vissza a főoldalra

 2016.03.25. 

Váljunk krisztusi magyarokká!

Ami bizonyos! –Joó Sándor igehirdetései

Joó Sándor református lelkész Kecskeméten születet 1910-ben és Veszprémben halt meg 1970-ben. 1932-nem szerzett oklevelet a budapesti Református Teológiai Akadémián. Ezt követően két évig volt ösztöndíjas Amszterdamban, s hazatérve budapesti, kecskeméti, majd újra budapesti segédlelkész. 1939-ben gyakorlati teológiából a budapesti Református Teológiai Akadémia magántanárává képesítették, 1942-ben pedig a debreceni tudományegyetemen doktorált. Megszervezte a Budapest-pasaréti Református Egyházközséget, melynek haláláig lelkipásztora. Neves igehirdető volt. Cikkei, fordításai, igehirdetései egyházi lapokban jelentek meg. Körülbelül ezer prédikációja maradt fenn.

Hová lett korunkban a szeretet? –teszi föl a kérdést a lelkész. „Azután visszatére és aluva találá őket, és monda Péternek: Simon, alszol? Nem bírtál egy óráig vigyázni?” (Márk 14,37) A Gecsemané-kertbeli gyötrődés történetéből csak ezt az egyetlen mondatot emeli ki, és mindnyájunk elé odatárja. Nem Jézus emberfölötti szenvedéséről, pokoli kínjairól, haláltusájáról akar  beszélni, csak erről az egyetlen, fájdalmas, de mégis olyan sok szeretettel teli kérdéséről: Simon, alszol? Próbáljuk megérteni Istennek azt az üzenetét, ami ebben az egyszerű kérdésben áll ma előttünk. Próbáljuk meg becsületes őszinteséggel elvállalni, hogy igen, mi vagyunk, én vagyok és te vagy a címzett! Tegyük oda a magunk nevét a Simon neve helyébe, és így próbáljuk meghallani a kérdést: X, vagy Y vagy Z, itt a gyülekezetben, alszol?  Jézus elvárta volna Simontól, hogy most, éppen most ne aludjék, még ha fáradt is. Meg is kérte a többi tanítványával együtt, hogy most imádkozzanak, virrasszanak vele, hiszen másban úgysem tudnak neki segíteni, maradjanak legalább ébren, míg Ő szenved, gyötrődik, viaskodik, élete legnehezebb harcát vívja meg a nagy ellenséggel, a sátánnal és a halállal. Hiszen őértük szenved! Legalább annyit tegyenek meg azok, akiknek az érdekében, akiknek a javára mindez a nagy küzdelem történik, hogy mellette álljanak az érdeklődésükkel, imádságukkal, szeretetükkel. És íme: Péter alszik, és a többiek is alusznak! Ez fájt Jézusnak! Ő végezte a maga megváltói munkáját, az övéi pedig aludtak. És ma is ugyanúgy végzi tovább megváltói munkáját - és te vajon nem alszol? Azt a harcát ott a Gecsemané-kertben megvívta az Úr győzelmesen, de éppen annak a győzelemnek az alapján ma is folytatja tovább láthatatlan, nagy küzdelmét az emberi lelkek megmentéséért, győzelmének emberi életek fölött való kiterjesztéséért. Isten Igéje olykor bepillantást enged ebbe a gigászi küzdelembe: „Hát kívánva kívánom én a gonosznak halálát? - ezt mondja az Úr Isten. Nem inkább azt, hogy megtérjen útjáról és éljen?” (Ez18,23). Mintegy önmagában tépelődik az Isten: nem akarja a bűnös halálát, nem, semmiképpen! Ennek az ellenkezőjét akarja! Úgy, ahogyan Péter apostol ki is fejezi ezt: „Nem akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” (2Pt 3,9). Tehát Isten mindenkit üdvözíteni akar, nemcsak egyeseket, kiváltságosokat, hanem mindenkit! Azt is, aki maga nem is akarja, aki erről az isteni akaratról mit sem tud! És ha Istennek ez az akarata, akkor nyilvánvaló módon mindent ennek az akaratának a megvalósulása érdekében intéz úgy, ahogyan intéz. Isten úgy mozgatja az eseményeket, úgy igazgatja emberek sorsát, hogy ez az üdvözítő akarata megvalósuljon. