|
 2016.03.04.
A reformáció
hirdette meg az általános népnevelést
Misák Marianna: „Minden oskolába járó leány gyermektül…”
– Református nőnevelés a 16–19. századi Felső-Magyarországon
Misák Marianna
református lelkész, könyvtáros, a Sárospataki Református
Teológiai Akadémia tanársegédje régóta foglalkozik a nőnevelés
témájával. Nem országos szinten, hanem csupán országunk egy
szegletével, a felső-magyarországi régióval teszi ezt behatóbban,
s főként a reformáció után kialakult gyülekezetek szintjén.
A szerző a bevezetőjében leírja, hogy Felső-Magyarország egészen
a XIX. század közepéig használatos, változó értelmű történeti-földrajzi
fogalom.
Misák Marianna
meghatározásában Szepes, Gömör, Heves vármegyék nyugati határai
és megközelítőleg a Laborc és Tisza folyók vonala közötti
területet jelenti. A reformáció során a magyar ajkú lakosság
ezen a vidéken külön egyháztestbe szerveződött. Ennek egyháztörténeti
elnevezése Tiszáninneni Református Egyházkerület. Ez az egyházkerület
részben a középkori egri egyházmegye, részben pedig az
esztergomi érsekség területén alakult meg. Magában foglalta a
történelmi Abaúj, Borsod, Kishont, Torna. Ung és Zemplén vármegyék
jelentős részét, valamint néhány községet Bereg, Sáros és
Szabolcs vármegyék területéről. A reformáció során
kialakult Tiszán inneni egyházmegyék a vármegyék elnevezését
alkalmazták magukra, határaik azonban jelentősen különböztek
a politikai megyék határaitól, területileg egyáltalán nem
estek egybe azokkal. A Tiszáninneni Református Egyházkerület a
XVII. században püspöki jogokkal bíró esperesi vezetés alatt
működött. Ezért a kánonok az egyházlátogatást az esperesek
hatáskörébe utalták. Az 1734-ben III. Károly által kiadott
II. Carolina Resolutio rendelkezett az egyházkerületek számáról
és a püspökválasztásról Magyarországon. Tárgyalt egyházkerületünkben
ezt megelőzően, már 1733-ban Hernádnémetiben megválasztották
a kerület első püspökét, Szentgyörgyi Sámuel rimaszombati
lelkészt. Ettől kezdve a Tiszáninneni Református Egyházkerület
is püspöki vezetéssel bírt.
A lányok, nők
nevelése évezredekig más úton árt, mint a fiúké. Az emberről,
nevelésről, annak céljáról, a módszerekről elmélkedő
filozófusok és pedagógusok szinte kizárólag csak a fiúk
nevelését tartották szem előtt, amikor gondolataikat, elméleteiket
papírra vetették. A nevelés és oktatás intézményeinek története
is elsősorban a férfiak társadalmi szerepekre való felkészítésének
színtereivel, azaz fiúk iskoláival foglalkoztak. A nőnevelés
teljes mértékben háttérbe szorult. Felmerül a kérdés, hogy
mi ennek az oka? A nőnevelés kérdését és gyakorlatát hosszú
ideig két dolog határozta meg: az egyik a társadalmi megítélés,
a másik pedig a társadalmi hovatartozás. Az első különösen
a középkorban éreztette hatását, a másik pedig egészen a
reformációig, s talán még utána is. Természetesen ez nem
jelentette azt, hogy a társadalom felsőbb rétegéhez tartozó lányok
számára semmilyen oktatás nem lett volna. Az ókorban elsősorban
az volt a cél, hogy jó háziasszony legyen, el tudja vezetni a
gazdaságot, s gyerekeit nevelje. Később a középkorban a zárdák,
illetve magánnevelők alkalmazása nyújtott tanulási lehetőséget.
A szegényebb réteg számára azonban egészen a reformációig
nem volt semmilyen lehetőség. Nyugat-Európában tudunk arról,
hogy a XIV. században nagyobb városokban nyíltak úgynevezett
kisiskolák, melyek koedukáltak voltak, s a városi polgárság
gyerekeit tanították. Magyarországon azonban nem találunk
hasonlót. A reformáció hirdette meg az általános népnevelést.
A hazánkban megjelenő reformáció szintén fellépett ezzel az
igénnyel, de csupán egyházi keretek között tudott megvalósulni
a leányok, nők oktatása, ami nem volt egységes és folyamatos.
