Bottyán Laktanya parancsnokával sikerült békésen megoldani a helyzetet. Talán abban reménykedtek, hogy ezen a napon végre teljesülnek reményeik.

A tömegből tehát sokan elindultak a Sötétkapuhoz. Amikorra az emberek többsége odaért, az átjáróban már lehetett látni az egyik harckocsit. Nemsokára egy katonai teherautó – átállt karszalagos katonákkal – haladt el az emberek mellett, mely felérve a kapu jobb oldalán állt meg. Az esztergomi kiegészítő parancsnokság Bodnár százados utasítására próbálkozott a tömeg szétoszlatásával „agitációs módszerrel”, ez azonban nem sikerült nekik. A kedélyek lecsillapítására beengedtek a hadosztály épületébe nyolc fiatalt, hogy azok meggyőződhessenek arról, hogy nincsenek fogvatartott fiatalok. A tömeg továbbra sem oszlott, ezért Kiss Sándor kiment, hogy megnyugtassa az embereket: „kérem itt nincsenek ávósok”. Sokan pfujoltak, leköpdösték. Kiss Sándor a Csikitől elkért pisztollyal riasztólövésként leadott egy sorozatot a levegőbe. Szemtanúk úgy emlékeznek, hogy az emberek távozása után nem sokkal egy furgon érkezett be a hadosztályhoz, amelyből felfegyverzett ávósok ugráltak ki (kb. 40 fő) és elfoglalták az első emeleti ablakokat, ahová felállították a golyószórókat. 11 óra körül (fél 12-kor) ért föl a három távolsági busz, az utasok bent Kossuth-nótákat énekeltek, zászlókat lobogtattak, az út két oldalán álló tömeg pedig szívből viszonozta az integetést, és éneklést (mint azelőtt is, bárhol jártak: Tokodon, Dorogon stb.). A Sötétkapuhoz érkező első buszt a bejáratnál álló kiskatona figyelmeztette, hogy álljon meg. Kint volt a tábla is: Honvédségi terület, belépni tilos! Addigra azonban a katonai sorfal a hadosztály-parancsnokság előtti kis térre vonult vissza.

A tömeg a busz előtt, illetve mellette beözönlött a Sötétkapu alá az út két oldalán lévő járdán. Szemtanúk állítják, hogy a busz előtt haladt egy kerékpáros férfi nemzetiszínű zászlóval (őt a szemben lévő ablakból lőtték le). Az autóbusz vezetője kétszer is megállt. A bent ülők azonban követelni kezdték, hogy menjen tovább. Néhányan nyugtatgatták: nincs náluk fegyver, ők csak a 12 pontot akarják fölolvasni a kiskatonáknak. (A másik két busz a Sötétkapun kívül maradt.) Az autóbusz kissé ferdén megállt az alagút végénél. Ott egy harckocsi fogadta, balról pedig géppuska volt fölállítva. A busszal szemben félkör alakban géppisztolyos katonák álltak, a parancsnoksági épület első és második emeleti ablakainál pedig géppuskások és géppisztolyosok helyezkedtek tüzelőállásba. A buszsofőr így idézi fel az eseményeket: „Az alagútban csak néhány ember volt akkor. Nem állítottak meg bennünket. Ahogy közeledtünk az északi kijárathoz, messziről megláttam, hogy a szemközti épület oldalaiból géppisztolyok merednek ránk. Egy választás volt; hátramenetbe kapcsolva menekülni, de nem tudtam tolatni a tömeg miatt… Kétszer is géppisztolysorozatot kaptunk.” Majd a harckocsi tankágyúja is megszólalt. A tankágyú lövedéke az autóbusz hátsó részét leszakította, aminek következtében az oldalra dőlt. (A tankon nemzeti zászló volt!) A becsapódást túlélők ekkor menekülni kezdtek, de az ablakból géppuskával és géppisztolyokkal tovább tüzeltek utánuk. Pár másodperccel később a másik tankból a pilismaróti út felé lőttek. A lövedék eltalálta az ott lévő trafikos bódét, halálát okozva ezzel a teljesen ártatlan trafikos néninek is.

A Sötétkapuban történtek miatt a tömeg menekült. A tank azonban megindult a Sötétkapu elől elfutó tömeg után és géppisztollyal tüzeltek belőle a Sötétkapu melletti domboldal felé, a Szent Tamás-hegy felé. A szomorú történet délután 1 óra tájban fejeződött be.

