|
 2016.05.27.
A világ legjobb
11-es rúgója
A norvégokat kétszer is „kivégző” csatár, Kiss László
60 éves lett
Neve hallatán elsőre
szinte mindenkinek a norvégok ellen elért góljai ugranak be.
Ezek valóban sorsdöntő találatok voltak, ám pályafutása ennél
lényegesen gazdagabb volt. A fénykorát élő Vasasban töltött
el bő fél évtizedet, a későbbi világbajnokkal és
vb-kedvenccel szerepelt egy csapatban Franciaországban, a válogatottban
pedig végigjátszott egy sikeres vb-selejtező-sorozatot, majd pályára
lépett az 1982-es vb-n is. Mindezek után edzőként is sikeres
lett, ráadásul különleges módon nemcsak férfi, de női
csapatoknál is dolgozott, sőt itt töltött el hosszabb időt.
Sportrovatunk vendége a közelmúltban 60. születésnapját ünneplő
egykori kitűnő balszélső, Kiss László, aki pályafutása
felidézése mellett edzői munkájáról, valamint a válogatott
Eb-esélyeiről is szívesen nyilatkozott.
– Hogyan vált
önből labdarúgó, melyek a legfontosabb részei pályafutása
elejének?
– Taszáron születtem,
somogyi gyerek vagyok, így kézenfekvő volt, hogy a megye egyik
reprezentánsánál, a Kaposvári Rákóczinál kezdtem el
futballozni. Egészen 18 éves koromig itt játszottam, amikor az
érettségit követően sikeresen felvételiztem a pécsi tanárképzőre.
Emiatt át is igazoltam a Pécs csapatához, hiszen a tanulmányok
miatt ez volt a logikus lépés. A második évben egy súlyos
porcleválással kés alá kellett feküdnöm. Egy ilyen sérülés
ma már szinte semmiségnek számít, ám akkor még nem így
volt: hosszú időre leparancsolt a futballpályáról. Lelkileg
is magam alá kerültem, így visszaköltöztem a szüleimhez, és
ezzel egy időben ismét a Kaposvár játékosa lettem.
– Nem volt ez
valamilyen szinten visszalépés?
– Több okból
sem volt az, sőt a lehető legjobb döntést hoztam ezzel. Egyrészt
a Pécs akkor épp kiesett az élvonalból, míg Kaposváron első
osztályú csapat volt. Emellett, súlyos sérülésemet követően
lassan, de biztosan ismét fel tudtam építeni magam, amiben
kulcsszerepet játszott a család közelsége is. És nem szabad
elfelejteni azt sem, hogy amikor felépültem, bekerültem a Rákóczi
kezdőjébe, ahol aztán felfigyelt rám későbbi klubom, a
Vasas.
– Akkoriban az
volt a jellemző, hogy a vidéken futballozó tehetségeket minden
élcsapat igyekezett magához csábítani. Önnel is így volt?
– Igen. Hívott
a Ferencváros, a Honvéd, a Vasas, de megkerestek a vidéki
fellegvárak is, hiszen érkezett megkeresés Diósgyőrből és Békéscsabáról
is. Bőven volt tehát választási lehetőségem, hogy hová
igazoljak. A megérzéseimre hallgattam, így esett a választás
a Vasasra. Úgy éreztem, komoly kihívás, ha egy csúcson lévő
csapatba szerződöm és ott próbálom a kezdőcsapatba küzdeni
magamat. Ne feledjük: a Vasas akkor a magyar bajnokság egyik
legjobb csapata volt, 1977 magyar bajnoka, telis-tele klasszis
futballistákkal. Emellett a Kovács–Izsó„Várady összetételű
támadósor nemcsak Magyarországon volt kimagaslóan jó, de Európa
bármely csapatában megállta volna a helyét, rang volt már
maga a lehetőség is, hogy ilyen kiváló játékosok közé kerülhetek.