A XVII. században új lendületet kapott a puritánok munkálkodása
révén, akik szinte házról házra jártak és tanították őket
az olvasásra. Különböző jegyzőkönyvi híradások igazolják,
hogy a XVII. század közepén voltak törekvések a felső-magyarországi
gyülekezetekben a leányok tanítása ügyében. Viszont sok
esetben elkezdődött a munka, de abbamaradt. A lelkészek azzal védekeztek,
hogy tanítanák ők a leányokat, de ők elmaradnak, s azt mondják,
a házat kell őrizni. Nyilván nem ez volt a valódi ok. A leányok
számára valószínűleg nem volt megszokott dolog, sőt teljesen
új gyakorlat volt, hogy őket tanítják, hogy ott kell maradni a
templomban vagy a lelkészlakon. Azoknak a leányoknak, akiknek
eddigi tanulásuk a házimunka, a ház körüli tevékenység
elsajátításában merült ki, egyáltalán nem volt ez természetes.
De nem volt természetes a szüleik számára sem. Ugyanezen okból
jegyezte meg a kövesdi lelkész is 1643-ban, hogy a hétköznapi
conción két vagy három leány vagy asszony van. Több esetben
találunk utalást arra, hogy a lelkész azzal védte magát,
miszerint azért nem tanít, mert a leányok nem fizetnek semmit
neki. Ahol viszont a lelkész javadalmába beépítették a leányok,
vagy fiatalasszonyok szolgálatát, ott az ő tanításuk többé-kevésbé
folyamatos meglétével kell számolnunk. Később Apácai Csere János
szólt arról is, hogy a leányokat írásra és olvasásra kell
tanítani azért, hogy a katekizmust el tudják olvasni, de ebből
legtöbb helyen csak az olvasás-tanítás valósult meg. A szerző
érdekes adatot közölt arra nézve, hogy Apácai ösztönzése
nem volt hiábavaló. A puritán kegyességű és meggyőződésű
Bethlen Miklós önéletírásában közölte, hogy Apácai tanítványát,
Uzoni Balázst fogadta lelkipásztorul 1667-ben Erdélyben,
Bethlenszentmiklóson, aki scholát is csináltata vélem és mind
férfi, mind leány gyermekeket tanított. Az írásra való tanítás
hangsúlyozása a Geleji Katona István által összeállított kánonokban
az 1600-as évek elején is még csak úgy jelent meg, amennyiben
a szülők is jónak tartják. Az írásnak nem volt funkciója a
jobbágygazdálkodásban, problémamentesen nélkülözhető volt.
Más volt a helyzet az olvasás terén. Erre már a humanizmus és
a reformáció is nagy hangsúlyt helyezett, mert a távlati cél
az volt, hogy az emberek olvashassák a Bibliát, továbbá a
kegyességüket formáló különféle könyveket és a kátét.
Az olvasás a reformátusoknál nem személyesen történt, úgy,
hogy az illető elvonultan a világ zajától, magában olvasott.
Hanem közösségi szinten, felolvasás formájában. A XVII. század
végén a tanítás alapvetően hittani, egyházi célzatú volt,
de nehéz a világi értelemben vett civilizációs hatását nem
felismerni. A gyermekeknek, leányoknak meg kellett szokniuk, hogy
bizonyos meghatározott időpontban elmenjenek valahová otthonról,
a szüleik közvetítése és kísérete nélkül érintkezzenek
olyan tekintélyes személyekkel, mint a pap, vagy a tanító. Meg
kellett tanulniuk, hogy a helyükön nyugodtan üljenek viszonylag
sokáig, és főleg válaszoljanak, ha kérdezik őket. Mindez
hatalmas előrelépés volt a korábbiakhoz képest, mivel a társadalom
minden rétegének fiai mellett a leányok is átmentek ezen az
elemi civilizációs fegyelmezésen.
A XVIII. században
Magyarországon a protestánsok helyzete egészen 1791-ig eléggé
siralmas volt, mert a Habsburgok, II. József kivételével üldözték
őket. Ebben a században a falusi kisiskolákban tanították az
olvasást, írást, sőt a számolást is. Ez azonban nem tömegeknek
szólt, hanem elsősorban azokban, akiknek módjuk nyílt arra,
hogy öröklött helyzetükből kiemelkedjenek, s később
elnyerjenek valamiféle hivatalt, tisztséget. Vagyis a társadalom
nagyobb része még ekkor is kimaradt a művelődés adta lehetőségekből.