A Sötétkapu áldozatainak számát pontosan meghatározni még ma sem lehet, a könnyű sérültek egy része például nem is jelentkezett a kórházban, vagy nem Esztergomban tette ezt az esetleges megtorlástól való félelmében. Ma a tragédia helyszínén márványtábla áll, az ezen szereplő névsor szerint 15 halottja volt a vérengzésnek, de más forrás szerint 16-18 halott is lehetett. A sebesültek számát kb. 60-70 főre tehetjük.

Kinek a számlájára írható a sortűz, jogos volt-e a szigorú fellépés? Tudjuk, hogy Mecséri ezredes volt a parancsnok és ő adott parancsot Kiss Sándornak az épület minden áron való megvédésére. A közvetlen tűzparancs kiadása a parancsnokhelyetteshez, Kiss Sándor őrnagyhoz köthető. A buszra tüzet nyitó harckocsiban hárman-négyen ülhettek Juhász József százados parancsnokságával. Szemtanúk állítása szerint kiabáltak nekik az ablakból, hogy „Ne engedd közelebb!” A tűzparancsot a százados adta ki, amelyet a mellette ülő katona megtagadott, és kiugrott a harckocsiból (a katonai jelentés szerint a parancsot megtagadó katonát a százados lelőtte). Ennek következménye az lett, hogy a százados – vagy valamelyik társa – maga lőtt, de ez egyelőre a katonák között is vitatott. A hadsereg egyébként országszerte várakozó állásponton volt. Több helyen megindult az erjedés a tisztikarban, és nyílt vagy burkolt parancsmegtagadás formájában nyilvánította ki ellenvéleményét. Ez történt Esztergomban is a tankból kiugró katona személyében.

Máig megválaszolatlan kérdés, hogy a tankágyú célzott lövést adott-e le, vagy nem. Ha eleve a buszra céloznak, annak valószínűleg sokkal több halálos áldozata lett volna. A ballisztikai vizsgálat megállapította, hogy a lövedék először a Sötétkaputól két méterre az egyik tartóoszlopnak csapódott, majd ott gellert kapva csapódott be a busz oldalába. Valószínű, hogy a százados csak riasztólövést akart leadni, aminek hatására az oszlop ledőlése akadályt képez a behatoláshoz, és a robajra elfutnak az emberek. A sorkatonák is képtelenségnek tartották a célzott lövést. A városban azonban egy másik hit is erősen tartja magát. Eszerint amikor a tankágyúban ülő százados maga sütötte el a fegyvert, a mellette ülő katona még időben félrerántotta a kart, megakadályozva ezzel az irányzott lövést.

Hogy jogosan lőttek-e akkor Esztergomban, vagy nem, azt is nehéz megítélni. Jogosan, hiszen a katonák, és jelen esetben Kiss Sándor feladata volt megvédeni a rá bízott katonai objektumot, és a tömeget többször is megállásra szólították fel. A lövés pillanatában a busz, és a tömeg jó része is a katonai területen belül tartózkodott. Egy akkor sorkatonai szolgálatát végző fiatalember mondta a következőket: „Mi már az előző napokban tudtuk, hogy Budapesten bizonyos csoportok fegyvert szereznek, laktanyákat támadnak meg, katonai egységeket zilálnak szét… Egyetlen társadalom sem engedheti meg magának, hogy az állam legfőbb védelmi erejét, a hadsereget szétzilálják, fegyvereit felelőtlenül megkaparintsák, és egy országot vérfürdővé, pokollá változtassanak! Hát így voltunk mi Esztergomban! Mert nem igaz, hogy csak a 12 pontot akarták a hadosztály-parancsnokságon felolvasni. A saját szemünkkel láttuk, hogy jó néhányan fegyverrel jöttek… Ezt én igazán nem nevezném békés szándéknak. Ma is azt mondom, a katonai eskünknek megfelelően jogosan védekeztünk, ezért kértünk a kora reggeli órákban erősítést… Az ugyancsak a tetőn tartózkodó munkaszolgálatos katonáknál géppisztolyok voltak… Hallottam, hogy föl lettek szólítva a megállásra. Akkor még azt hittük, győzni fog a józan ész. De kézifegyverrel hiába adtunk le riasztó lövéseket, nem tudtuk ezzel a tömeget és a buszt megállítani… Egyébként ma sem mondhatok mást: A katonai eskünknek tettünk eleget… és az életünket védtük…”