Végül is eléggé hamar kivívtam a csapattagságot, ami egyrészt
büszkeséget jelentett, másrészt a válogatott kapuit is
megnyitotta előttem. Elsőként az olimpiai válogatottban
mutatkozhattam be. Ez sem volt kis dolog, hiszen a kor egyik slágercsapata,
a Diósgyőr alkotta az akkori olimpiai csapat magját, ahová nem
volt könnyű bekerülni. Néhány hónappal később aztán debütáltam
a felnőtt válogatottban is.
– Nyíregyházán,
Csehszlovákia ellen viselhette először a nagy válogatott mezét.
Gondolom, emlékezetes volt az ön számára a mérkőzés.
– Igen, és nem
is elsősorban a győzelem, valamint a fergeteges nyíregyházi
hangulat miatt, hanem azért, mert az én debütálásom
egybeesett Bene Ferenc válogatottól való visszavonulásával.
Azon az ominózus csehszlovákok elleni összecsapáson szerepelt
utoljára a válogatottban a korábbi újpesti klasszis. Bene
Ferencről tudni érdemes, hogy somogyi származású, akárcsak
én, így számomra mindig is az első számú példakép volt. Pályafutásom
nagy ajándékának tartom, hogy első válogatott fellépésem
alkalmával néhány percig együtt játszhattam a magyar futball
korszakos egyéniségével.
– A válogatottban
végigjátszotta az 1982-es vb-selejtezőket, majd pályára lépett
a spanyolországi vb-n is. Címeres mezben melyik meccseit tartja
a legemlékezetesebbnek?
– Velem
kapcsolatban szinte mindenki a norvégok ellen Oslóban lőtt két
gólomat említi, és ez bizony a mai napig így van. Még mindig
gyakran szóba kerül az a meccs, különösen úgy, hogy a tavaly
novemberi Eb-pótselejtezőn éppen Norvégiával játszottunk.
Ugyanígy két gólt szereztem a norvégok elleni, 4:1-es győzelemmel
végződő Népstadionban lejátszott selejtezőn is, amellyel véglegessé
vált, hogy kijutunk a vb-re. Ezek természetesen számomra is
fontos találkozók, miként a világbajnoki nyitómeccsünk is,
ahol Salvador ellen máig vb-rekordnak számító különbséggel
győztünk, s ahol bár csereként léptem pályára a 60.
percben, mégis három gólt sikerült szereznem.
– 1985-ben
Franciaországba, a Montpellier csapatához igazolt. Hogyan jött
ez a lehetőség? Igaz, hogy egy kettős rangadón figyelt fel önre
a francia csapat trénere?
– Elöljáróban
azzal kell kezdeni, hogy az 1980-as évek közepére egyre inkább
visszaesett a Vasas, amelynek oka az volt, hogy legjobbjaink
fokozatosan külföldre szerződtek, és nem sikerült őket
megfelelően pótolni. Ezért én is kaptam az alkalmon, amikor a
francia lehetőség kínálkozott és belevágtam a légiós életbe.
A Montpellier-ben akkor már volt egy magyar játékos, mégpedig
az a Zombori Sanyi, akivel korábban a Vasasban és a válogatottban
is együtt játszottunk. Az ő javaslatára jött el a csapat elnöke
és edzője egy kettős rangadóra a Népstadionba. Elsősorban Törőcsik
Andrisra voltak kíváncsiak. Törő azon a meccsen nem játszott
igazán jól, sőt ki is állították. Ám amikor vonult le a pályáról,
szinte az egész stadion felállva figyelte őt. Az elnök ekkor
azt mondta, hogy kell neki Törőcsik, mert egy egyéniség. Azt
pedig már Zombori Sanyitól tudom, hogy a csapat edzője, Michel
Mézy a két meccs alapján az én nevemet írta fel a noteszébe
és azt mondta az elnöknek, hogy szeretne engem a csapatában látni.
Az elnök erre rábólintott, így Törőcsik Andrissal együtt
lettem a Montpellier labdarúgója.
– Milyen erősségű
volt akkor a Montpellier, és általában a francia futball? Könnyen
felvette a kinti ritmust?
