vissza a főoldalra

 2016.05.27. 

Jancsó Badacs Károly: NYELV ÉS RÖG

A felvidéki magyar habitus és fejlődésének hátterei
I. rész

Az utolsó, 2011-es népszámlálás szerint Szlovákia 5 397 036 lakosából 458 467-en vagyunk magyarok. Mennyire és miként van jelen e magyar elem Szlovákia lakosságának anyagában? Mennyire képes belakni önnön atyai rögét, a Szlovákiában lévő Felvidéket? Mennyire van jelen Szlovákia társadalmi színterén? Hogyan nyilvánul meg saját közössége felé, az összmagyarság és a világ felé? Huszadik századbeli felmenőink kellően helytálltak. Márai Sándor, Kassák Lajos, Eszterházy János, millió kenyérteremtő kéz igazolta létünket önmagunk, szlovák testvéreink, az össznemzet és a világ előtt. Az utóbbi két és fél évtized mit szült meg a felvidéki magyarság anyagából a köznek?

Nemzetünk ezen országba szakadt része aratás idei felhőóriásból bárányfelhőfoszlányok nyájává látszik fesleni. Oldott kéve, melynek szerte eső kalásza új termést hozó magot rejt. S e mag, hogy megfoganjék, a nemzetnek a jövendőben is kenyeret adjon, a földijeim megtorpanása nélkül elérhetetlen. Meg kell torpanjunk. Mert tolatunk. Visszalépünk véleményünkből. Lehúzódunk területeinkről. Véleménybeli tolatásunk nemzetiségi jogaink fokozatos, mára már önkéntes feladásában mutatkozik. Elsősorban alapszinten, amikor nyelvünket adjuk fel. A modern Szlovákiában élve a jelenünkig húzódó majd két és fél évtized fokozódó, égető gondja ez.

A magyar falvak városba, iskola vagy munka után igyekvő fiatalsága a városi többséghez, tehát a szlováksághoz kényszerül igazodni. Vegyes lakosságú falvak őshonos magyarjai pedig a szlovák városokból a falujukba beköltözöttekhez igazodnak. Négy magyar, ha társalog és egy színszlovákkal bővül a társaságuk, azonnal szlovákra váltanak. A jó modor nevében, magától értetődően. Ez így is lenne rendjén, viszont ez az úriemberkedésünk annyira kifordult valós úriemberi tartásából, hogy a magyar falu városra rászoruló embere, fiatalja már a tömegközlekedésen is inkább szlovákul társalog egymás közt, hogy netán magyar szavával ne háborgassa a szlovák ember zömében csupán tévesen magyarellenesnek vélt hallását. A félelem rég elvetett magjának akaratlan gyávaságba csírázott hajtása ez. E félelem magját zömünk nagyszüleibe, szüleibe a második világháború után bekövetkező jogfosztottságunk, meghurcolásunk és kitelepítésünk idején vetette el a csehszlovák politikum magyarellenes tobzódása. Az amúgy jámbor szlovákság magyarellenes rétege törvénytől megszentelt eszközt kapott ehhez. Kimutathatta magát. Ebben nem is volt rest. Magyarul nyilvános helyen, köztereken tilos volt beszélni. Sok esetben az utcán gumibottal verték a rendőrök a járókelőt a magyar szóért. Volt, hogy a magyarnak ki se kellett fáradnia az utcára a verés miatt. A rendőr befáradt utána, mint ahogy a negyvenes évek végén ez meg is történt Komáromban. A szentmise végén nemzeti himnuszunkat éneklő buzgó magyar katolikus hívekre gumibotokkal felszerelkezett rendőrök tömege támadt rá a templomban és agyba-főbe verte a derék komáromi magyar polgárokat. Sokan magyarjaink közül e megfélemlítésnek nem engedtek. Voltak ám tömegével, akik tudatalattijában olyan lenyomatot hagytak e háború utáni korszak történtei, hogy akarva akaratlanul hatott a keserű méreg és átitatta gyermekük nevelésének boldog éveit is. A nyílt magyarellenesség elérte sokuknál, hogy magukat mint magyarokat kevesebbnek tartsák. Éreztette velük, hogy sokra nem vihetik, ha e nemzetbe, e nyelvbe kapaszkodnak. Sokakkal el is fogadtatta, el is hitette. Eredendő bűnnek számított magyarnak lenni a szlovák magyarellenes tobzódás hitvallása szerint. Ezt próbálták a felvidékiek tudatában elhinteni.

