vissza a főoldalra

 2016.03.11. 

Operaénekesnek lenni életforma

Ne csak az anyagiak határozzák meg a műsorpolitikát

Lázin Beatrix operaénekesnő Budapesten született, ott folytatta zenei és énektanulmányait. Diplomáját a Budapesti Tanítóképző Főiskolán szerezte ének-zene szakon. 1997-ben megkapta a Nemzeti Filharmónia opera-, oratóriuménekesi oklevelét. 1997-től 2010-ig a Budapesti Opera Társulat – jelenleg Bel Canto Operatársulat – opera- és operett-előadásaiban lépett fel. 1997-től a Győri Nemzeti Színház magánénekese.

Fontosabb szerepei: Puccini: Turandot – Turandot; Bizet: Carmen – Carmen; Puccini: Tosca – Tosca; Mascagni: Parasztbecsület – Santuzza; Mozart: Don Giovanni – Elvira; Erkel: Hunyadi László – Szilágyi Erzsébet; Erkel: Bánk bán – Gertrudis; Offenbach: Hoffmann meséi – Giulietta; Mozart: A varázsfuvola –Második dáma, Mozart: Cosi fan tutte – Dorabella; Verdi: Rigoletto – Maddalena; Verdi: Otello – Emilia; Verdi: Traviata – Flora; Kálmán: Marica grófnő – Marica; Kálmán: A csárdáskirálynő – Szilvia; Huszka: Mária főhadnagy – Antónia; Strauss: Denevér – Rosalinda, Orlovsky; Ábrahám: Bál a Savoyban – Tangolita; Fényes: Maya – Maya; Kodály: Háry János – A császárné; Kacsóh: János vitéz – Francia királyleány; Hammerstein: A muzsika hangja – Margit nővér; Wildhorn: Jekyll és Hyde – Lady Beaconsfield. Számos alkalommal fellépett német nyelvű opera- és operett-előadásokon, gálaműsorokban Ausztriában, Németországban, Hollandiában, Finnországban, majd Kanadában és az Amerikai Egyesült Államokban.

Díjak, kitüntetések: Szent István-díj, Kisfaludy-díj, Ezüst emlékérem 10 éves győri munkásságának elismeréséül.

 A szívünkből eredő nemzeti, kulturális vonulatot hiába is próbálná bárki ignorálni

 Jelenleg a Háry Jánosból a Császárnét alakítja a Győri Nemzeti Színházban. Játszott már előtte más daljátékokban is?

 – Három évvel ezelőtt a János vitézben alakítottam a Francia királykisasszonyt. Sajnos Kodály Székelyfonójával még nem találkozhattam a színpad deszkáin. Nagyon kedvelem Kodály Zoltán műveit, s tervezek egy olyan estet, amelyben sok Kodály-dal szerepel, mert számomra ezek a dalok nagyon sokat jelentenek.

 Egy magyar zeneszerző darabja lelkileg másként érinti meg a művészt?

 – Mindenképpen! Én ezeken a népdalokon nőttem fel kisgyerekként, és már akkor is a kedvenceim közé tartoztak Kodály dalfeldolgozásai, amikor elkezdtem éneket tanulni. Kodály dallamvilága minden magyar operaénekes vérében van. Így az, aki nem csak megfelelő énektudással bír, hanem szívből is teszi, megfelelően képes interpretálni a Háry János daljáték alakjait. Természetesen Medveczky Ádám karnagy úr sokat segített nekünk a stílust, a hagyományokat illetően. Tehát nem gondolom, hogy nekünk, magyar énekeseknek nehézséget okozna a Háry eljátszása, eléneklése. A szívünk mélyéből eredő nemzeti, kulturális vonulatot hiába is próbálná bárki ignorálni!

 Ez a darab főleg az ifjúságnak szól, vagy a felnőttek számára is bír mondanivalóval?

 – Mindenképpen szól a felnőtteknek is ez a darab. Ami ebben a rendezésben nem lett kellőképpen kibontva, az a mű történelmi vonulata. Amit a mű finoman gúnyol, kifiguráz, a kor történelmi szellemiségére vonatkozó fricskákat a felnőttek érthetik csak igazán. Emellett olyan sok tréfa és vicces jelenet van benne, s oly egyszerűen van megfogalmazva a történet, „szerelmi bonyodalmak” (mondhatnánk igényes népszínműnek is), hogy a gyerekek is abszolút élvezhetik ezt az előadást.