– Nagyon érdekes
emlékeim vannak erről. Sokkal keményebb tréningeket vártam,
mint ami aztán fogadott kint. Idehaza úgy szocializálódtunk,
hogy amilyen az edzés, olyan lesz a meccs. Ha keményen és jól
dolgozunk a tréningeken, akkor várhatjuk, hogy bírni fogjuk a
meccs iramát is. Ezzel szemben Franciaországban jóval szerényebbek
voltak az edzések, mint idehaza, a meccseken mégis mentek a játékosok,
mint a golyó. Ami a csapatot illeti, mi akkor a másodosztályban
szerepeltünk, ám nagy terveket szőtt az akkori klubvezetés, a
cél egyértelműen a Ligue 1-be való felkerülés volt. Emiatt
erősítették évről évre a gárdát. Csapattársunk volt például
a később világbajnoki címig jutó védő, Laurent Blanc vagy a
kameruni csodacsatár, Roger Milla. És persze mi, a magyar
kontingens is igyekeztünk minden tőlünk telhetőt megtenni a jó
szereplésért. Nagy büszkeséggel mondhatom, hogy rövid idő
alatt én lettem a csapat állandó 11-es rúgója, sosem hibáztam
el a büntetőt. Nemrégiben volt egy összejövetel, amelyre a
csapat régi játékosai is meghívást kaptak. Laurent Blanc is
eljött, és miután kölcsönösen üdvözöltük egymást,
kijelentette, hogy én voltam a legjobb 11-es rúgó, akit valaha
játszani látott. Ezt nagyon jól esett hallani a korábbi világklasszis
hátvédtől, aki ma már a PSG világhírű edzője.
– Ön kikre emlékezik
vissza a legjobb szívvel? Kik voltak a legkiválóbb játékosok,
akikkel együtt játszott?
– A legjobb játékos
az én szememben Fazekas Laci volt, akivel mintegy 20 meccset játszottunk
együtt a válogatottban. Közvetlenül is módom volt szemlélni
a játékát, és az tette őt különlegessé, hogy hihetetlenül
racionálisan játszott. Minden helyzetben képes volt megtalálni
a lehető legegyszerűbb megoldást, és zseniálisan érezte a
kaput. A világ egyik legjobb csatára volt. Úgyszintén kiemelném
a nemrégiben tragikus hirtelenséggel elhunyt Várady Bélát,
aki a Vasasban és a válogatottban is csapattársam volt. Szenzációsan
szolgált ki, nagyon sok gólt szereztem az ő kitűnő passzaiból,
ballábas lövései pedig élményszámba mentek.
– Visszavonulása
után edzői pályára lépett és hosszú éveken át a női
futballban tevékenykedett. Mennyire könnyű vagy éppen nehéz hölgyekkel
dolgozni?
– Véletlenül
csöppentem a női futballba, de nagyon örülök, hogy megadatott
a lányokkal dolgozni. Klub- és válogatottszinten is dolgoztam a
lányokkal, és általánosságban azt tudom elmondani, hogy ők a
fociban is olyanok, mint az életben. Szeretik megérteni a
dolgokat, roppant kíváncsiak, de emellett fogékonyak az újra.
Emiatt könnyű velük dolgozni, nekem legalábbis sikerült
megtalálni a hangot hozzájuk. A Femina csapatával nemcsak
itthon nyertünk több bajnoki címet, de a női BL-ben is szép
sikereket értünk el. Ami a válogatottat illeti, ott az áttörés
sajnos nem sikerült, ottani eredményeimmel nem lehetek maradéktalanul
elégedett. Úgy fogalmazhatnék, hogy futballozni sikerült
megtanítanom a lányokat, ám győzni sajnos nem igazán, ami
olyan értelemben nem is meglepő, hogy a győzelem tudományát már
gyermekkorban el kell sajátítani ahhoz, hogy aztán felnőttként
elő lehessen hívni.
– Immáron több
éve a pestszentlőrinci Városgazda Utánpótlás Akadémia
szakmai igazgatója. Szereti ezt a feladatot?