Ez a sírjából is visszatérő magyarellenes eretnekség még ma is fel-felüti fejét egyik-másik szlovák nacionalista koponyájában. Parazsát éltetni próbálják, tűzzé szítják egyes elvetemültek a fiataljainkat, gyermekeinket megcélzó támadásaikkal manapság is. A szlovák államfő közönségszolgálati osztályának vezetője, Dárius Rusnák 2014 májusában érezte szükségét ilyen nemű minőségében is bemutatkozni. Az akkor 54 éves volt jégkorongozó egy pozsonyi bárban támadt rá két magyar lányra, akik a jégkorong mérkőzés közvetítésének idején egymással magyarul társalogtak. Az akkori szlovák államfő, Ivan Gasparovic jobb keze alpári káromkodással ordította le a két lányt, amiért magyarul merészeltek egymás közt beszélni a vendégekkel teli bárban. A szlovákságnak bőven van kultúráltabb rétege is ám, amely, látjuk, akkor nem volt hivatott az elnöki palotában székelni, ellenben a bárban ott volt és tanúja volt a gyalázatnak. Két fiatal szlovák úriember lovagiasságáról tett tanúbizonyságot, amikor is kiállt a két magyar lány mellett. Ám a morális tekintetből, az elnöki palotában lévő hivatalát csupán bitorló sportember nem volt rest bocskoros alantasságában addig elmenni, hogy ököllel esett neki az egyik, alig ötven kilós fiatalembernek. Őt valószínű azért büntette a Dáriusban megszemélyesült vak magyargyűlölet, mert szlovák férfiember létére merte megvédeni a két védtelen magyar lányt. Dárius Rusnákot rendőrök vitték el. Az elnöki hivatalban betöltött helyéről menesztették. Nem kerülte el büntetését. Viszont ami aggasztóbb az esettel kapcsolatban, hogy a két fiatalembert részünkről, a felvidéki magyarság részéről, elkerülte a kitüntetés. Sokkalta nagyobb feneket kerítettünk Dárius Rusnák gyalázkodásának és megbüntetésének, mint a magyarok melletti lovagias kiállás fehér hollói jelenségének. Az új szlovák államfő, Andrej Kiska személyesen fejezte ki elismerését a két fiatalembernek és a megtámadott magyar lányoktól háromszor is elnézést kért, egy, a négyükkel megtartott találkozón belül. Nekünk, felvidékieknek kötelességünknek kellene éreznünk elismerni, sőt kitüntetni az ilyen nemű, magyarok melletti kiállást, ezzel is hirdetve nemes mivoltát a cselekedetnek mind szlovák testvéreink, mind a saját soraink között. Jó alkalma lett volna magyarságunknak ezen eset kapcsán egy díj megalapítására, mellyel méltóan elismerhetnénk a magyarjaink érdekében és védelmére kiálló személyeket.

A Dárius Rusnák-esetet elszenvedő két lány a szenci járásbeli Eberhárdról való, ahol 2015-ben zárták be a magyar alapiskolát, mert nem írattak oda kellő számú diákot. A fenntartása így túl költséges volt. Nagy esélye van annak, hogy a két lány e tény ellenére magyarul neveli majd jövendőbeli gyermekét, mivel Andrej Kiska szlovák államfő részéről méltó módon lett kezelve az ügy. Abban az esetben, ha Rusnák incidense az elképzelései szerint jött volna ki és nem került volna nyilvánosságra, a két lány megalázva kellett volna, hogy távozzék magyarsága okán a bárból. Nagy valószínűséggel elkeseredtek volna és megrendült volna a hitük magyar mivoltukkal kapcsolatban és gyermeküknek nem akarva ilyen megalázást, inkább szlováknak nevelnék. Ezen elméletem természetesen nagyon személyiség-, tulajdonság-, habitus- és körülményfüggő, ezért e gondolatmenet e szinten is marad. Viszont ami ezen elméletet alátámasztja, az a közösségi emlékezetünk majd egy évszázadnyi tapasztalata, mely az ilyen incidensekre nemzetváltás formájában adta a választ legtöbb esetben.

Magyarlakta vidékeinken a hovatovább teret nyerő szlovák nyelv sok helyütt, városokban, a nagyvárosok közelében a többség nyelvévé lépett elő. Attraktivitása e vidékeken annál nagyobb, minél nagyobb mértékben beszélik a fiatalok. Ezt az attraktivitását pedig tovább növelik a magyar fiatalok között a szlovák tévéadók „menő” műsorai. Szlovákia modern trendszerű vérkeringésébe való csalóka, szirénénekszerű szlovák hívogatás hiú ábrándokkal tölti meg a magyar falu fiataljának lelkét. Az ebből fakadó megfelelni vágyás tereli saját gyermekeink sóvárgó szívét a szlovák nyelv akoljába. Vannak falvaink, vidékeink, ahol a magyar nyelvre a fiatal, mint valami letudott régi dologra tekint, mely olyan, mint a nagyapai vályogház, melyet amúgy is le kell hogy döntsenek, falait el kell hogy rúgják, hogy új léphessen helyébe. Modern, korszerű és a trendnek megfelelő. Úgy, ahogy a magyar helyett, a téveszme szerint törvényszerűen, a szlovák jön. Fejlődés! – állítja sokuk, sokunk. Miért? Mert ez lett a fiatallal elhitetve. Engedve lett, hogy ezt a hamis képet fogadja el valósnak. Engedve lett, hogy higgyen benne. Minden magyar családban Felvidéken van legalább egy szlovák családtag, aki egy ilyen hittérítő – a televízió. Többségünk ellenállás nélkül engedi hatni gyermeke tudatalattijára a belőle áradó mindennemű hatást és ezen bévül az elszlovákosítót is. Annak a felvidékinek, akinek a tévéadóin kívül a munkatársai, barátai nagy része is szlovák, orvosa, hivatalnoka, szomszédja, buszsofőrje, főnöke, kedvenc boltjának eladója is az, kevés kell ahhoz, hogy maga vagy ilyen környezetben felnövő gyermeke is szlovákká legyen.

A magyarokat megcélzó megfélemlítés elvetett magjából csírázó, önkéntelen, bénító düh és gyávaság lesz. A felkapott és populáris szlovák nyelv általi mindenképpen sikeresebb társadalmi érvényesülést hirdető téves, fiataljainkat félrevezető eszme. E két jelenség fertőzi az egyre kevésbé ellenálló felvidéki magyarság kenyerét, krémjét.