 Mennyire fontos, hogy a fiatalok is megismerjék a magyar és a nemzetközi operairodalom remekműveit?

 – Nem könnyű őket beszoktatni, de egy-egy jól sikerült előadással meg lehet érinteni a lelküket. Ilyen volt az előző évadban a Varázsfuvola, s előtte a János vitéz vagy épp a Carmen. Az utóbbinak annyira gyönyörű a dallamvilága, hogy még arra is nagy hatással van, aki először tekint meg operaelőadást, és nem igazán ismeri ezt a műfajt. Ha már egyszer sikerült őket becsábítani és figyelemmel kísérték ezeket az előadásokat, akkor nem fognak teljesen elzárkózni. Nem muszáj, hogy operarajongó váljék belőlük, de legalább ismerjék meg a magyar és nemzetközi zeneirodalom kiváló darabjait. Nálunk az ifjúsági bérlet tartalmazza az operaelőadást is, és volt rá példa, hogy könnyűzenei koncerthez hasonlatos ovációval ünnepelt a diákság az előadás végén.

 Győrben nincsenek olyan, külön a fiataloknak szóló programok, mikor az énekesek kimennek egy iskolába, s ott részleteket mutatnak be egy adott operából, és közben elmondják annak cselekményét?

 – Erre most épp nincs példa a színház részéről, bár volt egy kezdeményezés a Varázsfuvola kapcsán. Iskolákat hívtak meg ennek az operának keresztmetszetszerű előadására. Tehát az adott mű legszebb részleteit adták elő a színházban. Elindult a folyamat, de ez – nem tudom az okát – megszakadt. Mindenesetre bogarat ültetett a fülembe, hiszen Budapesten magam is részt vettem ilyesmiben. Az Operaházból szoktak vidékre jönni népművelési célzattal. Ezeket az előadásokat vagy a Richter Teremben mutatják be vagy kimennek iskolákba. Ki kell mondani, hogy mostohagyermek az opera műfaja.

 Csak Győrben, vagy ez egy világjelenség? Temessük az opera műfaját?

 – Annyira nem vészes a helyzet, hogy temetésről beszéljünk. Tudom, hogy igény van rá. Az operát drága műfajnak tartják, mert nagy zenekar, nagy kórus kell hozzá, emellett sok szólistát kell felkérni, és igényes jelmezek, díszletek szükségesek. Ez valóban számottevő összeget jelent. Éppen ezért van egy törekvés, olyan operát kell színpadra állítani, mely nem igényel nagy apparátust. (A Háryban is nagy a zenekar és a kórus létszáma.) Sokszor visszatartó erő egy opera színrevitelének nagyobb költségvetése. (Bár egy nagy musical költsége sem lehet alacsonyabb, az azonban egyértelmű, hogy a musical könnyebben eladható.) Az lenne a jó, ha nem csupán az anyagiak határoznák meg egy színház műsorpolitikáját, hanem a népművelés szándéka is. Nyilván sok összetevője van ennek.

 Rossz, ha egy rendezés öncélú

 Egyesek szerint az operákat le kell „porolni”. S ha ezt megtesszük és modernizálják a darabot, akkor sokkal több fiatal néz meg egy operaelőadást. Mi erről a véleménye?