– Rendkívül
nagy élvezettel végzem ezt a munkát, már csak azért is, mert
Pestszentlőrincen minden feltétel adott, ráadásul folyamatos a
fejlődés. Egyre-másra adják át az új pályákat az iskolákban
és az óvodákban, ami biztosítja, hogy mind szélesebb merítési
lehetősége lesz az akadémiának. A létszám mellett a minőségi
munka is nagyon fontos, miként a létesítmény-helyzet is. Utóbbi
terén is jól állunk, bázislétesítményünk, a Nagyszalonta
utcai sporttelep kimagasló színvonalú. Ha a folyamat töretlen
marad, néhány év múlva az egyik legjobb akadémiává fejlődhet
a Városgazda.
–
Kihagyhatatlan, hogy ne ezzel zárjuk beszélgetésünket: mit vár
a válogatottól a nyári Európa-bajnokságon?
– Már az is
nagy siker, hogy végre-valahára sikerült kvalifikálnunk egy
világversenyre. A sorsolásunk is kedvezően alakult, ráadásul
egy győzelem akár a csoportból való továbblépéshez is elég
lehet. Világéletemben optimista szemléletű ember voltam, most
sincs ez másként. Bízom a fiúkban! Három meccsből egyet
szerintem sikerül megnyerniük, az pedig már elég lehet a
nyolcaddöntőhöz.
NÉVJEGY
KISS LÁSZLÓ
Taszáron született
1956. március 12-én.
Pályafutása:
Kaposváron lett igazolt labdarúgó, majd az érettségit követően
Pécsre szerződött. Két év múlva visszatért Kaposvárra,
ahonnan 1978-ban a nagy múltú Vasas szerződtette. Lakat Károly
kapitányi időszakában Csehszlovákia ellen mutatkozott be a
nemzeti együttesben, ahol összesen 33 alkalommal lépett pályára.
Az 1981-es világbajnoki selejtezőkön szerzett kulcsfontosságú
góljaival oroszlánrészt vállalt a vb-kvalifikációból. Tagja
volt az 1982-es spanyolországi Mundialra utazó magyar keretnek,
sőt a Salvador elleni 10:1-es győzelem alkalmával mesterhármast
szerzett, amellyel a vb legjobb góllövői között zárt.
1984-ben volt utoljára válogatott. Klubszinten 1985-ben jutott külföldi
lehetőséghez, a nagy terveket szövögető francia Montpellier
csapata szerződtette. Két évig szerepelt a galloknál, ahol –
többek között Laurent Blanc, Roger Milla társaként – szintén
kulcsemberré tudott válni. Hazatérése után Verebes József hívására
az MTK-hoz igazolt, ám egy súlyos sérülés meggátolta abban,
hogy igazán eredményes legyen. Az 1990-es évek elején vonult
vissza az aktív játéktól. A labdarúgástól ezután sem
szakadt el, edzői munkákat vállalt. Előbb alacsonyabb osztályú
férfi együtteseknél dolgozott, majd a női élvonal egyik élcsapatát,
a Feminát trenírozta. 2010 és 2013 között a magyar női válogatott
szövetségi kapitánya is volt. Napjainkban a Bozsik Program
egyik fővárosi felügyelője, valamint a Pestszentlőrincen működő
Városgazda Utánpótlás Akadémia szakmai igazgatója.
Sikerei játékosként:
33-szoros válogatott (11 gólt szerzett), világbajnoki résztvevő
(Spanyolország – 1982). Magyar bajnoki ezüstérmes (MTK –
1987–88), kétszeres bronzérmes (Vasas – 1979–80 és
1980–81). Magyar Kupa-győztes (Vasas – 1981), ezüstérmes
(Vasas – 1980). Közép Európai Kupa-győztes (Vasas – 1983).
Sikerei edzőként:
hatszoros magyar bajnok (Femina – 2001, 2002, 2003, 2006, 2007,
2008), többszörös női BL-résztvevő. Bajnoki bronzérmes (Femina
– 2003).
Kovács Attila
|