Nem nehéz megállapítanunk a kommunista propaganda torzító hatását. A rendszer vezetői „reakciós, ellenforradalmi megmozdulásnak” állítván be a forradalmat, igyekeztek félelmet kelteni a lakosságtól egyébként is eléggé elzárt katonaság között. Ez a napok óta hangoztatott hír a Budapesten garázdálkodó csoportokról megtette hatását. Érdekes megfigyelni, hogy a sorkatona a munkaszolgálatos katonáknál géppisztolyokat látott, pedig a busz többi utasa minden kétséget kizáróan azt állítja, hogy senkinél sem volt fegyver.

Esztergomban a Nemzeti Tanács október 31-ei ülésén döntést hozott arról, hogy helyszíni szemlét tartanak a hadosztály-parancsnokságon a rémhírek tisztázása végett. „…A parancsnokság ezt (a sortüzet – Cs. É.) azzal magyarázta, hogy nem volt kapcsolatuk a nyugati vidékkel, rádiójuk nem volt, ami történt, politikai beállítottságuk és nevelésük eredménye volt. (…) Az a vélemény, hogy ez nem történt volna meg, ha a honvédség tájékozódott volna.” A kiskatonák, és az akkor a hadosztályon tartózkodó tisztek megemlítették, hogy voltak benn „idegenek akik a védelmet jöttek erősíteni, a tatabányai rendőr-főkapitányság állományához tartoztak.” A megyei és városi pártfunkcionáriusokon kívül az esztergomi rendőrség politikai tisztjei, valamint kb. 17 ÁVH-s beosztott tartózkodott az épületben a sortűz ideje alatt.

Az október 26-i tragédiát illetően még mindig sok a nyitott kérdés: Miért vonták vissza a fegyveres őrséget a Sötétkapu bejáratától ahelyett, hogy megerősítették volna azt a katonai terület határát jelző táblánál? Miért nem figyelmeztették a polgári lakosságot hangszórókkal és plakátokkal, hogy milyen intézkedést foganatosítanak azokkal szemben, akik a katonainak nyilvánított területre lépnek? Hiszen egy sorompó (már ha le volt engedve), egy őrszemként otthagyott kiskatona és egy tábla nem enged másra következtetni, mint hogy a hatalom birtokosai szinte „várták”, hogy a tömeg betörjön. Kérdés, hogy miért vélte Kiss Sándor fegyveres támadásnak a feldühödött tömeg tüntetését. Hacsak nem volt valami felülről jött utasítás, hogy mindenképpen lőni kell, mint oly sok más helyen ezen a napon az országban.

Miért volt a kegyetlenkedés, miért rögtön tankágyúval vettek elégtételt minden egyes puskalövésért, és miért lőttek a menekülőkre? A katonai szabályzatnak megfelelően lőfegyvert tömegoszlatásra alkalmazni csak a megadott módon lehetett (volna): 1. parancsot adni a tömeg oszlására, 2. levegőbe lőtt sortűz, 3. porzó sortűz (az emberek lába elé), 4. térdmagasságon alul célozni. Az autóbusz már az első gépfegyverek zajára megállt, és megpróbált volna kitolatni az alagútból. Azonban a busz mögött beözönlő tömegtől nem tudott. Ha ezek riasztólövések voltak csak, akkor ezzel elérték céljukat. A tankágyúra valószínűleg nem lett volna szükség. Az viszont már az embertelenség és jogtalanság kategóriájába tartozik, hogy a buszból menekülő, fegyvertelen tömeg után géppuskával lőttek, ez a cselekedet inkább egy kicsinyes bosszúra, és erőfitogtatásra hasonlított.

Ha megvizsgáljuk az ország többi részén történt ÁVH-sok által irányított sortüzek halálos áldozatainak számát, minden bizonnyal állíthatjuk, hogy a tragikus esemény kegyetlensége az ÁVH-sok számlájára írható. Ezek a személyek joggal féltették saját bőrüket. Az is lehet, hogy már tudatában voltak a katonaságnál megindult belső bomlási folyamatnak. Így sokkal biztonságosabbnak tűnhetett az ÁVH-sok számára, ha maguk is kézbe veszik az irányítást. A sortűzben a terror kiterjesztésének szándéka húzódott meg, ettől a hatalom a tömeg megfélemlítését remélte.

Dr. Cseszka Éva történész