Talán azért, mert a feudális gazdasági rendben általánosságban
nem volt társadalmi érdek az, hogy a jobbágyot tantárgyszerűen
mezőgazdasági ismeretekre oktassák, mert a ráháruló termelő
munkát anélkül is el tudta végezni. Éppen ezért semmiféle
előny, haszon nem származott számára abból, ha elvégezte a
falusi kisiskolát, s elsajátította az ott megtanulható
ismereteket. Szakmai műveltséget számára a kisiskola nem
adott. Sajátos műveltségét sem innen szerezte, hanem a hagyományos
paraszti kultúrából. A XVIII. század vége felé, s különösen
a XIX. század elején már nemcsak egyházi keretek között
fogalmazódott meg az igény a leányiskolák felállítására,
hanem az uralkodók rendeleti úton is igyekeztek előmozdítani a
felállításukat. A Mária Terézia által kiadott Ratio
Educationis még nem rendelkezett a leányok oktatásáról,
viszont megadta a lehetőséget az oktatásban való részvételre.
Bár a királynő idején betelepült apácarendek szerveztek leányiskolákat,
hivatalosan csak a II. Ratio (1806) rendelkezett a külön leányiskolákról.
Tudomásunk van arról, hogy Miskolcon már az 1790-es években külön
iskolát szerveztek a leánytanulóknak. Ez viszont azt is bizonyítja,
hogy a mezőváros protestáns egyházának tagjai a leánynevelésben
élen járó szerepet vállaltak. A XVIII. században általános
intézményesedés folyamata indult meg. A gyülekezetek nagy nehézségek,
anyagi áldozatok révén épületeket vásároltak, s így átkerült
a leányok oktatása a templomból, parókiából az iskolaépületbe.
Országos szinten már a század elejétől létesültek iskolák,
amelyekben fiúkat és lányokat vagy együtt, vagy pedig különválasztva
oktattak a tudomány elemi szintjeire. Maga a tény, hogy ebben a
században sem tudott általános érvényre jutni a népoktatás,
a feudális berendezkedésnek tudható be. Továbbá, ha felálltak
is az iskolák avégett, hogy szélesebb körben nyújtsák a művelődés
lehetőségét, mégsem voltak hatékonyak.
A századforduló
után a fokozódó városiasodás, s a hazánkban is meginduló nőemancipációs
törekvések hatására egyre nagyobb számban jelentkeztek az igények
a magasabb fokú nőnevelés iránt. Ez magyarázza a magánkézben
lévő bentlakásos leánynevelő intézetek feltűnését, majd
szaporodását nagyobb városainkban. Számuk csak Pesten és Budán
már az 1820-as években meghaladta a tízet. Ezekben az intézetekben
a tanítás még német nyelven folyt, idegen szellemű volt. De a
reformkorban nemcsak a városiasodás és a nőmozgalmak hozták
magukkal az igényt, hanem a hazafias érzelmű nemesség is
figyelemre méltó erőfeszítéseket tett a magasabb fokú leánynevelő
intézetek létrehozása érdekében. E kezdeményezések középpontjában
Fáy András egyénisége állt. Fáy a nőneveléssel kapcsolatos
nézeteit 1840-ben közölte először. Én nem bámulandó, híres,
nevezetes, hanem boldog és boldogító nőket kívánok
neveltetni, földi lényeket, erényszerető, tisztelő ugyan, de
nem gyarlóság nélküli magyar leányokat kívánok képeztetni
honi intézeteinkben, jó nőket, anyákat, polgárnőket,
szeretetre, tiszteletre méltó asszonyokat. Kifogásolta, hogy a
már meglévő nevelőintézetek nem készítik föl a leányt későbbi
hivatására. Ezért egy másik, 1841-ben megjelent Nőnevelés és
nőnevelő intézetek hazánkban című művében egyfajta
programot vázolt föl erre vonatkozóan. E program lényege, hogy
az állam állítson föl nevelőintézeteket a leányok felsőbb
képzésére. Legfontosabbnak tartotta, hogy ezekben az intézetekben
a nevelők magyarok legyenek. Terve az állami leánynevelő intézet
felállítására nem valósult meg.