 – Nem hiszem, hogy attól, hogy egy klasszikust modern köntösben adnak elő, máris betódulnak a fiatalok a színházba. A közönség igenis igényli a klasszikus előadásokat is, mert az egy különleges világ, ami visszaviszi a nézőt a régi korokba. Talán még érthetőbb is eredeti változatban előadni egy operát, mint esetleg egy teljesen új vonulatra fölépíteni. Figyelembe kell venni, hogy Győrben nehezebben fogadják el az újszerűt! Lehet, hogy el sem jön a néző megnézni a darabot. Ez mindig nehéz dilemma; hogy üljünk fel az újabb áramlatokra úgy, hogy a nézőt ne riasszuk el. Nem vagyok a modernizálás ellen, ha a rendező a „mai, illetve egy másik korba” való átültetést úgy oldja meg, hogy a koncepcióját konzekvensen végigviszi a darabon. Ez pedig nem könnyű feladat. Ha csak a díszlet, jelmez „modern” – vagy inkább mai, vagy kortalan –, az nem elégséges, minden elemnek ehhez az elképzeléshez kell igazodnia! Különben az előadás érthetetlenné válik a nézők számára. A győri Turandot modern volt, egy napjainkban mindenki által ismert ötletre épült, és nagyon jól végigvitte a rendező (Korcsmáros György) – karöltve a díszlet- és jelmeztervezővel (Kentaur) – a koncepcióját. Forgács Péter direktor úr rendezte a Rigolettót, a szándéka a darab „leporolása” volt, amit jól megoldott. Hidat vert a rég és közelmúlt között, a színészvezetésre is igyekezett nagyobb hangsúlyt fektetni. Az is probléma az úgynevezett kortárs rendezéseknél, ha sok minden történik egyszerre a színpadon öncélúan. Az túlságosan megosztja a figyelmet, és sokkal nehezebb a mű befogadása. Pont a lényeg veszik el. Az opera összművészet, a legmagasabb rendű színpadi műfaj. Nehéz a megfejtése, pedig sokszor csak a szerző által megfogalmazott dallamokra kellene rábízni magunkat, és magas színvonalon kellene azt interpretálni.

 Ha már Kodályt említettük, mit gondol, akár tanárként is, mennyiben vált be Magyarországon a Kodály-módszer?

 – Jó kérdés. Tulajdonképpen, bár elvégeztem a főiskolát, nem tanítottam, mert akkor már érett bennem, hogy énekesnő szeretnék lenni. Ezért énekesi tapasztalatomat mondhatom el. A Kodály-módszer fantasztikus dolog, de például nálam a szöveges blattolást kicsit lassítja az, hogy az úgynevezett abc-s hangnévvel való kottaolvasást nem szorgalmazták gyerekkoromban. Hiszen nem úgy tanultunk dalokat, kórusműveket, hogy egyből az abszolút hangokat olvassuk le a kottából, ahogy a zenészek többsége szerte a világon. Általános iskolai énektanárnőnk nagyon jól megtanította számunkra a szolmizálást, mestere volt. Tehát szolmizálni tudok. Viszont, ha mondjuk egy korrepetitornál először találkozom a rám bízott énekesi szólammal, akkor arra nincs idő, hogy először leszolmizáljam a dallamot. 8 éven keresztül szolmizálni tanítottak, és csak szolmizálni. Furcsa mód, a zongora tanulmányokhoz sem kapcsolódott külön szolfézs és összhangzattan. A kóruséneklés kapcsán lehetett inkább ráérezni és ráhangolódni a szólamok egymáshoz való viszonyára, de akkor is inkább szolmizáltuk az akkordokat. Mikor a konzervatóriumba készültem felvételizni, különórákat kellett vennem, hogy flottabbul menjen a lapról olvasás és a hangzatfelismerés. A szolmizálás védelmére mondok el egy érdekességet. Pont most, a Háryban nagy hasznát veszem. A Gyújtottam gyertyát dalfeldolgozásban a kórushoz képest mindig más hangközre lépek be. Össze is lehetne keveredni. Ezért megtanultam, hogy sorrendben mik azok a hangközök, és belépés előtt gyorsan leszolmizálom magamban. Az is kétségtelen, hogy a Kodály-módszer sokat segít abban, hogy a kisiskolás gyermekek megértsék a kottát. Ezért nem haszontalan a szolmizáció.

 Hallottam, hogy egyesek éppen a szolmizálás miatt döntöttek úgy, hogy nem lépnek zenei pályára…

 – Valószínűleg nem is akart az az illető komolyan zenész, vagy énekes lenni, akit ez így érintett meg. Tény, hogy a szolmizálást úgy tanultam, mint a matematikát. Olyan értéke is volt az ének jegynek, mint bármely más tantárgynak. Ének-zenei általános iskolába jártam, ahol az énektanítást, zenetörténetet, szolmizálást igen komolyan vették, aminek köszönhetően megtanultam nagyon sok népdalt, és kórusművet. Gyermekkoromban fontos volt a zenei oktatás, amiért nagyon hálás vagyok. Részemről bizonyos, hogy a zenélés és éneklés szeretete ahhoz a korszakhoz köthető. Igénnyé vált a muzsikálás!

 Azért járt zenei általános iskolába, mert szülei eldöntötték, hogy művész lesz a lányukból?