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn3,16). Ma is milyen félelmetesen hatalmas munkát végez el Isten az Ő ítéletével és kegyelmével ebben a világban. Egy egész világ vajúdik, munkában van az Isten. És hol vagy belőle te, hívő ember, és hol van mindebből a keresztyén egyház? Simon, alszol? Óh, de rettenetes, hát alszol? Vagy nem alszol? És most megint ne hirtelenkedjük el a választ, ne mondjuk, hogy dehogy alszunk, hiszen itt vagyunk most is az Úr mellett, az Ő házában, éppen arra figyelünk, amit mond! Lehet, hogy vannak sokan, akik alusznak, de mi itt vagyunk! Nem azokat kellene rázogatni az alvásukból, akik most is mást csinálnak ahelyett, hogy Igét hallgatnának? Nem az olyanoknak szól ez a kérdés, amilyenek még mindig bőven vannak csak a mi gyülekezetünk területén is, mint például az a református asszony, akiről éppen tegnap derült ki, hogy húsz éve lakik itt a közelben, és azt sem tudta, hogy a Torockó téren református templom van? Nem ennek és az ilyeneknek kellene belekiáltani a lelkébe: ember, alszol? Nem, testvérek! Mert nemcsak ott távol lehet aludni, hanem itt is, a templomban is. Péter sem volt távol az Úrtól, amikor aludt. Egy kőhajításnyira sem voltak egymástól, odahallatszottak Jézus gyötrődő szavai, sóhajai, és ő ott néhány lépésre tőle aludt! Tehát Jézus közvetlen közelében is lehet aludni. Hallva a legdrágább szavakat - el lehet aludni! A legmegrázóbb események szemtanújaként is el lehet aludni! Ne bújjunk hát ki alóla, ne adresszáljuk tovább, nekünk szól a kérdés: Simon, alszol? Sőt Péter még nem is volt egyedül, hanem együtt a többi tanítvánnyal. Egymagában még hamarább megtörténik a fáradt emberrel, hogy elnyomja az álom. De ő közösségben volt, ahol vigyázhattak volna kölcsönösen egymásra, hogy el ne aludjanak! És e helyett mind elaludtak! Tehát a tanítványok közösségében is lehet aludni. Az, hogy valaki nincs egyedül, magányosan, kiszakadva a gyülekezeti közösségből, még nem biztosíték arra nézve, hogy valóban ébren van és vigyáz! Mert íme, egy egész közösség, egy egész gyülekezet is tud aludni! Testvérek, nem alszunk mi is mindnyájan? Óh, bár ne az én szavam szólna csak, hanem Jézus kérdezné meg most a lelkünket: „Simon, alszol?” Nyilván lelki értelemben vett alvásról van szó. De hát mit jelent lelkileg aludni? Valamelyes eligazítást ad e tekintetben az, hogy Jézus Pétert itt a régi nevén, Simonnak nevezi, úgy, ahogyan Pétert a Jézussal való találkozás előtt hívták. Péter volt az ő új neve, amit Jézus adott neki. Tehát nem azt mondja Jézus: Péter, alszol? Hanem Simon! Van ebben valami jelképes dolog, tehát az, hogy a lelki alvás azt jelenti, hogy a régi legyőzte az újat, előtűnt az óember, és fölibe kerekedett az újnak. Tehát amikor egy újjászületett emberből megint előtör az óembere, régi természete, akkor mondjuk, hogy alszik! Tehát az alszik, aki már valamikor ébren volt! Volt már Péter is, és most megint csak Simon, az, aki régen volt. Hová lett a Péter, hová lett az a szeretet, lángolás, öröm, békesség, az az egész, drága, új élet, amit Jézus egy találkozáskor adott? Vajon valóság volt az egyáltalán, hogy te szeretted az Urat, hallottad a hangját, az életedet adtad volna érette, minden gondolatod az övé volt - vagy tán igaz sem volt az egész? Pedig de nagy öröm volt, amikor