A Protestáns Egyházi
és Iskolai Lap hasábjain már 1844-től találkozunk írásokkal,
melyek a nőnevelés problémájával, illetve annak égető szükségével
foglalkoztak. 1844-ben megjelent egy fölhívás a magyar nevelők
képzésére. Ezt követően megindultak a törekvések nőnevelő
intézetek felállítására. Az első református nőnevelő intézetet
Karacs Teréz nyitotta meg Miskolcon 1846. szeptember 8-án. Az
oktatásban Karacs Teréznek két férfi és két nő segített. A
szükséges felszereléshez sok minden hiányzott, ennek az enyhítésére
örökségét is fölhasználta. A későbbiekben az ország különböző
részein hasonló intézmények alakultak. 1864-ben özv. Walkó Károlyné
Debrecenben, majd 1865-ben Kalocsa Róza Pesten nyitottak protestáns,
magyaros szellemű nőnöveldét. Ezekben legfontosabb cél volt a
tudományos képzés, az erkölcsi, vallási nevelés, a rend,
csinosság, munka elsajátítása, és mindezek kiegészítéseként
a házi teendők ismeretének oktatása. A XIX. században sem
csillapodott az a gondolkodás, miszerint a tudományos világ nem
a nők számára való. Trtyenszky Gyula a Protestáns Egyházi és
Iskolai Lapban 1868-ban felemelte szavát az ellen a felfogás
ellen, amely szerint a nők művelése nőiségük elvesztéséhez
vezet. A leányok, főleg a középosztálybeliek nevelésében a
gyakorlati képzést tekintette elsődlegesnek, hogy akár önerejükből
is képesek legyenek fenntartani magukat, ha azt az élethelyzetük
megkívánja. Trtyenszky nemcsak a konkrét problémára hívta föl
a figyelmet, hanem általánosságban is rávilágított a nők
helyzetének egyik legjellegzetesebb vonására, nevezetesen, hogy
nem cselekvő részesei saját sorsuk alakításának, hanem
elszenvedői. Molnár Aladár 1877-ben készített egy tervezetet
a felsőbb leányiskolák céljáról és szervezeti felépítéséről,
amelyet Ballagi Aladár ismertetett a Protestáns Egyházi és
Iskolai Lapban. A tervezet magában foglalta a képzés módját,
s meghatározta a középosztálybeli nő hivatását. Molnár
Aladár nemcsak beszélt, nemcsak terveket készített, hanem meg
is alapította hét évfolyamos felsőbb leányiskoláját a fővárosban.
Az intézet érettségit nem adott. A képzési célja a humán műveltségű
családanya és feleség szerepkörre való felkészítés volt.
Az 1865 és 95 közötti három évtizedben az intézményes nőoktatás
radikális változtatáson ment keresztül. A nők magasabb képzésének
ügye a XIX. század utolsó harmadának nagy témája lett, amit
részben az Eötvös-féle oktatási törvény 6-12 év közötti
általános, mindkét nemre vonatkozó tankötelezettségi előírása
alapozta meg. A nők megjelenése a tanítói pályán egyúttal
az értelmiségi foglalkozások meghódításának első lépése
volt. Az első állami tanítónőképző 1869-ben Budán nyílt
meg Zirzen Janka vezetésével. A középosztály számára
azonban ezek az iskolák nem nyújtottak társadalmi állásuknak
megfelelő műveltséget. A század végén még mindig nem voltak
lányok részére gimnáziumok, de egy 1895-ös rendelet lehetővé
tette számukra az érettségi vizsga letételét. Az Országos Nőképző
Egyesület (ONKE) kezdeményezésére 1896-ban megnyílt az első
leánygimnázium, amely már utat biztosíthatott a felsőfokú
tanulmányok felé. Erre nem is kellett sokat várni, hiszen még
ebben az évben szabályozták, hogy a hölgyek részt vehetnek az
orvosi, a gyógyszerészi és a bölcsészképzésben.
Összegzésképpen
elmondhatjuk, hogy hazánkban megindult a leányok oktatása –
hullámzóan ugyan – a XVI–XVII. században, de ez még messze
nem jelentette azt a formát, mely fiúk számára régóta fennállt.
Ugyanis az intézményes oktatás csírái csak a XVIII. században
jelennek meg a nőnevelés területén. Az I–II. Ratio
Educationison túl az 1868-as népiskolai, majd az 1896-os középiskolai
törvény jelenti az eddigi küzdelem, munka betetőzését. Ezt követően
pedig már az egyetemek sem maradhattak zárva a női nem előtt.
(Misák
Marianna: „Minden oskolába járó leány gyermektül…”–
Református nőnevelés a 16–19. századi Felső-Magyarországon;
Hernád Kiadó, Sárospatak, 2014.)
M.A.
|