 – Nem így történt. Kisgyermek koromban balerina szerettem volna lenni, de elég hamar kiderült, hogy alkatom nem megfelelő erre a pályára. A véletlen hozta úgy, hogy azért jártam a II. kerületi Kodály Zoltán Ének-Zenei Általános Iskolába, mert ez volt hozzánk a legközelebb. Igaz már az óvodában meghallgatás volt, hogy van-e annak a gyermeknek zenei érzéke, jó hallása, aki oda akar iskolába járni. Ilyen volt a zenei képzés!

 Ez aztán az igazi prózai, de praktikus ok. Ha nem lett volna közel az otthonukhoz…

 – Akkor lehet, hogy most nem a Győri Nemzeti Színház magánénekesnője ülne önnel szemben. Szüleim nem akarták, hogy művész legyek. A művészet, a művészek világa távol állt tőlük – bár édesapám igen művelt ember volt, s számára az is fontos volt, hogy minél többet olvassak. Az általános iskolában a kóruséneklés mindennapos volt. Később nagyobb kórusokban is énekeltem, ami még közelebb hozta hozzám a zenét. Nem beszélve arról, hogy szinte kötelező jelleggel el kellett járni az Operaház előadásaira és a Zeneakadémia hangversenyeire. Így megismerkedtünk a zeneirodalom szinte minden rétegével. Részt vettem Kecskeméten a Kodály Zoltán Nemzetközi Kórustalálkozón, ahová a világ minden tájáról jöttek, még Ecuadorból is. Ez csodás élmény volt. Akkor még nem is sejtettem, hogy énekesnő lesz belőlem. Eléggé félős, kevés önbizalommal rendelkező, izgulós gyerek voltam; gyermekként nem is gondoltam arra, hogy egyszer ki merek állni egymagam a nagyközönség elé. (Igaz, van fotó arról, hogy kb. 12-13 évesen a Zeneakadémián énekelek.)  

Akkoriban még virágzott a kórusmozgalom. Fájlalja, hogy egyre inkább csökken a kórusok száma?

 – Igen, mert a kórusoknak közösség-összetartó erejük van. A zenélés felszabadító, és pozitív emóciók gerjesztője. Nagyszerű módja a szabadidő eltöltésének. Én minden jó hangú gyerkőcöt kapacitálnék, hogy legyen az életének egy ilyen szakasza!

 Hogyan alakult további pályafutása?

 – Elvégeztem a tanítóképző főiskolát. Mivel mind a konzervatóriumba, mind a Zeneakadémiára csak ezután, túlkorosan jelentkeztem, ezért egyik helyre sem vettek fel. Tehát a diplomám kézhezvétele után kezdtem csak el komolyan magánúton énekelni tanulni.

 Kik voltak a tanárai?  

– Gábor Artemisznál, a ’60-as évek híres koloratúrszopránjánál kezdtem el énektanulmányaimat, Jelinek Gábortól is vettem órákat, s Adrigán Judit volt az utolsó tanárom. Ezenkívül néhány kurzuson is részt vettem.

 Bevallom, Adrigán Juditot nem ismerem.

 – Az elmúlt években számos növendékét vették föl a Zeneakadémiára, lírai szoprán és a Szent István Király Zeneművészeti szakközépiskola tanára volt.

 S a felsoroltak közül ki indította el a pályán?

 – Gábor Artemisz, aki azt mondta nekem, hogy ezekkel a képességekkel igenis meg kell próbálni az énekesi pályát.

 Énektanulmányai alatt dolgozott?

 – Természetesen dolgoztam a tanulás mellett, például ügyvédi irodákban, reklámirodában, nyomdában, hogy pénzt keressek. Nagyon érdekes volt, sokféle tapasztalatra tettem szert. Biztos hasznomra válik még. Látható, hogy milyen szövevényes életutam volt, míg az éneklésnél kikötöttem. Tudni kell azt is, hogy főiskolai tanulmányaim alatt született meg lányom. Miközben Gábor Artemisznél órákat vettem, egyre inkább foglalkoztatott a gondolat, hogy énekművész lesz belőlem. Az ember bekerült egy körforgásba, ahonnan szerencsére nem volt visszaút.

 Hűséges vagyok a színházhoz és Győr városához

 S miként került a Győri Nemzeti Színházhoz?