Simonból Péter lett, Saulból Pál, belőled megváltott, új ember! Hát lehet az, hogy most megint visszafordul minden? Lehet Péterből megint Simon? Nos, ez a visszafordulás, visszaesés a lelki alvás! Az alvó ember nem tudja, mi történik körülötte, nem lát tisztán, nem él benne a reális világban, hanem csak álmodik: vagy a múltból merülnek föl csalóka álomképek, vagy a jövendőről szövöget magának fantáziaszálakból színes álmokat - nem ezen a világon él, ábrándozik. Ezért az alvó embernek nem lehet semmi hasznát venni. De míg a testi alvás erőgyűjtés, addig a lelki alvás erőpazarlás, elgyengülés, visszaesés, lesüllyedés! „Simon, alszol?” Nos, nem nekünk szól az Úr? Így mondja tovább Jézus: „Nem bírtál egy óráig vigyázni?” Igazán nem nagy teljesítmény lett volna! Egy órát csak ki lehet bírni! Igazán nem szép Pétertől, hogy nem vett erőt magán, a fáradtságán! - Nos, hát te tudsz egy óráig vigyázni? Mondjuk így: egy óra hosszáig nagyon intenzíven együtt lenni Jézussal? Tudsz néha otthon is időt szakítani arra, hogy Isten Igéjére figyelj? Nem úgy áll-e a dolog, hogy sokszor hetek múlnak el úgy, hogy nem tudsz egyetlen órácskát éberen lenni Isten Igéje mellett? Pedig hogy örültél valamikor a Bibliának, mennyi drága üzenetet kaptál belőle Istentől! Úgy érezted, végtelenül gazdag vagy, mert gazdag Isten az Édesatyád, Aki naponta ellát ajándékaival! De jó volt együtt lenni Vele hosszú, áldott csendességekben! És most? A lelki alvás egyik legbiztosabb jele az, amit Jézus így mond: Nem bírtál egy óráig vigyázni? Milyen különös is az ember: Péter harcolni akart, meghalni Jézusért. Nagy szavakat mondott: Ha mindenki megtagad is, én nem! Én kész vagyok veled börtönbe és halálba is menni! Igen, így hősködött Péter még pár órával azelőtt. Sok minden szépet és nagyot akart Jézusért, de egy órát vele ébren tölteni nem volt képes! - Nem ismered ezt a pózt? Amikor az ember elképzeli magának, milyen jól állana most neki egy hősi kiállás Jézusért, másokat buzdít is rá szorgalmasan! De arra nem képes, hogy belső szenvedésben ővele töltsön el egyetlen órácskát. A tavalyi evangelizáción imaszolgálatot tartottunk. Akkor láttuk, milyen nehéz dolog egy óráig vigyázni, küzdeni imádságban. Ma este kezdődik a meghirdetett evangelizáció. Van-e, aki imádságban küzdött érte? Van-e, aki úgy fog tudni könyörögni a lelkekért, az evangelizátorért, igazán tusakodva, harcolva, mint aki tudja, hogy most ezzel részt vesz Krisztusnak a Sátán elleni nagy harcában? Nem fogja-e majd ez újabb kegyelmi idő végén megint azt mondani Urunk: nem bírtál egy óráig vigyázni? Testvérek, az álom nagyon hasonlít a halálhoz. Különösen a lelki alvás! Van olyan alvás is, amiből már nincs is többé ébredés. Olyan mélyen alszik, hogy már hiába rázzák, nem ébred föl többé, belealszik a halálba! Vajon a mi számunkra van-e még ébredés? Péter nem magától ébredt fel, Jézus ment oda hozzá, és ébresztette fel. De tulajdonképpen akkor ébredt fel igazán, amikor ott a főpap udvarán megpillantotta Jézus szenvedő arcát, megcsúfolt lényét. Amikor találkozott a tekintete a szenvedő Jézus tekintetével. Akkor kezdett igazán ébredni, amikor bűnbánatra ébredt, amikor keservesen sírt! Ilyen alkalmat készít nekünk most az Úr a ma kezdődő evangelizáción! Föl akar rázni minden alvó Simont, elénk akarja tárni szenvedéseit, ránk akar nézni szelíd szemével, hogy bűnbánatra ébredjünk!