 – Először a Miskolci Nemzeti Színházba mentem el meghallgatásra a Varázsfuvola Harmadik dáma szerepére. (Megjegyzem tanáraim sokáig mezzoszopránnak neveltek.) Miskolcon nekem szegezték a kérdést, hogy Paminát – ami lírai szoprán szerep – nem tudnám-e elénekelni. Akkori tudásom és főként meggyőződésem (mármint hogy én mezzo vagyok) miatt meg sem próbáltam. Ezután jöttem Győrbe, ahová 1997-ben szerződtettek. Azóta vagyok hűséges a színházhoz, és most már a városhoz is.

 Mezzoszoprán szerepeket is énekel, így Carment és Gertrudist. És vannak határesetek, mint a Parasztbecsület Santuzzája, és a Hoffmann meséi Giuliettája.

 – Én drámai szopránnak tartom magam, de énekelek, mert szól a hangom abban a regiszterben is. Énektanulmányaim első éveiben – tekintve, hogy úgy gondoltuk, hogy a hangfajom mezzo –, megtanultam ebben a közép és mélyebb tartományban énekelni. Hangom sötét színe kissé „becsapós”, és ezért gondolom, hogy nehezen eldönthető, hova is tartozom. Egyszer, egy bécsi előéneklésen, ahová Turandotot és Santuzzát is vittem, az impresszárió azt mondta, döntsem el, melyik hangfaj vagyok. Én döntsem el, amikor sokszor karmesterek is nehezen ítélik meg? Ráadásul napjainkban úgy látom, hogy ezek a határok kezdenek összemosódni. Nekünk arra kell ügyelni, hogy ebben a hangunk ne menjen tönkre!

 A színpadi mozgást viszont nem tanulta magánúton. Nehéz volt ezt elsajátítani?

 – Ha az embert bedobják a mély vízbe, úsznia kell, hogy életben maradjon. Amikor Győrben életemben először nagyszínpadra kerültem, és meghallottam azt a szót, hogy kortina, azt sem tudtam, hogy mi az. Én sajnos nem a kulisszák mögött nőttem fel. Volt mit tanulnom, az tény, és ez a mai napig tart. Szerencsére, az ösztöneim és talán mondhatom, hogy a tehetségem jó irányba vittek, valamint a zene, ez a műfaj még ezen is átsegít. Az első szerepem a Rigoletto Maddalénája volt. Ez nem olyan nagyságú szerep, amibe nagyot lehetett volna bukni. Megszoktam a színpadi létet, s ebben segítettek a partnerek is, és természetesen akkori rendezőim, Korcsmáros György és Bor József.

 Bor Józseftől is tudott tanulni?

 – A szerzők jelentős része a partitúrában nem csak zenei instrukciókkal lát el bennünket. Bor József ragaszkodott a komponisták elképzeléseihez és komolyan vette azokat, hiszen azok nem véletlenek. Sosem kért mást, mint, amit a zeneszerzők leírtak. A zenében minden megszólal, és mi csak azt jelenítjük meg, ami a melódiában programszerűen megszületett. Úgy gondolom, ez volt az ő hitvallása.

 A kollégák nem vetették a szemére, hogy úgy jött Győrbe, hogy nem végzett felsőfokú zenei tanulmányokat?

 – Dehogyis! Már csak azért sem, mert Győrben, főként a színház megalakulásakor több olyan magánénekes is színpadra került, aki nem végezte el a Zeneakadémiát. Azt hallottam, hogy úgy alakult meg annak idején a győri operatársulat – ami azóta ilyen formában megszűnőben van –, hogy jó hangú, jó színpadi képességekkel rendelkező énekeseknek tanították meg az opera műfaját, a szerepeket. Tudom, hogy az én meghallgatásomat az ajtón kívülről többen hallgatták. (Épp Bohémélet-előadás volt.) Már utána szeretettel vettek körül. Azonkívül a mi pályánkon nagyon sok művésznek nincs egyetemi papírja arról – különböző okok folytán –, hogy ő művész. Sokféle életút létezik. Azért vannak hátulütői annak, hogy nem végeztem el a Zeneakadémiát.

 Egyesek szerint, az is lehet remek énekes, akinek nincs operaénekesi diplomája, viszont a Zeneakadémia arra nagyon jó, hogy a növendékek megfelelő és kamatozó kapcsolati tőkét szerezzenek.

 – Valóban nagyon lényeges a kapcsolati tőke, és az, hogy a szakma azáltal jobban megismerje az énekest. Igaz, én is hibás vagyok, mert a fentiek miatt nem tanultam meg a versenyzést, a meghallgatások izgalmai hatványozottan hatnak rám. Távol áll tőlem az ilyen megmérettetés, és főként a kilincselés.

 Amikor fölvették Győrbe, rögtön leköltöztek a városba?

 – Rögtön nem. Öt éve lakom Győrben hivatalosan. Előtte Pest és Győr között ingáztam. Azért döntöttem úgy, hogy ideköltözöm, mert a munkám, a felkérések java része a győri színház tagjaként ide kötött. Az évek folyamán a győri színház valóban szép feladatokkal látott el. A várost is megszerettem, otthonommá lett.

 Voltak példaképei a pályán?

 – Nagy Callas-rajongó vagyok. Természetesen ő egy távolabbi példakép. Jelena Obrazcova még a mezzoszoprán példaképem. A nagy drámai szopránok munkásságát figyeltem, Marton Éváét, Sass Sylviáét. Lukács Gyöngyi és Sümegi Eszter énekhangja is lenyűgöz. És sorolhatnám napjaink világsztárjait, a férfiakat is ideértve.

 Az operák, daljátékok mellett oratóriumokat is énekel?

 – Az oratórium műfajával kevesebb találkozásom volt. Ebből adódóan sokkal jobban izgulok, ha templomban kell fellépnem, és nem a színházban. Meg vagyok illetődve a templom miliőjétől, s úgy érzem, hogy ilyen esetekben sokkal jobban kell teljesítenem.

 Hogy készül föl az adott szerepre?

 – Ha az adott opera ismeretlen előttem, akkor meghallgatom CD-n. De nemcsak egy, hanem több verziót is. Manapság nem vagyok annyira leterhelve, mint régebben. Így nem igényelnek akkora felkészülést a mostani szerepeim. Az utolsó igazán nagy főszerepem a Carmen volt. Arra legalább fél éven át készültem. Azért is, mert át kellett állnom a mezzo regiszterre, hogy jól szóljanak a közép és mélyebb hangok. A Turandot pedig a magassága és a váltóhangokon való éneklés miatt volt nehéz, valamint jó kondíciót igényelt. Arra egy évet is készültem.

 Milyen emlékei vannak a győri Tosca előadásról?

 – A Tosca volt az első szoprán, és igazi főszerepem. Ezért is fűződnek hozzá nagyon szép emlékek. Gyönyörű előadás volt. Akkor a színház nagy lehetőséget adott nekem! Decemberben édesapjával volt egy koncertem, ahol műsoron volt a Tosca imája. Ez azért volt számomra nagy élmény, mert végre olyan igényességgel tudtam elénekelni ezt a darabon belül egy egész más hangot és – meg merem kockáztatni – technikát igénylő áriát, amit akkor, „újdonsült” Toscaként még nem tudtam igazán jól megoldani. Remélem, hogy megtalál még ez a szerep engem.

 Nem hiszem el, hogy régebben nem tudta jól elénekelni.

 – Ez kedves öntől, de 2002-ben, mikor ment az opera a szerep egésze nem okozott számomra problémát. Az ima a darabon belül azonban líraibb hangot igénylő ária, és sosem sikerült igazán jól. Az erőmet sem tudtam jól beosztani. Nagy kritikusa vagyok saját magamnak.

 Vissza szokta hallgatni magát?

 – Igen, s úgy vélem, jobb lenne, ha a próbafolyamat vége felé, a színpadi próbák alatt felvétel készülne, mert akkor a visszahallgatás, visszanézés során lehetne még korrigálni.

 Felelősség nélkül nem szabad színpadra lépni!

 Egy évadban egy operát elég sokszor játszanak. Mennyire lényeges, hogy mondjuk a tizedik előadáson a rutinszerűség ne veszélyeztesse a művészi produkciót?