            A lelkész egyik legszebb, mostani kifejezéssel élve legütősebb prédikációja a hitetlenségről szó. Nem is az ateisták hitetlenségéről, hanem arról, hogy a keresztyének, bár templomba járnak, mégsem hisznek teljes szívükből. Ide vonatkozik Jézus kifakadása: „Óh, hitetlen és elfajult nemzetség! Vajon meddig leszek veletek? Vajon meddig szenvedlek titeket?” (Máté 17,17) Mi indíthatta föl Öt annyira, hogy ilyen kemény szavakban fakadt föl lelkéből a keserűség? – kérdi a szerző. Képzeljük magunk elé az egész jelenetet: a csalódott édesapát, akinek most az utolsó reménye is szertefoszlott. Mindent megpróbált már szerencsétlen, beteg fiával. Kuruzslók, varázslók, orvosok nem tudtak segíteni rajta, fölkereste hát Jézus kis társaságát. Hírből bizonyára hallotta már, hogy ebben a közösségben sok csoda történik. Íme, most keserűen tapasztalja, hogy ez is hiábavaló volt, mert a tanítványok sem tudtak segíteni rajta. Látjuk magunk előtt a tehetetlen tanítványokat, amint tanácstalanul állnak a súlyos esettel szemben, szégyellik magukat a sokaság előtt, a kudarc miatt. Hiábavaló volt miden jó igyekezetük, nem sikerült kiűzni az ördögöt az ifjú emberből. Látjuk magunk előtt a kárörvendő farizeusok seregét, amint gúnyosan összekacsintanak; no lám, ennyit ér hát annak a názáreti Jézusnak a tudománya. Most végre mindenki láthatja, hogy csődbe jutott Krisztus követőinek az igyekezete, mert ők sem tudnak segíteni. Ekkor érkezik oda Jézus, és látva a jelenetet, keserűen kifakad a hitetlen és elfajult nemzetség ellen. Jézus korholó szavai mindenekelőtt a tanítványokat éri. Hiszen a farizeusoktól úgysem lehet mást várni, mint gúnyos kárörvendést. Krisztus ellenségei mindig akkor örülnek a legjobban, amikor be tudják bizonyítani a keresztyénség csődjét. De a tanítványok tehetetlensége méltán fájhatott Jézusnak, mert szégyent hoztak az Ő ügyére, és ezzel jó alkalmat szolgáltattak az ellenség gúnyolódására. Jézus tanítványairól feltételezhető volt, hogy belőlük, akik ott éltek a gyógyító isteni erő forrásánál, továbbáradnak annak hatásai. Éppen nem volt tehát természetes, hogy ők sem tudnak segíteni. Nekik tudniuk kellett volna. Ezért fedi meg Jézus a tanítványait ott rögtön, a helyszínen, és ezért nevezi őket ellenségei füle hallatára hitetlen és elfajult nemzetségnek. A szerzőt azért ütötte olyan nagyon szíven Jézusnak ez a keserű kifakadása, mert fölöttébb találva érezte általa a mai keresztyénséget. A csalódott édesatya panasza, hogy hiába kért segítséget a tanítványoktól, ma felerősödve ismétlődik meg, és keserű vádként hangzik föl a világból Jézus híveinek tehetetlensége ellen. Az emberek egyik része gúnyosan, a másik szorongva és aggódva kérdi szakadatlanul, hogy hol marad az egyház, hol vannak, s mit csinálnak Krisztus hívei. Ők sem tudnak már segíteni a nagy világválság megoldásában? Van-e még a keresztyénségnek annyi ereje, hogy ebben az ádáz küzdelemben a népek között munkálni tudja a megbékélés útját? Nem az egyházak csődjét jelenti-e máris az, hogy éppen a „keresztyén” népek lelkét emészti az engesztelhetetlen gyűlölet lángja egymás ellen? A tanítványok nagyon szerettek volna segíteni a beteg fiún, összeszedték minden igyekezetüket, elővették minden tudományukat, de ez olyan eset volt, amivel csak hit által lettek volna képesek boldogulni. Nagyon sok olyan jó szolgálat van, amit élő hit nélkül is el lehet a köz javára végezni, például fát vágni, villamost vezetni. De a Krisztus követőitől többet vár a világ. Azt, hogy minden munkájából, minden jócselekedetéből megnemesítő hatás, gyógyító erő, ördögöket űző hatalom áradjon. S ezt sajnos nem tudjuk megtenni a hitetlenségünk miatt. A szerző szerint bennünk is van nagyon sok jó igyekezet, segítőkészség, tudományos felkészültség, nincs hiány a jó tervekben, és elgondolásokban. Csak a hitben. Amennyiben a magyarságunkat előbbre helyezzük a hitünknek, ott már baj van Joó Sándor szerint. Természetes az, hogy ma nagyobb szükség van az öntudatos hazafiasságra, mint bármikor a történelmünk folyamán. De értsük meg azt, hogy keresztyén hitem éppen megszenteli, áldottá teszi a hazafiúi érzelmemet. Tehát hazám igazi érdeke azt kívánja tőlem, hogy ne csak égő lelkű, áldozatra kész magyar legyek, hanem több ennél: Krisztusban hívő és Neki engedelmeskedő magyar legyek. Nem magyar Krisztus kell nekünk, mert olyan nincs is, hanem krisztusi magyar!

(Ami bizonyos! –Joó Sándor igehirdetései; Harmat Kiadó; 2011.)