 – Ilyen nálam nem fordulhat elő, mert minden előadásra ugyanúgy felkészülök, és mind ugyanolyan izgalommal tölt el. Példának okáért nem fordulhat elő, hogy ne énekeljek be, bármilyen fellépésről legyen is szó. Felelősség nélkül nem szabad színpadra lépni! Említettem, hogy a Háryban a Császárné dala Mária Lujzával és a kórussal sem olyan könnyű feladat, hiába ez az egy énekelni való van ebben a szerepben. Ezért nem kényelmesedhet el az ember. Így is mindig történik a színpadon valami váratlan, ami újabb és újabb feladat elé állít bennünket. Az előadások előtti rituálék sem hagyják ellaposodni a fellépést, úgymint sminkelés, fodrászat. Ez már a ráhangolódás, olyan, mint sebésznél a bemosakodás.

 Fontos ezen a pályán az állandó tanulás?

 – Természetesen. Amikor nyáron nem kell rendszeresen énekelnem, vagy nem olyan szerepeket osztanak rám, ami kihívást jelentene, akkor ellustul a hangom. Nagyon nehéz lenne újra elkezdeni dolgozni, nagyszínpadra kiállni, ha nem gyakorolnék. A tanulás nem csak ezért lényeges. A karmesterektől, vendégművészektől is lehet új dolgokat tanulni. Az új daraboknál pedig meg kell tanulni a stílusjegyeket, konvenciókat és a mű háttértörténetét. Annak is örülök, ha a rendező mesél a darabról, elképzeléseiről. Erre mindig nagy várakozással tekintek! Nemrégen gondolkoztam el azon, hogy az életünk folyamatos tanulás a szó szoros értelmében. Még az úgynevezett „hakni” műsorokba is újabb és újabb számokat kell megtanulni. Sőt ha már erről beszélünk, operettben prózát és táncokat is megfelelő szinten kell produkálni.

 Mi érdekli jobban a szakma, a kollégák, a közönség, vagy a kritikusok véleménye?

 – A közönségben még sosem csalódtam, érte vagyunk. Boldog vagyok, ha a közönség hazavisz valamit az előadásból. Volt már, hogy kicsordult a könnyem a tapsnál, pedig nem az első sorban álltam. Az a legnagyobb baj, hogy nincsenek – vagy legalábbis alig – opera- és színházértő kritikusok. Képzetlenek, tájékozatlanok, a legtöbbször nem is értem, milyen alapon fogja a tollat a kezébe. Ha csak egy szimpla nézői véleményt írna, azt megérteném, de ez egy komoly tudomány! A karmesterek meglátása viszont nagyon lényeges számomra. Szeretem az őszinte véleményeket, mert nem kell a hibákat bennünk hagyni, még ha először rosszul esik is. Azt pedig nem hiszem, hogy az énekes kollégák feladata lenne az, hogy egymást szakmai tanácsokkal lássák el, hacsak nem kifejezett kérése ez valakinek.

 Jelenleg magánnövendékei is vannak. Mennyire kell arra ügyelnie, hogy ne „kis Lázin Beákat gyártson”?

 – Ott még nem tartok. A tanítást is tanulom, ízlelgetem, és ezt meg is mondom nekik, hiszen ez nagy felelősség! A tanítással azért kezdtem el foglalkozni, mert sosem lehet tudni, hogy egy énekes meddig marad a pályán. Eddig annyira fiatal, 15-16 éves – főleg lányok – kerestek meg, akiket arra kérek, hogy legyenek türelemmel. Közülük még egyik sem akart operaénekes lenni, inkább a könnyű műfajban szeretnék magukat idővel kipróbálni, vagy színésznőnek készülnek. Ilyenkor az alapokat tanítom nekik, ám azt tanácsolom, hogy később keressenek föl olyan tanárt, aki a musical műfaját sokkal jobban ismeri nálam.

 Voltak olyan pillanatok, mikor felvetődött önben, hogy más pályát kellett volna választania?

 – Amikor – finoman szólva – a nem kifejezetten színpadi teljesítményemmel kapcsolatos dolgokkal kerülök szembe, hanem egyéb, a színházi léttel óhatatlanul együtt járó problémákkal, akkor elgondolkodom azon, lehet, hogy nyugodtabb, stresszmentesebb lenne az életem, ha tanítanék. De nem adom fel, mert a képességeim és adottságaim nem engedik. Amíg lehet és felkérnek, addig énekelek a győri színházban és másutt is, mert operaénekesnek lenni életforma és küldetés. Én ezt a feladatot kaptam odafentről.

Medveczky Attila